A Hazáért, 1972 (27. évfolyam, 26-52. szám)
1972-10-18 / 42. szám
„ ... Édes fiam, hazajöhetnél már gyszer, szeretnélek látni. Olyan ritín látogatsz meg bennünket. Mi,egény anyáddal megvagyunk, csak gy öregesen. Én ugyan mostanáan mindig fázom, de hát mit csiáljunk, eljárt az idő. Ha tudsz, vere haza, édes fiam, minél előbb, irogass meg bennünket! A mielőbb boldog viszontlátásig csókol szeény anyáddal együtt, szerető vád..." Amikor a levél végére ért, egy léig még tartotta kezében. Bánitta a ki nem mondott szemreányás. - Szegény öreg, hiszen igazi van, sokszor fél év is eltelik, míg hazanézek. De hát mit tehek?... Felsóhajtott. - Apa ... fogalma ncs, mennyi dolgom van. Az emзг sokszor azt szeretné, negyvenfolc órából álljon a nap, hogy indent elvégezhessen, amit kellek. Idő! Időt... A hétvégék is ming foglaltak, társadalmi kötelezettjei is vannak az embernek. Irma megérdemli, hogy néha társasági vigyem, eleget vesződik a hám gyerekkel. Vasárnap délelőttönint viszont nekem kell foglalkozom velük, hiszen hétköznap aligakt. Délután meccsre megyek, ám maradhatok el, vezetőségi tagot választottak meg a klubban, sükségem is van erre a kikapcsodásra, ennyit csak megérdemlek , egész heti munka után . . . Apa azon megérthetné .. . Zsebre gyűrte a levelet, az iró■sztalon heverő iratok fölé hajolt, befogott az ügy tanulmányozását, de nem tudott rendesen odaii■élni, közben valami elégedetlenéhez hasonló érzés nyugtalanitta. Homályosan érezte, hogy az ebbi okoskodása körül nincs mintn rendben. — Hát igen . . . Valami aza van szegény öregeknek. Megízhetném őket sűrűbben is ... De ikor?! - meredt fel újra a kézis. - Mikor?! Kézbe vette az előjegyzési napot. - Nézzük csak, mikor tudnék szabadulni? A notesz lapjain sűrűn bekarikázt napok. — Hát igen. Tessék! Szombaton Editék jönnek hozzánk, két hete bejelentkeztek. Edit Irma legjobb barátnője, megbántanám az asszonyt, ha magára hagynám ... Vasárnap rangadó mérkőzést játszik a csapat, most dől el, ki nyeri a bajnokságot. Semmiképp nem maradhatok el! ■ ■ ■ Talán jövő vasárnap. Nézzük csak!... Puff neki! Csordaiékhoz kell mennünk. Lemondani nem lehet, ez fontos látogatás. Csordái az osztályvezetőm. Tehát ez a vasárnap is ugrott. És a következő? . . . Aha, bérletnap a színházban. Elvégre azért váltottunk bérletet, hogy meg is nézzük a darabokat. Igazán jár havonta az az egy színház! Különben is. Irma biztosan sirógörcsöt kapna, ha bejelenteném neki: hazautazom a szüleimhez, nem nézzük meg az új darabot, vagy egyedül kell mennie . . . Hát, így van. Mit lehet tenni? Zsebre vágta a noteszt, munkához látott. Hazafelé ballagtában azonban ismét föltámadt a rossz érzése. Kedvetlenül ért haza, egész este nyomott volt a hangulata. Másnap elhatározta, hogy kivesz két nap szabadságot, és elutazik. - Semmi akadálya - mondta az osztályvezető. - De nagyon fontos ez most neked? - Hát... lényegében ... — Ugyanis, ha nem nagyon sürgős a dolog, arra kérlek, ne vedd ki éppen most ezt a két napot! Nézd, itt van ez a Szerelő Vállalatügy. Nem szeretném másra bízni. Akkor lennék nyugodt ha te intézted el. Ennek alaposan utána kell nézni, szükség van a te szakértelmedre és lelkiismeretességedre. Természetesen, ha a dolog nem tűr halasztást, rendelkezésedre áll a szabadság. Valahogy sutának érezte volna ezek után, hogy mégis erőltesse. Mondja azt a főnökének, hogy egy öregember mostanában mindig