A Hazáért, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-04 / 1. szám

fork eimce­n­NAL EDITION DECEMBER 27, 1966. TOmn WEATNEg—PARIS: Sal» rri I BERUM: W>Y cloah. MEW YORK: 1 Salisbury első cikkének elenso­­rai a New York Times december 27-i számának el­ső oldalán: „Ott­honokat tettek a Föld szülével egyenlővé Észak- Vietnamban — A Times tudósító­ja látta a pusztítá­sokat — Nam Dinh-et 51 bom­bázás érte köz­lés nélkül... Homes Found Leveled In North Vietnam City Times Correspondent Is Shown Damage Reportedly Inflicted on Namdinh in SI Unannounced Raids By HARRISON E. SALISBURY Special to The New York Time«. HANOI, Dec. 25—Hanoi’s Christmas quiet was shattered at 2:30 P.M. today when an air alert sounded and antiair­craft guns roared. A támadók napról napra drágábban fizetik meg berepüléseiket és terrortámadásaikat. Ez a gép egyike azoknak, amelyek már nem térnek vissza sem támaszpontjaikra, sem repü­lőgép­any­aha­jóikra INI, MONDAY, DECEMBER, 19, 1966. Katonaszemmel NAGYVILÁGBAN — Hogyan, hölgyeim és uraim, van aki komolyan veszi ezt a fickót? Robert McCloskey, az Egyesült Államok külügyminisztériumának szóvivője a „meglepettet” ját­szotta, s a témába vágó kérdé­sekre először ezzel az „ellen­kér­déssel” igyekezett visszavágni. Ezzel az „ellenkérdéssel” akarta leszerelni azokat az újságírókat, akik kérték: kommentálja az AFP francia hírügynökség tudó­sítójának a Hanoi ellen intézett december 13-i amerikai légitá­madásról szóló helyszíni beszá­molóját. A francia tudósító leírta az egész bombázást, cáfolhatatlan tényként hangsúlyozta: az ame­rikai légierő akciója az észak­­vietnami főváros békés lakóne­gyedei ellen irányult. A szóvivő furcsa „válaszára” újból záporozni kezdtek a kérdé­sek, mire Mr. McCloskey ostor­ként csattanó hangon újabb „el­­lenkérdéssel” vágott vissza: — Önök között talán van, aki hitelt ad francia kollégájuk nyil­vánvalóan ellenséges hangú rém­meséinek? Aztán, kissé lehiggadva: — Nos, lehetséges, hogy elta­láltunk néhány házat vasútvona­lak, radarberendezések, légvédel­mi állások vagy hadianyaggyá­rak közelében. De, ha ez így tör­tént, arról csakis az észak-viet­namiak tehetnek. Ami azonban a lényeget illeti, az változatlan: változatlanul érvényben van Johnson elnök utasítása: légi­erőnk célpontja Észak-Vietnam­­ban csakis az acél és a beton. A New York Times következő számában közölte a szóvivő nyi­latkozatát — és teljes terjedel­mében a francia riporter jelen­tését. A két, egymás mellé tör­delt cím így szólt: „Amerikai szó­vivő védelmezi a légitámadást" — „Szemtanú leírja a Hanoi el­leni bombázást’. De ekkor még csak kevesen tudták, hogy a New York Times vezetői milyen komolyan veszik a Hanoiból kül­dött francia jelentést. Bár az a megjegyzés, amelyet e tudósítás­hoz fűzött, mintegy rövid beve­zetőként, az amerikai lap szer­kesztősége, már szinte nyílt vá­lasz volt a külügyi szóvivő ar­cátlan, gúnyos megjegyzéseire. A New York Times megjegyzése így szólt: „A következőkben adjuk Jacques Moalicnak, az Agence France­ Press tudósítójának je­lentését. Mr. Moalic október óta tartózkodik Hanoiban. Korábban a hírügynökség irodáját vezette Kongóban, és még előbb az AFP igazgatója volt Algírban__” Szó­val: Jacques Moulic nem vala­miféle naiv kezdő, hanem az im­­perialista gyarmati mesterkedé­sek és háborúk tényleges szakér­tője. A New York Times szerint