Határőr, 1986 (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-21 / 8. szám

A h­armincnyolcszoros határsértő Rejtekhely з­olkswanenseen 1985. december 6-án reggel a szombathelyi városi bíróságon a megszokott nyüzsgés fogadta az ér­kezőt. Az érdekeltek gyülekeztek a folyosókon, peres ügyek szereplői, tanúk, ügyvédek, de akadt néhány kíváncsiskodó is. Mindig vannak ilyenek a bíróságokon, ráérő em­berek, akik átböngészik a tárgyaló­­termek ajtajaira kifüggesztett tá­jékoztatót, s választanak a tárgya­lások közül egy olyant, ahol sok érdekes, pikáns részletre, csemegé­re számíthatnak. Haliti Refik jugoszláv állampol­gár ügye — legalábbis a terem aj­tajára kifüggesztett tájékoztató szerint — nem tartozott a sok izgal­mat ígérő tárgyalások közé, s így érthető, hogy az érdekelteken kí­vül nagyon kevesen kísérték figye­lemmel a Gombkötő Ottóné dr. ta­nácsvezető bíró által vezetett tár­gyalást. Ez ügy mégsem volt annyira egy­szerű, sima történet. Határőrök, rendőrök, vizsgálótisztek mintegy félesztendei munkával szedték ösz­­sze a vád tárgyát képező bűntett bizonyítékait, a több kötetet kitevő peranyagot. Haliti Refik előzetes letartóztatás­ban várta ezt a napot. Most fegyőr kísérte a tárgyalóterembe, s enge­delmesen tette azt, amit tolmács út­ján közöltek vele: válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. A tárgyalás viszonylag rövid ideig tartott. A vád- és védőbeszédek el­hangzása után az utolsó szó jogán Haliti Refik is elmondta védekezé­sét, majd a bíróság ítélethozatalra vonult vissza. És most idézzünk a hivatalos okmányból. „A Szombathelyi Városi Bíróság Szombathelyen 1985. évi december hó 6. napján megtartott nyilvános bűntetti tárgyalás alapján meghoz­ta a következő ítéletet. Az 1985. június 19. napjától őri­zetben, június 21. napjától előzetes letartóztatásban lévő Haliti Refik vádlott, aki 1940. január 15-én szü­letett Muhovacon, anyja Dzsevrije Cserimi, útlevélszáma ismeretlen, ál­landó lakása Jugoszlávia, Bujano­­vac, Kosovsko u. 11., jugoszláv ál­lampolgár, bűnös, 38 rendbeli — 5 esetben kísérletként elkövetett — tiltott határátlépés bűntettében, 38 rendbeli közokirat-hamisítás bűntet­tében, 1 rendbeli okirattal vissza­élés vétségében, 16 rendbeli jogel­lenes belföldi tartózkodás vétségé­ben, 1 rendbeli devizagazdálkodás jelentős értékre elkövetett megsér­tésének bűntettében. Ezért a városi bíróság Haliti Re­fik vádlottat halmazati büntetésül főbüntetésként 1 évi és hat hóna­pi szabadságvesztésre, mellékbün­tetésként a Magyar Népköztársaság területéről kiutasításra ítéli. A sza­badságvesztést börtönben kell vég­rehajtani.” Az olvasó minden bizonnyal fel­figyelt arra, miben is találta bűnös­nek a bíróság ezt a jugoszláv fér­fit. Valami olyanban, ami nap­jainkban hazánkban nagyon ritkán fordul elő: 38 rendbeli tiltott ha­tárátlépésben. És nincs félreértés, elírás. Egyugyanazon személy kö­vette el valamennyit. 33 alkalom­mal megtörtént, 5 esetben pedig megkísérelt tiltott határátlépést bi­zonyítottak a bíróság előtt fekvő okiratok! S ezeket a vádlott sem tagadta. Haliti Refik pedig olyan embernek mutatkozott be a magyar hatóságok előtt, aki nem bajnoka az igazmondásnak, s csak olyan té­nyekről volt hajlandó vallomást tenni, amit fekete-fehéren előtár­tak, többszörösen is bebizonyítot­tak. Sokakban felvetődött a kérdés: ki az az ember, aki erre képes, akinek érdeke fűződik ahhoz, hogy majdhogynem folyamatosan tör­vényellenesen közlekedjen a Ma­gyar Népköztársaság államhatárán. A válasz nem egyszerű. Ahhoz, hogy feltárjuk Haliti Refik indíté­kait, megismerjük módszerét, rész­letesebb összefüggésben kell meg­vizsgálnunk a tényeket, amint ar­ra a bírósági tárgyaláson sor kerül­hetett. Olyan szálak kibogozását kell megkísérelnünk, amelyeket jól szervezett bűnözőbanda szándéko­san kuszált össze. Érdemes azon­ban ezt