fázik, ezért kell neki mindenáron elutaznia? Nem lehet .. . Készségesen felelte: — Jó, kérlek, átveszem az ügyet. Majd elmegyek, ha befejeztük. Nem, annyira egyáltalán nem sürgős. Belefeküdt a munkába. Bonyolult dolog volt. Alaposan kifáradt, míg átrágta magát rajta. Nagyon kellett vigyáznia, az ügy sok embert érintett. Igen lelkiismeretesen utánanézett minden részletnek. Többször vidékre is ki kellett utaznia egyes részletek tisztázására, úgy hogy csaknem két hete ráment, mire végére járt az egésznek. De még egy kiszállásra volt szükség, hogy minden adat rendelkezésére álljon. Nahát, milyen szerencsém van! - örült meg az útnak. - Éppen az öregek faluja közelében járunk, legalább megnézem őket is. A több órás autózás alatt váltig gondolkozott, mit vigyen kiengesztelésül? Elhatározta, anyjának vesz egy ruhára való szövetet, azonban tanácstalan maradt, amikor azt találgatta, mivel szerezhetne legnagyobb örömet az öregnek? - Na, majd találok valami kedvére valót az üzletekben - fejezte be töprengését. A kisvárosban hamarosan megszerezte a szükséges adatokat, aztán nekilátott az ajándékok beszerzésének. Először megtömte a táskáját édességgel. Otthon a gyerekek mindig azzal fogadják: - Apu, hoztál csokit? Aztán szép, fekete ruhaanyagot vásárolt az édesanyja számára. Ő már régóta csak feketében szeret járni. De azt csak nem találta ki, mit vegyen az apjának. Egyszer csak, amint töprengve nézegette a kirakatokat, eszébe jutott a karosszék. - A karosszék!... Megveszem végre a karosszéket! - határozta el, és megmelegedett a szíve. - Keressünk gyorsan egy bútorüzletet, Tónikám! — mondta a gépkocsivezetőnek. — Csak nem a lánya hozományát akarja megvásárolni? — kérdezte a sofőr. - Dehogy! - nevetett. - Másról van szó. Régi adósság. A bútorüzletet hamar megtalálták az eléje kirakott kerti asztalokról, székekről. Kipróbált néhányat, beleült, s amelyik a legkényelmesebbnek látszott, megvette. Betette hátdezt a vezető mellé. - Most már mehetünk! Kicsi, fiús mosoly telepedett a szája szögletébe, bensejében boldog, jó érzés áramlott széjjel. Nagyon örült ötletének. Maga elé képzelte apja öreges, szép, szelíd mosolyát, szinte hallotta hangját, amint fejcsóválva megszólalt: - Te gyerek, te gyerek!... A sofőr riasztotta föl álmodozásából. - Nem értem. Valami adósságot emleget, erre vesz egy karosszéket. — Nem érti?... Elnevette magát. - Hát, ide figyeljen! Még egészen kicsi gyerek voltam, amikor fölértem ésszel, hogy apámnak mennyit kell gürcölnie értünk. Akkor azt ígértem neki: ha megnövök, veszek számára egy karosszéket, abban ülhet egész nap, dolgoznia nem kell, csak pihen kényelmesen és cigarettázik .. . Elhallgatott, a kerekek alá futó útra nézett egy ideig, aztán emlékezéstől fátyolos hangon mondta tovább. - Persze, a rettenetes nagy kényelemből nem lett semmi. Megélni megél, kap egy kis nyugdíjat, mi is támogatjuk, ahogy tudjuk, a testvéreimmel. De a karosszékről valahogy mindig megfeledkeztem. Aztán ma, ahogy azon gondolkodtam, mivel engesztelhetném ki a hosszú távolmaradásért, hogyan, hogyan se, eszembe jutott a karosszék. Megveszem a réges-régen megígért karosszéket, ezzel még adósa vagyok .. . Hát megvettem. A máskor mindig nagyszájú, jókedvű sofőr nem szólt semmit, csak komolyan bólintott. Megérintette ez a be nem váltott gyermeki fogadalom. Megérkeztek. Gyorsan kiszállt a kocsiból, izgatottság és vidám kíváncsiság