Határőr, 1958 (13. évfolyam, 1-51. szám)
1958-12-02 / 48. szám
„A csapadásiló a katonai becsület, a hősiesség és dicsőség jelképe, amely minden harcost, tiszthelyettest, tisztet és tábornokot a haza szolgálatának szent kötelességére emlékeztet, arra, hogy azt bátran és hozzáértéssel védje s minden talpalatnyi földért — vérét, sőt életét sem kímélve — helytálljon." DUKOVICS TITUSZ 1456 július. Tengernyi török vonul Nándorfehérvár alá. A hódító Mohamed legjobb janicsárjait, spáhiait vonultatja fel Hunyadi hőslelkű várvédői ellen. A szultán az egész világ felett akart uralkodni. Az uralkodás kapuját, Nándorfehérvár bevételében látja. Már nyolc napja és nyolc éjjelen át törték a Szultán ágyúi Nándorfehérvár falait. A roham megindult, 1456. július 21-ét írtak. A törökök, mint ragadozó farkasok rettenetes lármával, iszonyú bőszen és zsákmányra éhesen rohamozták az omladozó falakat. Hunyadi katonái a sok harcot, küzdelmet látott végvári vitézek háromszor szorították vissza az elővárba benyomuló kontyosokat. Éjfélkor a felvonóhídért folyt a küzdelem. Hajnal felé a táradók sokasága a belső vár bástyáira kapaszkodott. Egy török a kaputorony szögletéig jutott már. Ki akarta tűzni a bástya fokára a félholdas lófarkas hadilobogót. Hunyadi zászlai a védők felett lengtek. Szinte emberfeletti erővel folyt a tusa. Már, már úgy látszott, hogy a zászlót tartó töröknek sikerült kitűznie a koncsukat. Ez azt jelentette volna, hogy a felbőszült törökök megújuló erővel folytatják az amúgyis nyomasztó, rettenetes rohamot. Ekkor hirtelen odaugrott Hunyadi János egyik próbált, régi vitéze, a Vas megyéből Belgrád alá jött Dugovics Titusz, ölre ment az óriás törökkel. Nem bírt vele, hát átnyalábolta és magával rántotta a százlábnyi mélységbe, önfeláldozása fellelkesítette a védőket és megriasztotta a támadókat. Dugovics Titusz a győzelem kiemelkedő hőse lett. A haláltmegvető hazaszeretet felejthetetlen példaképévé vált. Megmentette a zászló becsületét. Nem engedte, hogy a vérrel megszentelt hadilobogó, a magyar zászló helyére a törökök lófarkas koncsukja kerüljön. A katona esküje a legszentebb férfias fogadalom. Esküt tesz arra, hogy a haza szolgálataiban, a nép ügyéért való küzdelemben soha, egy pillanatra sem hátrál. Melyik katona ne emlékezne arra, amikor kimondta: „Zászlóinkat, szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve, győzelemre viszem.“ A mi zászlóink megjárták sok háború vérzivatarát. Magasan lobogtak a végvári harcok idején, a török hódítók elleni kemény küzdelmekben. Olyan hősök születtek a zászló becsületének megvédése közben, mint Dugovics Titusz, aki a vár fokáról a mélybe rántotta a törököt. Ő is meghalt, de a zászló becsületén csorba nem esett. Szent volt a zászló Rákóczi kurucai előtt, Kossuth honvédei szemében. Százak eleshettek, ezreiket járhatott át a golyó, de a legvéresebb küzdelmekben is elöl- járt, a harcolók előtt lengett a hadilobogó, a csapat vérrel megszentelt zászlaja. A vöröskatonák, a Magyar Tanácsköztársaság bátor kommunista harcosai diadalmasan vitték győzelemre a csapat zászlaját. Lelket, bátorságot öntött a harcosokba a zászló, amely diadalmasan lobogott előttük. Minden harcosnak és tisztnek szíve mélyén kell, hogy éljen a példa, amit nagyapáink és apáink mutattak. Zászlóinkat, amelyeket a dolgozó nép adott kezünkbe, hogy magasan tartsuk, győzelemre vigyük, tekintsük szent ereklyének. A zászló iránti hűség egyet jelent azzal, hogy hűségesek vagyunk a dolgozó néphez, hogy férfi erőnk teljességével végrehajtjuk a dolgozó nép államának, a magyar dolgozó társadalomnak parancsait. A hűség azt jelenti, hogyminden tudásunkkal teljesítjük eskünkben vállalt kötelességeinket. A nép által a kezünkbe adott zászló arra kötelez bennünket, hogy méltók legyünk bizalmukra, méltók legyünk apáink, nagyapáink emlékéhez, s méltók legyünk a dolgozó nép, a forradalmi munkás-paraszt kormány és kommunista pártunk bizalmára.