olyan tanú, akinek szavaira na­­gyon is érdemes odafigyelni. Érdemes odafigyelni — és saját szemmel is meggyőződni a té­nyekről. Így történt, hogy Harrison Sa­lisbury, a New York Times fő­szerkesztő-helyettese, 1966 kará­csonyán megérkezett a Vietnami Demokratikus Köztársaságba, és — mint a háború kezdete óta észak-vietnami földre lépett első nagy tekintélyű, „hivatalos” ame­rikai újságíró, tanulmányozni kezdte: mit is bombáznak való­jában honfitársai? Harrison Salisbury látta azt az „acélt és betont”, ami az ameri­kai légierő „kizárólagos célpont­ja”. Salisbury nem Hanoiban kezdte vizsgálódásait, hanem vi­déken. A tükör, amelyet ez az ameri­kai újságíró tart honfitársai elé, kérlelhetetlenül őszinte. Íme, pél­dául Nam Dinh-i tapasztalatainak néhány részlete: „Nam Dinh városát az ameri­kai légierő gépei 1965. június 28-a óta rendszeresen támadják. Az eredmény: a templomtorony­ból háztömbről háztömbre nézve, a pusztulás sivár látványa tárul elénk. A város 90 ezer főnyi la­kossága az evakuálás nyomán 20 ezer alá csökkent. A város épü­leteinek 13 százaléka, köztük 12 464 ember otthona megsemmi­sült. Nyolcvankilencen meghal­tak, 405-en megsebesültek ...” Vajon miféle „acélt és betont”, miféle hadicélokat akartak meg­ Amerikai szemtanúk vádolnak semmisíteni Nam Dinh-ben az F 105-ösök? Harrison Salisbury vá­lasza: „Egyetlen amerikai közlemény sem állította, hogy Nam Dinh-ben olyan létesítmény található, ame­lyet az Egyesült Államok kato­nai célpontnak tekint. A szemé­lyes tapasztalat nyilvánvalóvá teszi, hogy a rendes lakótömbö­ket, különösen egy textilgyár kö­rül, házról házra hamuvá változ­tatták a 7. flotta gépeinek ismé­telt támadásai... A textilgyárat 19 alkalommal bombázták, de nehéz körülmények között ma is dolgozik. Nam Dinh-ben ezenkí­vül található egy rizsfeldolgozó üzem, egy selyemgyár, egy me­zőgazdasági gépműhely, egy gyü­mölcspréselő üzem és egy szövő­fonó szövetkezet. A légitámadá­sok során valamennyi megrongá­lódott ...” A bombázások katonai eredmé­nyeit a New York Times főszer­kesztő-helyettese egyetlen szóval summázza: „lesújtó”. Az ameri­kai bombázók napról napra tá­madják például a Hanoitól délre vezető 1. számú műutat és az az­zal párhuzamos vasútvonalat. „Álomcélpont” — írja erről Har­rison Salisbury, s hozzáfűzi: „Két­séges, hogy valaha is sikerült-e néhány óránál hosszabb időre feltartóztatni a vasúti forgalmat és úgy tűnik, hogy ezen az úton a forgalom szinte megszakítás nélkül fenntartható, függetlenül attól, hogy hány bombát dobnak rá...” A New York Times szerkesz­tője a washingtoni külügyminisz­térium engedélyével utazott Ha­noiba, Kambodzsán át. Érthető, hogy a hadügyminisztérium kép­viselői nyomban hevesen támad­ták a „külügyi hivatal ostoba és elhamarkodott lépését”, s hogy Westmoreland tábornok, a dél­vietnami amerikai martalóc-ha­­dak főparancsnoka szinte tajté­­kozva nyilatkoztatta rá: „A bom­bázások, amelyeket eddig folytat­tunk, szerves részét alkották ka­tonai terveink végrehajtásának. A bombázásokat kitűzött terve­ink szerint tovább folytatjuk..." Csakhogy a New York Times riportsorozata washingtoni hiva­talos körökben rendkívül nagy zavart, a közvélemény körében pedig példátlan megdöbbenést keltett. És ami különösen érde­kes: a nagytekintélyű újságíró helyszíni beszámolóinak fényé­ben hatványozott figyelmet kel­tett azoknak az amerikai