A Hazáért, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-11-01 / 44-45. szám
A HARMINCKILENCEDIK ÉS A NEGYVENEDIK... Puskás Imre őrnagy elvtársról sokan tudják a karhatalomnál, hogy az ellenforradalom kirobbanásakor részt vett a Magyar Rádió védelmében, s ott megsebesült Gyógyulása után ismét kivette részét a karhatalmi szolgálatból. Ezért kitüntették a Kiváló Szolgálatért Érdeméremmel és a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékéremmel. A napokban felkerestük őt, s megkérdeztük: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom melyik évfordulójához fűződik életének legnagyobb élménye? — A harminckilencedikhez és a negyvenedikhez... — válaszolta, majd kérdéseink alapján így emlékezett meg az 1956-os és 1957-es november 7-ről: — Az első zászlóaljnál, a Budapesti Karhatalmi Forradalmi Ezred közvetlen elődénél teljesítettem szolgálatot 1956-ban főhadnagy voltam és a motorkerékpáros század parancsnoka. Október 23-a előtt számos jelenségből következtethettünk a rendkívüli helyzet közeledtére. 22-én elrendelték számunkra a harckészültséget is. 23-án, sötétedéskor a géppisztolyos század után kivezényeltek bennünket is a Magyar Rádióhoz. A parancsnoksági beosztottakon kívül határőr, honvéd és operatív elvtársak is érkeztek közénk. Az ellenforradalmárok a felbujtott tömeg segítségével akartak behatolni a stúdióba. Amikor így nem tudtak eredményt elérni, egyre erőszakosabbak lettek... — Többnyire az első emeleten tartózkodtam. Ott volt a később hősi halált halt Koncz Imre tizedes is. Egyszer, amikor kinéztem az ablakon, odalentről ránk lőttek, de csak az ablaküvegben esett kár. „Válasz” nélkül hagytuk a dolgot, mert így szólt a parancs. Nem akarom részletezni az ottani eseményeket, hiszen ezek különböző dokumentumok alapján közismertek. Csupán megemlítem, hogy később, amikor a provokátorok agresszivitása fokozódott, a mieink közül megsebesült Tóth János hadnagy és hősi halált halt Magyar László, még nem kaptunk tűzparancsot. A kormány meg volt bénítva, azért történhetett így. A késő esti órákban azonban már végzetesen veszélyes helyzetbe kerültünk. S ekkor kezdtük viszonozni a tüzet. — Az első emeleten, az egyik szobából jelentették, hogy erősen tüzelnek rájuk. Preisz Rezső hadnagy, politikai helyettes elvtárssal felderítettük a lövöldözőket. Három kézigránátot beélesítettem, és egymás után megcéloztam velük a szemközti ablakokat. Kettő talált. Több lövést jó darabig nem kaptunk onnan. Késő éjszaka a harmadik emeleten támadt hasonló helyzet. Az egyik sebesülttől elvettem a géppisztolyát, és újra megpróbáltam kipuhatolni az orvlövészeket. — Helyettük máshol vettem észre lövöldöző ellenforradalmárokat. Megcéloztam az egyiket. Az illető az ablakpárkányra bukott. Utána megjelent s ugyanígy járt a második, majd a harmadik társa is. A tárból kifogyott a lőszer. Miklósi István elvtárstól, az ifjúsági titkártól kértem lőszert. „Elfogyott!” — jelentette. „Zsebből” próbáltam betávozni, azonban a jobb karomban addig még soha nem érzett szúrást éreztem. Megsebesültem. Az ütőeret érte a lövedék. A segélyhelyen Krisztin hadnagy — ma százados — felcser elvtársnő vett kezelésibe. Addig már elesett Koncz tizedes elvtárs is. A védők elszántan harcoltak tovább. 24-én mégis felülkerekedtek az ellenforradalmárok. Túlerőben voltak, felderítették a rejtett behatolási helyeket — amelyekről mi nem tudtunk —, és nekünk elfogyott a lőszerünk . Engem is körülvettek a fenyegetőző huligánok. Végül kettő közülük — azzal a felkiáltással, hogy majd „törvény” elé állítanak — megakadályozta a többieket, hogy kivégezzenek. Látták, hogy mozdulni sem tudok, karjukra vettek és a Trefort utca irányába vittek. Éppen a legjobbkor, mert a közelünkben szovjet páncélozott járművek robogtak el. A huligánok ledobtak a földre és elmenekültek, összeszedtem minden erőm, és tovább kúsztam. A mentők rámakadtak és más sebesültekkel együtt a Korvin Ottó Kórházba szállítottak. — Innen azonban másnap menekülnöm