A Hazáért, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-11-01 / 44-45. szám

A HARMINCKILENCEDIK ÉS A NEGYVENEDIK... Puskás Imre őrnagy elvtársról sokan tudják a karhatalomnál, hogy az ellenforradalom kirobbanásakor részt vett a Magyar Rádió védelmé­ben, s ott megsebesült Gyógyu­lása után ismét kivette részét a kar­hatalmi szolgálatból. Ezért kitüntet­ték a Kiváló Szolgálatért Érdem­éremmel és a Munkás-Paraszt Ha­talomért Emlékéremmel. A napok­ban felkerestük őt, s megkérdeztük: a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom melyik évfordulójához fűződik életének legnagyobb élménye? — A harminckilencedikhez és a negyvenedikhez... — válaszolta, majd kérdéseink alapján így emlé­kezett meg az 1956-os és 1957-es no­vember 7-ről: — Az első zászlóaljnál, a Buda­pesti Karhatalmi Forradalmi Ezred közvetlen elődénél teljesí­tettem szol­gálatot 1956-ban főhadnagy vol­tam és a motorkerékpáros század parancsnoka. Október 23-a előtt szá­mos jelenségből következtethettünk a rendkívüli helyzet közeledtére. 22-én elrendelték számunkra a harcké­szültséget is.­­ 23-án, sötétedéskor a géppiszto­­lyos század után kivezényeltek ben­nünket is a Magyar Rádióhoz. A pa­rancsnoksági beosztottakon kívül ha­tárőr, honvéd és operatív elvtársak is érkeztek közénk. Az ellenforra­dalmárok a felbujtott tömeg segít­ségével akartak behatolni a stúdió­ba. Amikor így nem tudtak ered­ményt elérni, egyre erőszakosabbak lettek... — Többnyire az első emeleten tar­tózkodtam. Ott volt a később hősi halált halt Koncz Imre tizedes is. Egyszer, amikor kinéztem az abla­kon, odalentről ránk lőttek, de csak az ablaküvegben esett kár. „Válasz” nélkül hagytuk a dolgot, mert így szólt a parancs. Nem akarom részle­tezni az ottani eseményeket, hiszen ezek különböző dokumentumok alapján közismertek. Csupán meg­említem, hogy később, amikor a provokátorok agresszivitása fokozó­dott, a mieink közül megsebesült Tóth János hadnagy és hősi halált halt Magyar László, még nem kap­tunk tűzparancsot. A kormány meg volt bénítva, azért történhetett így. A késő esti órákban azonban már végzetesen veszélyes helyzetbe ke­rültünk. S ekkor kezdtük viszonozni a tüzet. — Az első emeleten, az egyik szo­bából jelentették, hogy erősen tüzel­nek rájuk. Preisz Rezső hadnagy, politikai helyettes elvtárssal fel­derítettük a lövöldözőket. Három kézigránátot beélesítettem, és egy­más után megcéloztam velük a szem­közti ablakokat. Kettő talált. Több lövést jó darabig nem kaptunk on­nan. Késő éjszaka a harmadik eme­leten támadt hasonló helyzet. Az egyik sebesülttől elvettem a gép­pisztolyát, és­ újra megpróbáltam ki­puhatolni az orvlövészeket. — Helyettük máshol vettem észre lövöldöző ellenforradalmárokat. Meg­céloztam az egyiket. Az illető az ab­lakpárkányra bukott. Utána megje­lent s ugyanígy járt a második, majd a harmadik társa is. A tárból kifo­gyott a lőszer. Miklósi István elv­társtól, az ifjúsági titkártól kértem lőszert. „Elfogyott!” — jelentette. „Zsebből” próbáltam betávozni, azon­ban a jobb karomban addig még soha nem érzett szúrást éreztem. Megsebesültem. Az ütőeret érte a lö­vedék. A segélyhelyen Krisztin had­nagy — ma százados — felcser elv­társnő vett kezelésibe. Addig már el­esett Koncz tizedes elvtárs is. A vé­dők elszántan harcoltak tovább. 24-én mégis felülkerekedtek az el­lenforradalmárok. Túlerőben voltak, felderítették a rejtett behatolási he­lyeket — amelyekről mi nem tud­tunk —, és nekünk elfogyott a lő­szerünk . Engem is körülvettek a fenye­getőző huligánok. Végül kettő közü­lük — azzal a felkiáltással, hogy majd „törvény” elé állítanak — meg­akadályozta a többieket, hogy kivé­gezzenek. Látták, hogy mozdulni sem tudok, karjukra vettek és a Trefort utca irányába vittek. Éppen a leg­jobbkor, mert a közelünkben szov­jet páncélozott járművek robogtak el. A huligánok ledobtak a földre és elmenekültek, összeszedtem minden erőm, és tovább kúsztam. A mentők rámakadtak és más sebesültekkel együtt a Korvin Ottó Kórházba szál­lítottak. — Innen azonban másnap mene­külnöm kellett. Kaptam