béke­harcos asszonyoknak a tanúság­tétele, akik kormányuk engedé­lye nélkül, egy világlap tekinté­lye nélkül utaztak Hanoiba — lé­nyegében ugyanazon kérdésekre választ keresni, mint Harrison Salisbury. Így történt, hogy az AP hír­­ügynökség moszkvai tudósítója, Henry Bradsher utasítást kapott: keressen telefonkapcsolatot az észak-vietnami fővárosban tar­tózkodó amerikai asszonycsoport­tal és kérjen valamelyik tagjá­tól élmény­beszámolót. A tele­fonhívás eredménnyel járt, és Mr. Bradsher Moszkvában hang­szalagra rögzíthette Barbara De­min­g szavait: „Egyre jobban és jobban szé­gyelljük magunkat országunk miatt, egyre inkább elborzaszt, amit a mi országunk művel ezek­kel az emberekkel, akik semmi­képpen sem veszélyeztetik az Egyesült Államokat..Az ame­rikai nők számos bombatámadás színhelyén jártak, de egyik sem volt katonai célpont. „Karácsony­kor egy katolikus templomban voltunk Phu Ly városában, a te­tő beomlott és a madonna fejét letépték az amerikai bombák re­­peszei.. Az amerikai asszonyok kórhá­zakba is ellátogattak, s látták a légitámadások igen sok vietna­mi áldozatát — köztük nagy többségben asszonyokat és gyer­mekeket. Láttak gyermekeket, akiket a napalm-bombák égettek meg, s másokat, akiket repesz­bombák sebesítettek meg... A szemtanúk, az amerikai szemtanúk vallomásai végül nyi­latkozattételre késztették John­son elnök szóvivőjét is. A texasi farmján pihenő elnök sajtófőnö­ke összehívta a Fehér Háznál működő tudósítókat és az elnök nevében kijelentette: 1. Az Egyesült Államok kato­nai politikája nem változott; 2. A légierő és a haditengeré­szeti légierő célja változatlanul „katonai célpontok” támadása; 3. Johnson elnök nem száll vi­tába a New York Times munka­társának közléseivel, melyek szerint az amerikai bombázások súlyos veszteségeket okoztak Észak-Vietnam polgári lakossá­gának, ugyanakkor azonban hangsúlyozza meggyőződését, hogy utasításait nem szegték meg... Az első megállapítás vitatha­tatlan: az Egyesült Államok ka­tonai politikája Vietnamban va­lóban nem változott. De a második és a harmadik pont között nyílt az ellentmon­dás. Valójában azonban egyszerű dologról van szó: az amerikai lé­gihadviselés Észak-Vietnam el­len elsősorban a nép ellen irá­nyul, a nép megfélemlítését, el­szántságának, akaraterejének megtörését célozza. Ezért hulla­nak a bombák a lakónegyedekre, az iskolákra, a templomokra. És persze, dolgozik a legaljasabb ösz­tön is: bosszút akarnak állni az elszenvedett kudarcokért, csapá­sokért — bosszút azokon, akikről azt hiszik, hogy a legvédteleneb­bek. Washingtonban egyébként be­jelentették: a Pentagon 1967-ben „jóval több bombát és rakétát akar ledobni Észak-Vietnamra, mint 1966-ban” és „számos új cél­pontot szándékozik kijelölni bom­bázói számára.» — „Irány a Vietnami Demokratikus Köztársaság ... hatók a kötelékparancsnokok által...” Kiadó anyahajóján Célpontok szabadon választ­­i 7. flotta egyik repülőgép­Hanoi térképe a New York Times december 15-i számából. Rész­let a térkép alá­írásából: „Az Egyesült Államok szóvivői azt állít­­ják, hogy az amerikai politi­ka Vietnamban kizárólag kato­nai létesítmé­nyek bombázá­sára irányul és nem bombáztak polgári körzete­ket... Th* New York Пама United States spokesmen say American policy in Vietnam is to attack only military installations and that no raids have been made on civilian areas.

Next