kellett. Kaptam hazulról civilruhát. Feleségem egyik munkatársának, Radnóti elvtársnőnek családja bújtatott el, mert a lakásunkon már kerestek az ellenforradalmárok. November 2-án megtudtam, hogy a családomat megfenyegették: kivégzik őket, ha nem jelentkezem önként. Ezért elvánszorogtam jelentkezni. Egyelőre „csak” háziőrizetbe vettek. November 4-én kellett volna bevonulnom a gyűjtőfogházba. Hajnalban azonban heves ágyúzásra, harci zajra riadtunk. Nem sokkal utána megérkeztek a szovjet elvtársak. Aznap keltem fel először. Minden gyógyszernél vagy kezelésnél többet ért már a puszta látásuk is. — A harmadik nap így értük meg újra szabadon november 7-ét. A harminckilencedik évfordulót. Külsőségek, gyűlés nélkül ünnepeltünk, de talán minden eddiginél boldogabban örömünk fokozódott, amikor megtudtuk: jelentkezhetünk fegyvert fogni a Belügyminisztériumban. Oda siettünk. A minisztérium a harminckilenc évvel azelőtti — filmekből ismert — Szmolnijhoz hasonlított. Egyik teremben felszerelést, lőszert, másutt parancsot osztottak. Egyre jöttek a jelentkezők, vagy indultak akcióra a harcra kész csoportok... Beszéltünk egymás közt az évfordulóról. Nem sokat, de igen meghatódottan. S azóta is jelképesnek érzem, hogy a két nagy esemény egybeesett: az évforduló, s az, hogy újra fegyvert foghattunk a proletárdiktatúráért. — Boldog vagyok, hogy — ha szerény mértékben is — részese lehettem az akkori karhatalmi szolgálatnak. A konszolidáció, pártunk helyes politikája eredményeképpen, forradalmi gyorsasággal bekövetkezett , nem kevés veszélyes feladat, fárasztó szolgálat és munka után külsőségekben is méltó módon ülhettük meg a 40. évfordulót. Tulajdonképpen ez volt több mint egy év óta az első igazi, békés ünnepség nálunk. Mert addig nem nagyon értünk rá ilyesmire. Felejthetetlen паи volt. Szép, békés nap. Két győzelemről emlékeztünk meg: a negyven évvel azelőttiről, az orosz proletariátuséról és a miénkről. A kettő elválaszthatatlan egymástól, mint ahogy népeink ügye is szilárdan eggyé forrt. S mindig győz, s győzni is fog a minkie népünk, ha a szovjet emberekkel tart, a Lenin vezette Nagy Októberi Szocialista Forradalom útján. Babai József PUSKÁS IMRE 10 fIHOZÓÉRT CSAPONGÓ PÁRBESZÉD Leülünk. — Tisztázzuk — mondja —, miért esett rám a választás? — Akárkire eshetett volna. — Akkor jó. Kérdezem, mi érdekli, s látom a szemén a meglepetést, mert nyilván azt válaszolná a legszívesebben, hogy minden. Így egyszerűen. Neve: Szabó János. Foglalkozása: tiszti iskolás. Kint, a folyosón, a Kossuth Lajos Katonai Főiskola egyik százada megszokott délutáni élete zajlik, zsivajjal és csizmák dobogásával telt meg a folyosó. Itt bent pedig, a növendék szakaszparancsnokok szobájában, három ágy, szekrény, egy hosszú asztal tele könyvekkel, hamutartóval, jegyzetlapokkal viszonylagos csendet őriz. — Szeretek olvasni — mondja —, csak kevés időm marad rá. Ez a vastag könyv az egyik tantárgyunk féléves anyaga, és ilyen még jó néhány akad. Felsoroljam? Minek? Különben a szépirodalomból az érdekel leginkább, ami sajátosan mai és a mi problémáinkról szól. Tehát a kortárs regények. Színházba is eljárok néha, együtt a fiúkkal. Táncolni? Van egy lányismerősöm, harmadéves jogász. Hetente egyszer a klubban vacsorázunk, s aztán lemegyünk a bárba. Földrajz szakos vagyok, csillagászatot is tanultunk, most a Venus-rakéta nagyon megmozgatta a fantáziám. És a sport. Évekig lovagoltam, de már alighanem végleg lemondtam a lovaglásról. Azért, ha kimegyek egy versenyre, napokig fáj a szívem. Ugye, ez szentimentálisan hangzott? Eltűnődik. Sok a mondanivalója. Az ember önmaga számára is kimeríthetetlen téma. Annyi mindenről beszélhetne még. A „Mit tudsz a Szovjetunióról ?”