hazulról ci­vilruhát. Feleségem egyik munka­társának, Radnóti elvtársnőnek csa­ládja bújtatott el, mert a lakásun­kon már kerestek az ellenforradal­márok. November 2-án megtudtam, hogy a családomat megfenyegették: kivégzik őket, ha nem jelentkezem önként. Ezért elvánszorogtam jelent­kezni. Egyelőre „csak” háziőrizetbe vettek. November 4-én kellett volna bevonulnom a gyűjtőfogházba. Haj­nalban azonban heves ágyúzásra, harci zajra riadtunk. Nem sokkal utána megérkeztek a szovjet elvtár­sak. Aznap keltem fel először. Min­den gyógyszernél vagy kezelésnél többet ért már a puszta látásuk is. — A harmadik nap így értük meg újra szabadon november 7-ét. A har­minckilencedik évfordulót. Külsősé­gek, gyűlés nélkül ünnepeltünk, de talán minden eddiginél boldogabban örömünk fokozódott, amikor meg­tudtuk: jelentkezhetünk fegyvert fogni a Belügyminisztériumban. Oda siettünk. A minisztérium a harminc­kilenc évvel azelőtti — filmekből is­mert — Szmolnijhoz hasonlított. Egyik teremben felszerelést, lőszert, másutt parancsot osztottak. Egyre jöttek a jelentkezők, vagy indultak akcióra a harcra kész csoportok... Beszéltünk egymás közt az év­fordulóról. Nem sokat, de igen meg­­hatódottan. S azóta is jelképesnek érzem, hogy a két nagy esemény egybe­esett: az évforduló, s az, hogy újra fegyvert foghattunk a proletár­­diktatúráért. — Boldog vagyok, hogy — ha sze­rény mértékben is — részese lehet­tem az akkori karhatalmi szolgálat­nak. A konszolidáció, pártunk he­lyes politikája eredményeképpen, forradalmi gyorsasággal bekövetke­zett , nem kevés veszélyes feladat, fárasztó szolgálat és munka után külsőségekben is méltó módon ül­hettük meg a 40. évfordulót. Tulaj­donképpen ez volt több mint egy év óta az első igazi, békés ünnepség ná­lunk. Mert addig nem nagyon értünk rá ilyesmire. Felejthetetlen паи volt. Szép, békés nap. Két győzelem­­ről emlékeztünk meg: a negyven év­vel azelőttiről, az orosz proletariá­tuséról és a miénkről. A kettő elvá­laszthatatlan egymástól, mint ahogy népeink ügye is szilárdan eggyé forrt. S mindig győz, s győzni is fog a mi­nkie népünk, ha a szovjet em­berekkel tart, a Lenin vezette Nagy Októberi Szocialista Forradalom út­ján. Babai József PUSKÁS IMRE 10 fIHOZÓÉRT CSAPONGÓ PÁRBESZÉD Leülünk. — Tisztázzuk — mondja —, miért esett rám a választás? — Akárkire eshetett volna. — Akkor jó. Kérdezem, mi érdekli, s látom a szemén a meglepetést, mert nyilván azt válaszolná a legszívesebben, hogy minden. Így egyszerűen. Neve: Szabó János. Foglalkozása: tiszti iskolás. Kint, a folyosón, a Kossuth Lajos Katonai Főiskola egyik százada meg­szokott délutáni élete zajlik, zsivajjal és csizmák dobogásával telt meg a folyosó. Itt bent pedig, a növendék szakaszparancsnokok szobájában, há­rom ágy, szekrény, egy hosszú asztal tele könyvekkel, hamutartóval, jegy­zetlapokkal viszonylagos csendet őriz. — Szeretek olvasni — mondja —, csak kevés időm marad rá. Ez a vas­tag könyv az egyik tantárgyunk fél­éves anyaga, és ilyen még jó néhány akad. Felsoroljam? Minek? Külön­ben a szépirodalomból az érdekel leginkább, ami sajátosan mai és a mi problémáinkról szól. Tehát a kor­­társ­ regények. Színházba is eljárok néha, együtt a fiúkkal. Táncolni? Van egy lányismerősöm, harmadéves jogász. Hetente egyszer a klubban vacsorázunk, s aztán lemegyünk a bárba. Földrajz szakos vagyok, csil­lagászatot is tanultunk, most a Ve­­nus-rakéta nagyon megmozgatta a fantáziám. És a sport. Évekig lova­goltam, de már alighanem végleg le­mondtam a lovaglásról. Azért, ha ki­megyek egy versenyre, napokig fáj a szívem. Ugye, ez szentimentálisan hangzott? Eltűnődik. Sok a mondanivalója. Az ember önmaga számára is kime­ríthetetlen téma. Annyi mindenről beszélhetne még. A „Mit tudsz a Szovjetunióról ?”