megtennünk, hiszen más­képpen aligha léphetünk fel ered­ményesen a haliti refikek ellen, akadályozhatjuk meg a hozzá ha­sonló bűnözők garázdálkodását, védhetjük eredményesen a Ma­gyar Népköztársaság államhatárá­nak sérthetetlenségét. Vegyük tehát kézbe a hatalmas aktaköteget és lapozzunk bele fi­gyelmesen. Közben természetesen kalandoznunk kell az időben és a térben, találkozunk majd különös nevekkel, megoldhatatlannak tűnő rejtélyekkel. Mindez azonban elke­rülhetetlen ahhoz, hogy megértsük, vagy legalábbis próbáljuk megérte­ni Haliti Refik 38 rendbeli tiltott határátlépésének és a hozzá­­kap­csolódó egyéb bűncselekmények lé­nyegét. 110 napi tétel 1984 tavaszán élénk volt a forga­lom a hegyeshalomi határállomá­son. Úgy tűnhetett, hogy a kemény tél miatt elhalasztott utazásokat sokan akarják pótolni. Természete­sen ez a relatíve nagy forgalom még mindig messze volt attól a ko­csiáradattól, amely a nyári hóna­pokban próbára szokta tenni a ha­tárőrök, a vámőrök fizikai, szelle­mi teljesítőképességét. Március 5-én is ütemesen haladt a kocsisor, s a kilépőoldalon néhány perc várako­zás után a személygépkocsikban utazók túlestek az útlevél- és vám­­vizsgálaton, s folytathatták útjukat Ausztria irányába, öreg, viharvert Mercedes érke­zett a sorompó elé. — Fogadok, hogy török vendég­­munkás baktat vissza a melóba — mondta a határőr a mellette álldo­gáló vámosnak. — A törökök az NSZK-ban sze­retnek dolgozni, ez a rendszám pe­dig bécsi. — Attól még lehet török. Abbamaradt a beszélgetés, mert a kocsi a fülkéhez ért. A vezető, aki egyedül ült a járműben, ju­goszláv útlevelet nyújtott át a ha­tárőrnek. Az félrefordult, hogy az utas ne hallja. — Még jó, hogy nem fogadtam. Az útlevél rendben lévőnek tűnt. A tulajdonos, bizonyos Haliti Re­fik, rámosolygott a katonára, ami­kor az belelapozott a könyvecské­be s az egymás után sorakozó tej- és beléptetőbélyegzőket nézegette. — Szeretek járni Magyarország! Aztán a vámvizsgálat. De nem volt mit nézni. Egyetlen kis táska hevert a vezető melletti ülésen. Most a vámos fordult el, és szólt a határőrnek. — Ez se nem vendég, se nem munkás. Még egy fogkeféje sincs. — Azt mondta, szeret Magyar-­­ országra járni. — Azt én is látom a temérdek bélyegzőből. Na mindegy, megné­zeme én egy kicsit jobban ezt az öreg szekeret. Haliti Refik nem értette, miért kell kiszállnia a kocsiból, miért emeli meg a vámos az üléseket, miért kopogtatja meg az ajtók ol­dalkárpitjait. — Enyém kocsi nagyon üres. Nincsen semmi csomag ... A vámos dolgozott tovább, mintha nem hallotta volna a megjegyzése­ket. És nem eredménytelenül. A hátsó ülésen a kárpit alá csúszva három kvarcórát talált. Megmutat­ta a jugoszlávnak. — Van ebből még több is? — Biztosan nincs. De ez nem enyém kocsi. Nem tudni, hogy ke­rült oda... — Megkérem, álljon félre a ko­csival. Kénytelen vagyok alaposabb vámvizsgálatot tartani. Haliti Refik elsápadt. Aztán egé­szen közel ment a vámoshoz. — Nem tréfálni, pajtás! Nincsen nálam semmi. Nekem az idő pénz, mert nagyon sietni. Aztán, hogy a kijelentését alátá­massza, a zsebébe nyúlt, onnan ezerschillingest vett elő, s a vámos kezébe nyomta. — Mondom, nekem az idő a pénz, pajtás, nem szedni szét autó! A vámos elvette a pénzt, aztán a határőrhöz fordult. — Mondtam ugye, hogy nem ven­dégmunkás, megkínált egy ezressel, merthogy ő nagyon siet. Haliti Refiket bekísérték az iro­dába, és felvették a jegyzőkönyvet. Az ok: hivatali vesztegetés. És ter­mészetesen megnézték a kocsiját is. Rejtekhely volt kiépítve az aj­tók oldalkárpitja alatt és a kocsi benzintankjában. Ezek azonban most üresek voltak. A Mosonmagyaróvári Városi Bí­róság 1984. március 7-én már meg is tartotta a tárgyalást és jogerős ítéletet hozott. Eszerint Haliti Refi­ket 1 rendbeli hivatali vesztegetés bűntette miatt 110 napi tétel pénz­­büntetésre ítélte, valamint kiutasí­totta