■-vetélkedőn negyedik lett, s elfúló izgalommal készül a nyert turistaútra, látni Moszkvát és Leningrádot. A tudományok közül pedig leginkább a pedagógiához vonzódik most, és jó volna kifejteni azt is: miért? A gondolatok ott gyűlnek, rajzanak a homloka mögött. — Milyenek a mai fiatalok? — ezt kérdezem váratlanul és aztán. — Mennyiben különböznek tőled, és mennyiben hasonlítanak hozzád? Mosolyog. — Meg kell érteni minket. A mai ötven- meg negyvenévesektől eltérő világban nőttünk fel, egy még nem tökéletes, de mindenképpen klaszszabb világban. Mondják azt is, hogy követelőzők vagyunk, türelmetlenek, sőt még azt is, de ez már nevetséges, hogy anyagiasak. Hát ...Mi itt a tiszti iskolán érettebbek vagyunk, mint a hasonló korúak, főként politikai vonatkozásban. De azt elmondhatom, hogy a fiatalok közül általában senki sem látja seftelgetésben, meg ilyesmiben a boldogulása útját. ■Tanulni kell. Én vizsgaidőszak alatt rászánom az éjszakáimat, négyszer egymásután lettem az iskola kiváló hallgatója. És miért tanulok? Magamért is, persze. De amit megtanulok, azzal használni szeretnék. Dolgozni kell. A munkának társadalmi értéke van. Nem tudom, pontosan, érthetően mondom-e? Azt hiszem, értem. Az anyagiasság, türelmetlenség, követelőzés vádja ellen hadakozik. És hadakoznak a mi társadalmunk felnőtt-sorba érett fiataljai. Mert másról van szó. Nem, vagy nemcsak egyéni céljaik érdekében tanulnak, dolgoznak és áldoznak — igen, áldoznak is —, kevés kivételtől eltekintve. De kifejlődött bennük — társadalmi rendünk alapvető igazsága fejlesztette ki — egy egészséges arányérzék. Nem tűrhetik, ha valaki érdemtelenül kap, vagy megérdemelné, de nem kap. Nem tanulták meg, és nem is akarják megtanulni, hogy létezhet kivételezettség és igazságtalanság. — Ez erkölcsi kérdés — mondom. — Igen. — Tiszta előnyökre törekedtek. (Tiszta életre — mondaná, de csak mosolyog, mert minek kellenek ide a nagy szavak?) — És ez észrevétlenül alakult ki bennetek? — faggatom. — Fokozatosan. Mondok példát is. Mi itt, ötvenféle helyről jöttünk, és szinte mindenben különbözünk. Már ami a külsőségeket, meg egy-két ilyen dolgot illet, mint a műveltség, az érdeklődési kör. De nem ezért gyengélkedett a kollektíva, egyszerűen gyerekek voltunk. Másodéves korunkban, ha valakit a pártba ajánlottunk, azt néztük, tetszik-e vagysem a képe, jópofa-e, szóval, csupa szubjektív dolgot. Most nehezebb kiérdemelni az ajánlást. Hiába mond akárki, akármekkora szavakat, csak egy kritérium marad, az, hogy mit tesz, hogyan dolgozik. A múltkor mondtuk is, a fene egye meg, mire felavatnak, addigra leszünk igazán jó közösséggé. — Miből látod, hogy nem vagytok már gyerekek? — A közösségből. Van gyerek, meg van kamasztársaság. Közösséget csak a felnőtt tud csinálni, ha az őszinteség kiforr, a helyes mérce kialakul benne, őszintén beszél, és helyesen ítélkezik. Nem a benyomások, hanem a tények alapján. — Sokszor hivatkozol a tényekre. A belátásra. Ez azt jelenti, hogy lelkesedni nem is tudtok? — De igen. Lázasan készülünk az évforduló megünneplésére. Lelkesedünk az igazságért. Többségünkben nem szeretjük azonban a szalmalángembereket, akik pillanatok alatt begőzölnek. Végig kell gondolni, hogy miért lelkesedünk, miért érdemes. Aztán ki is tartani amellett. Én ezt logikus önmeggyőzésnek nevezem. — Most mire győzted meg magad? — Hogy az államvizsgára mindenáron, éjszakázás, és akár napi két doboz cigaretta árán is, kifogástalanul felkészülök. Megvallom, mást vártam. De alapjában véve igaza van. Jövő szeptemberben tiszt lesz, parancsnok. Hivatást vállalt. — Az még messze van — mondom —, de most, éppen októberben, novemberben ... — A Szovjetunióba utazom. Látom majd Moszkvát és Leningrádot. A jövő hónapban beadom a kérelmemet, párttag szeretnék lenni. Amikor leültünk egymással szemben, olyasmit gondoltam, hogy Szabó János növendéknek még nincs életrajza (iskola, egy évig dolgozott, és megint iskola), meg semmije sincs, ami kötné. Tévedtem. A tárgyak, a falak nem számítanak. Van hite. És a hit köt is, meg kötelez is. Miben hisz? Hogy a tervek valóra válthatók, ha az ember megdolgozik értük, hogy az őszinteség alapkövetelmény, és hogy az ész meg a szív csak együtt ér valamit. Mindez nálunk, mindez 1967-ben — természetes. Szabó József SZABÓ JÁNOS