■-vetélkedőn negye­­­dik lett, s elfúló izgalommal készül a nyert turistaútra, látni Moszkvát és Leningrádot. A tudományok közül pedig leginkább a pedagógiához von­zódik most, és jó volna kifejteni azt is: miért? A gondolatok ott gyűlnek, rajza­nak a homloka mögött. — Milyenek a mai fiatalok? — ezt kérdezem váratlanul és aztán. — Mennyiben különböznek tőled, és mennyiben hasonlítanak hozzád? Mosolyog. — Meg kell érteni minket. A mai ötven- meg negyvenévesektől eltérő világban nőttünk fel, egy még nem tökéletes, de mindenképpen klasz­­szabb világban. Mondják azt is, hogy követelőzők vagyunk, türelmetlenek, sőt még azt is, de ez már nevetsé­ges, hogy anyagiasak. Hát ...Mi itt a tiszti iskolán érettebbek vagyunk, mint a hasonló korúak, főként poli­tikai vonatkozásban. De azt elmond­hatom, hogy a fiatalok közül általá­ban senki sem látja seftelgetésben, meg ilyesmiben a boldogulása útját. ■Tanulni kell. Én vizsgaidőszak alatt rászánom az éjszakáimat, négyszer egymásután lettem az iskola kiváló hallgatója. És miért tanulok? Maga­­mért is, persze. De amit megtanulok, azzal használni szeretnék. Dolgozni kell. A munkának társadalmi értéke van. Nem tudom, pontosan, érthe­tően mondom-e? Azt hiszem, értem. Az anyagiasság, türelmetlenség, követelőzés vádja el­len hadakozik. És­ hadakoznak a mi társadalmunk felnőtt-sorba érett fia­taljai. Mert másról van szó. Nem, vagy nemcsak egyéni céljaik érde­kében tanulnak, dolgoznak és áldoz­nak — igen, áldoznak is —, kevés ki­vételtől eltekintve. De kifejlődött bennük — társadalmi rendünk alap­vető igazsága fejlesztette ki — egy egészséges arányérzék. Nem tűrhetik, ha valaki érdemtelenül kap, vagy megérdemelné, de nem kap. Nem ta­nulták meg, és nem is akarják meg­tanulni, hogy létezhet kivételezettség és igazságtalanság. — Ez erkölcsi kérdés — mondom. — Igen. — Tiszta előnyökre törekedtek. (Tiszta életre — mondaná, de csak mosolyog, mert minek kellenek ide a nagy szavak?) — És ez észrevétlenül alakult ki bennetek? — faggatom. — Fokozatosan. Mondok példát is. Mi itt, ötvenféle helyről jöttünk, és szinte mindenben különbözünk. Már ami a külsőségeket, meg egy-két ilyen dolgot illet, mint a műveltség, az érdeklődési kör. De nem ezért gyengélkedett a kollektíva, egysze­rűen gyerekek voltunk. Másodéves korunkban, ha valakit a pártba aján­lottunk, azt néztük, tetszik-e vagy­­sem a képe, jópofa-e, szóval, csupa szubjektív dolgot. Most nehezebb ki­érdemelni az ajánlást. Hiába mond akárki, akármekkora szavakat, csak egy kritérium marad, az, hogy mit tesz, hogyan dolgozik. A múltkor mondtuk is, a fene egye meg, mire felavatnak, addigra leszünk igazán jó közösséggé. — Miből látod, hogy nem vagy­tok már gyerekek? — A közösségből. Van gyerek­, meg van kamasztársaság. Közössé­get csak a felnőtt tud csinálni, ha az őszinteség kiforr, a helyes mérce kialakul benne, őszintén beszél, és helyesen ítélkezik. Nem a benyomá­sok, hanem a tények alapján. — Sokszor hivatkozol a tényekre. A belátásra. Ez azt jelenti, hogy lel­kesedni nem is tudtok? — De igen. Lázasan készülünk az évforduló megünneplésére. Lelkese­dünk az igazságért. Többségünkben nem szeretjük azonban a szalmaláng­­embereket, akik pillanatok alatt be­gőzölnek. Végig kell gondolni, hogy miért lelkesedünk, miért érdemes. Aztán ki is tartani amellett. Én ezt logikus önmeggyőzésnek nevezem. — Most mire győzted meg magad? — Hogy az államvizsgára minden­áron, éjszakázás, és akár napi két do­boz cigaretta árán is, kifogástalanul felkészülök. Megvallom, mást vártam. De alap­jában véve igaza van. Jövő szeptem­berben tiszt lesz, parancsnok. Hiva­tást vállalt. — Az még messze van — mondom —, de most, éppen októberben, no­vemberben ... — A Szovjetunióba utazom. Lá­tom majd Moszkvát és Leningrádot. A jövő hónapban beadom a kérel­memet, párttag szeretnék lenni. Amikor leültünk egymással szem­ben, olyasmit gondoltam, hogy Szabó János növendéknek még nincs élet­rajza (iskola, egy évig dolgozott, és megint iskola), meg semmije sincs, ami kötné. Tévedtem. A tárgyak, a falak nem számítanak. Van hite. És a hit köt is, meg kötelez is. Miben hisz? Hogy a tervek valóra válthatók, ha az ember megdolgozik értük, hogy az őszinteség alapköve­telmény, és hogy az ész meg a szív csak együtt ér valamit. Mindez nálunk, mindez 1967-ben — természetes. Szabó József SZABÓ JÁNOS

Next