böködte: mit szól majd az apja? Hóna alá kapta a szövetcsomagot, másik kezébe a karosszéket, indult befelé. Ekkor a konyhaajtón kilépett valaki. Megismerte, az öreg szomszédasszony volt. Szeme fölé ernyőzte kezét, aztán összecsapta. Eléje tipegett pár lépést, és azt motyogta: — Hát már ideértél? Mikor kaptad meg a táviratot? Hiszen csak pár órája ... - Miféle táviratot? - kérdezte csodálkozva. - Én nem kaptam semmiféle táviratot. Aztán ahogy meglátta az öregasszony kisírt szemét, valami beléhasított. A szomszédasszony kétszer is kinyitotta a száját, de nem szólt semmit, csak fölfogta fekete köténye sarkát, és vinnyogva sírni kezdett. Ő gyorsan kikerülte, rohant be a házba, észre sem vette, hogy szorongatja, viszi magával a karosszéket. Benyitott. Anyja ott térdelt az ágy előtt, ráborulva zokogott. Apja az ágyon feküdt ünneplő fekete ruhájában, kezei összekulcsolva mellén. Sápadt volt az arca, amilyen élőé nem lehet. Szemei mindörökké lehunyva, Ő csak állt az ajtóban, nem tudott megmozdulni. „Mesélt azokról az időkről, amikor az г még úgy járta a földet, mint akármelyik más ember” — hangzik a könyvcíme. Az amerikai délvidék haladó szelmű, neves humoristája, Bradford, a faji egkülönböztetés elleni küzdelem egyik harcosa gyűjtötte ebben össze a néger vndorprédukátorok és egyszerű hívők stíjában átköltött bibliai elbeszéléseket. A kereszténységet Afrikában, a néger nikum körében erőszakkal tudták csak ijeszteni a középkoriban, hiszen a primiv, természeti vallású négernek képtelen volt megmagyarázni, hogy az isten és inak fia nem ugyanolyan fekete színű, int ő. Idővel az egyház kénytelen-keblen megengedte nekik, hogy Jézust, áriát és valamennyi ó- és újszövetségi akot négernek képzeljék, s templomaik ípein is így ábrázolhassák őket. Sőt magát a bibliát és a szertartásokat is folzatosan „módosították” az ő világkéik, lelki alkatuk szerint. Mint a kegyetlenül rabszolgaságba barát ősöknek, az amerikai élethez egében hozzáidomult mai négereknek sem adják — még ha vallásosak is — a hika isteni eredetét bizonyítani a papok. Az oban leírtakat csak akkor hitethetik előlük, ha olyan istenről szólnak, amerik ugyanolyan fekete bőrű, mint ők, és amikor a földön járt — ugyanúgy élt, andolkozott, cselekedett, beszélt, mint rá bármelyikük. Azit olvassunk? ROARK BRADFORD Ádám apánk és gyermekei Eredeti bizonyság erre a könyv valamennyi néger bibliai története is. Például Noénak — aki természetesen szerintük szintén fekete — ilyeneket mond az Úr többek között: „Én is szeretem a jó káromkodásokat hallani, akárcsak bárki más. Amiit nem szeretek hallani, az az ízetlen, rossz káromkodás.” Máskor meg az ángya térdit emlegeti valakinek maga az isten. Ugyanolyan közvetlen az emberekhez, s azok hozzá, mint az ógörög vagy római istenek, félistenek. A teremtés-mítoszt sem lehet nekik „egyszerűen” bemagyarázni, például, hogy először csak egy embert teremtett az isten, majd Évát s utána elszaporodott az emberiség. Ezt az ellenmondást — amelyet a XII. századi Ibn Erza bibliakritikája óta oly sok idealista tudós is vitatott, számtalan, hasonló bibliai ellentmondással együtt — feloldja a néger vándorprédikátor azzal, hogy az a bizonyos Adám dolgozgatott, az istentől kapott földjén. Az Úr mintegy ellenőrzésképpen fölkereste s így szólt: „Nem használhatok egyedülálló férfiakat a farmon. Az ilyenek egész éjjel nők után szaladgálnak, és amikor itt a