a Magyar Népköztársaság te­rületéről. Az egy napi tétel össze­gét 200 forintban határozta meg. Ennek alapján Haliti Refik 22 000 forintot volt kénytelen befizetni a bíróság gazdasági hivatalába. Feltűnik a fehér Citroen November 7-e nemzeti ünnep. Leállnak a gyárak, bezárnak a hi­vatalok, tanítási szünnap az isko­lákban, a határállomásokon azon­ban épp­en olyan a szolgálat, mint más napokon. Talán a forgalom volt kisebb a búcsús FEP-en, de en­nek sokkal inkább lehetett oka a rossz időjárás, mintsem az ünnepi hangulat. A fehér Citroën úgy tizenegy óra tájban jelentkezett belépésre. A rendszáma : 334-867. A hozzáér­tőknek ez már elárulta, hogy a jár­mű bécsi illetőségű, tulajdonosa min­den valószínűség szerint az osztrák f­ővárosból érkezik. Ketten ültek a járműben. Bahidszki Gábor határ­őr udvariasan fogadta az érkező­ket. Sapkájához emelte a kezét, majd elkérte az útleveleket. A két férfi átadta az úti okmá­nyokat. Ezek tanúsága szerint ju­goszláv állampolgárok voltak. Aki a járművet vezette, az Ibraim Sa­­dikoski, a kísérője pedig Mustafa Haliti. A fiatal katona nézte az út­leveleket, a fényképeket és megfi­gyelte a gépkocsiban ülőket is. Gyanúja támadt. A fülkében Süle Csaba határőr teljesített szolgálatot. — Nézd meg te is alaposan Csa­ba — kérte a társát Bahidszki ha­tárőr —, szerintem itt valami nem stimmel. Süle Csaba hasonlóképpen véle­kedett. Jelentették is az ügyeletes tisztnek, hogy a most érkezett két jugoszláv a bécsi rendszámú Cit­roenben érvénytelen úti okmány­nyal akar Magyarországra jönni. A tiszt a rendelkezésére álló műsze­rek segítségével már pontos meg­állapítást tehetett. Eszerint Mustafa Haliti útlevele szabályszerű volt, csak éppen nem az jelentkezett ve­le belépésre, akit a fénykép ábrá­zolt. Ibraim Sadikoskinak a saját fényképe volt az okmányban, ezt viszont illetéktelen kezek helyezték el benne. Árulkodtak erről a sérült ringlik, valamint a filctollal kiiga­zított nedves bélyegző. A kocsi ok­mányai nem nyújthattak támpontot a határőröknek, mert a Citroen nem az utasok tulajdona volt, ha­nem egy bizonyos Hasani Refik bé­csi lakosé. Az ügyeletes tiszt döntése egyér­telmű és megfelelt az előírásoknak. Miután Magyarországra csak érvé­nyes úti okmánnyal lehet bejutni, közölte a két férfival, hogy a be­léptetőbélyegzőket érvénytelenítik, és azonnal vissza kell térniük Ausztriába. Előzőleg az ügyeletes utasítást adott, hogy mindkét úti okmányt fényképezzék le a megfe­lelő dokumentációk elkészítése cél­jából. Ne higgyük, hogy a hivatalos közlés után a két jugoszláv férfi távozni készült. Ellenkezőleg, til­takoztak, azt bizonygatván, hogy az ő útlevelük tökéletes, s ha job­ban megnézik azt a magyar határ­őrök, rájönnek, hogy tévedtek, s mindkettőjüket beengedik az or­szágba. Később azonban belátták, hogy nem sok értelme van a­ ma­gyarázkodásnak, beültek a kocsiba és visszamentek Ausztriába. Igen a fehér Citroennel, amelynek a for­galmi rendszáma ÁV 334-867. És ezt nem véletlenül ismételtük. Ezzel a kocsival a következőkben gyakran fogunk még találkozni. És még valami. Egy fontos adat, amely csak jóval később, a vizsgá­lat során derült ki. 1984. március 20-án a búcsús FEP-en feltartóztat­tak egy bizonyos Ismailli Muadin nevű jugoszláv állampolgárt, mert meghamisított úti okmánnyal akart Magyarországra beutazni. Nem egyedül jött, hanem volt egy úti­társa is, akit útlevelének tanúsága szerint Nemeti Akijának hívtak. Nos, ez a Nemeti Aki­ja a fényké­pek tanúsága szerint nem volt más, mint az a férfi, aki 1984. novem­ber 7-én ugyanezen a határállomá­son Mustafa Halitinek adta ki ma­gát. (Folytatjuk) Halász Kálmán Báhidszki Gábor határőrnek gyanús volt az útlevél Illyés Sándor alezredes és Bertalan Miklós százados gyorsan intézkedett A szerző és Hajba István felvételei A műszeres vizsgálat bebizonyította a fényképcserét

Next