reggel, álmosak a munkához.” De hozzá hasonlóan beszél a többi bibliai személyiség is, ráadásul őszintén. Mózes például, amikor isten megbízta, hogy vezesse ki népét az egyiptomi rabságból, megjegyzi: „Uram, miért nem megy magad, és vezeted ki a hébereket Egyiptomból?” Mint már az eddigiekből is kitűnt, a prédikátorok kénytelenek az anakronizmus módszerét is igénybe véve, a mai amerikai életmódhoz igazítani ezeket az ókori történeteket. Misternek vagy missisnek szólítják egymást a több ezer évvel ezelőtti alakok, a nők eljárnak a Nőegyletbe, a férfiak a klubba kártyázni, dollárban kötik az életbiztosítást, amerikai városokban élnek és így tovább. Megannyi nemes és bővérű humorra nyitó lehetőség pedig vallásosak, de a maguk módján. A bibliát csupán emberivé teszik, hogy hihessenek benne. A tudományos bolloldakritika rég bebizonyította: az ótestamentum első része az időszámítás előtti V. században keletkezett, tehát mintegy 7—800 évvel Mózes, vagyis az állítólagos szerző után. Az újtestamentum egy-két emberöltőnyivel később íródott, mint ahogy az apostolok azt állítják. Innen erednek az anakronisztikus tévedéseik is. Az egyszerű amerikai keresztény néger sem tesz egyebet, amikor a szentnek tartott eseményeket és személyeket időben még közelebb hozza s egyúttal a maga baját-baját is elpanaszolja, kritizálja a fennálló társadalmat. Így történt híres zsoltáraik (spirituálék) saját etnikumuk szerinti átköltésével, amelyek az emberek örökbecsű értékeivé váltak. Ugyanazt ígérik a könyv néger bibliai történetei s egyúttal remek szórakozást, sok humort és ritka élményt is. B. J. 12 HAZÁÉRT korában — alig egy éve — autószerencsétlenség áldozata lett a magyar képzőművészet egyik tehetséges művésze, Tar István. Alkotótevékenységét még a felszabadulás előtt kezdte, ám tulajdonképpeni munkássága csak a felszabadulás után teljesed-lhetett be. Tar István a monumentalitás szobrásza, akinek művei teret követelnek, s bár a kisplasztikái is jelentősek — erről a kiállítás is tanúskodik —, mégis emlékműbe kívánkozó szobrai a legjellegzetesebbek. Művészetében felfedezi a látványt és felfedezteti velünk is, közvetíti nekünk. A vizuális és háromdimenziós látvány a szobrászat általános sajátossága, aligha tűzhetne művész maga elé e műfajban reálisabb célt ennek megjelenítésénél. Tar ezt mesteri módon és a realitás szintjén oldja meg. Köztéri szobrász lévén, nagyszerű érzékkel ismerte fel a tér sajátosságait, alkotóelemeit, s a környezetet bekomponálta szobraiba, illetve számításba vette azok együttes hatását. A tér szerelmese volt, csaknem félszáz közterületi szobra hirdeti ezt — és termékeny munkásságát. Az emlékművek, parkdíszítő kompozíciók sok szobrászt arra ösztönözhetnek, hogy kisplasztikát nagyítson fel, hogy a figurák méreteivel az embertől, a humanitástól szakadjon el. És természetesen arra is, hogy pátosszal telítse az alkotást. Tar — az ötvenes évek néhány nem kiemelkedően fontos alkotását leszámítva — nem esett bele ezekbe a hibákba. Az embert meghaladó méretű alkotásai is emberiek maradnak. Figurái — még kisplasztikai tanulmányai is — első pillanatra nehézkesek, robusztusak, parasztosan tömör alakok, összhatásukat tekintve mégis a könnyed mozgás ábrázolását szolgálják. Szerepe van ebben annak, hogy Tar István rendkívüli fontosságot tulajdonított az expresszív hatás biztosításának, a lényeg kiemelésének. Ennek érdekében