Határőr, 1987 (42. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-10 / 28. szám
magas faépítményből hirtelen két ember körvonalai tűntek elő. A két férfi pedig egyetlen mozdulattal ellökte magát a létrától és leugrott a földre. Szilágyi őrvezető ekkor hatalmasat kiáltott: „Állj!” Az egyik ember megállt, feltartotta kezét, ám társa futásnak eredt. Az őrvezető géppisztolyéért nyúlt Hosszúra sikerült figyelmeztető sorozatot lőtt a levegőbe — hatástalanul. A menekülő beugrott a cserjésbe. A két határsértő közül tehát csak az egyiket sikerült elfogniuk. A második részlet Háromnegyed óra telt el a jelzéstől az egyik férfi elfogásáig. Társának felkutatására minden intézkedést megtettek. Hajnali öt órakor Frankó István alezredes, kerületparancsnok a magasabbegység hivatásos állománya részére razziariadót rendeltetett el. Megkezdődött az erőösszpontosítás. Kutatócsoportokat szerveztek, kiigazodási terepszakaszokat jelöltek ki, a záróerők pedig a helyükön maradtak. A hajnali párát lassan áttörték a felkelő nap sugarai. Indulhattak a kutatók, nekivághattak a terjedelmes és sűrű erdőknek, a cserjéseknek. Lassan haladtak. A kutatócsoportok az első kiigazodási terepszakaszt eredménytelenül érték el. Újabb megbeszélés, feladatmeghatározás következett, tizenöt csoport indult újra útnak. Lassan teltek az órák a razziatörzs számára. Kovács Gyula őrnagy, a magasabbegység parancsnokának helyettese és munkatársai a térképet tanulmányozták, összevetették ismereteiket. Egyértelmű volt minden tiszt véleménye: a szökevénynek még a határőrök által körülfogott területen kell tartózkodnia. A nyomsávellenőrző járőrök ugyanis nem találták az államhatáron átvezető nyomokat, a sűrű zárás pedig egyenesen lehetetlenné tette, hogy azon bárki észrevétlenül átcsusszanjon. Sokáig úgy tűnt mindenki számára, hogy szalmakazalban keresik a tűt, hiszen a terep fedettsége milliónyi rejtekhelyet kínált a rejtőzködőnek. Már-már újabb akciót indított volna Kovács őrnagy, amikor a távbeszélőn egy fáradt, de vidám hang jelentette: az egyik kutatócsoport járőre, Kurosics József határőr megtalálta és elfogta a hajnalban elmenekült másik férfit. A nagyszabású razzia végül is eredményes volt. Az akció értékelésére rövidesen sor került. A siker egyértelmű volt, valamennyi részvevő jól vizsgázott. A tanulságok is kézenfekvőek: nem szabad kézlegyintéssel elmenni egyetlen apró jel mellett sem, a gyorsaság, az időbeni erő- és eszközcsoportosítások és természetesen a figyelmes szolgálatellátás a siker fontos feltétele. Abinéri Ottó időn belül lakást ígért. Kérdem én, mikor kap ma egy fiatal házas két héten belül lakást? Nos, én kaptam, itt, Hegyeshalomban. Nem gondolkoztunk sokáiga feleségemmel az ajánlaton. Ismerek több hivatásost, aki csak az előnyöket látta, amikor szakmát változtatott. A munkát, a felelősséget pedig alig, s így csalódott. Németh Rudolf törzsőrmester azonban azon többséghez tartozik, akiket a hivatás szeretete, az érdekes munka vonzott leginkább. — A legfiatalabb vagyok a vonatokat ellenőrző hivatásos járőrparancsnokok között. Azt tudni kell erről a munkakörről, hogy nagy önállóságot, rátermettséget követel meg az útlevélkezelőtől, mert a vonatokon, menet közben egyedül kell döntenie, nincs vagy nagyon ritkán van mellette tapasztalt parancsnok vagy társ. Sivelünk dolgoznak a sorállománynak, nekik is segíteni kell. A parancsnokaim nem egészen egyéves munka után vezényeltek a vonatra, s ennek már négy éve. Sok éjszakát távol töltöka családomtól, de mi már ezt megszoktuk, ehhez igazítottuk az életünket. Az idén már három határsértőt fogtam el, de minden esztendőben eddig volt utilag három. Nincs statisztikám az eredményességemről, csupán azt tudom, hogy amióta járőrparancsnok is vagyok, tizenhat elfogásban működtem közre. Hol a beosztott kutató italait valakit elbújva az egyik kocsi padlásterében, hol a beosztott útlevélkezelő társam fedett fel valami rendellenességet egyik-másik útlevélben. Szóval intézkednem nagyon gyakran kellett. A s szakmát egyébként így lehet jól megtanulni. Hat év útlevélkezelői munka után mia véleménye a határőr-foglalkozásról? Nem bánta meg a választását? — Megbánni?! Nem, ez szóba sem jöhet. Igaz, egyre nehezebb az útlevélkezelők feladata, egyre több a gond szolgálatban. Az utasok egyike-másika agresszív, türelmetlen, s a ránk vonatkozó parancsok, utasítások a határozottság mellett a kulturáltságot, az udvariasságot helyezik előtérbe. Általában a többszöri kiutazási engedéllyel rendelkező emberekkel van gondunk, mert ők már azt hiszik magukról, hogy gyakorlott utazók, nekik többet lehet, mint a másiknak. Egyre többször találkozunk minősíthetetlenül viselkedő, ittas fiatalokkal. Az előírt munka mellett tehát velük is foglalkoznunk kell, s ezzel szaporodnak teendőink. Csak sztereotípiát tudok mondani: szép, amit csinálunk, de nehéz, egyre nehezebb. Beszélgetésünk végén az egyik legemlékezetesebb elfogása kerül szóba. Németh Rudolf törzsőrmester gondolkodik, melyiket is válassza, hiszen van miből. — Talán azt a hamisított holland útlevelet említhetném! Az egyik szomszédos állam orvosprofesszorát akarták kiszöktetni vele. Az történt, hogy kiállítottak részére Hollandiában egy útlevelet, azt, ahogy mi fogalmazunk, többször „megutaztatták”, hogy bizalomkeltőbb legyen a kezeléskor, majd beleragasztották a professzor fényképét. De nagyon precízen! Vízum, eredeti beléptetőbélyegző volt az okmányban a kilépésnél, de a tökéletes fénykép cserét az embercsempészek még nem tanulták meg! Közeleg Németh Rudolf számára a szolgálatba lépés ideje. Elbúcsúzik, mert még hazaszalad feleségéhez, gyerekéhez. Velük csak holnap délután találkozik majd. Abinéri A szolgálatbalépés előtt minden perc a családé ■nHSBBHBi HHWinWHI1 . Hetven év után PIAUHtt. MAGYARBOLYIG — Schmidt Józsi bácsiról akarsz írni? — kérdezte Hideg Tibor főtörzsőrmester, a mohácsi forgalom-ellenőrzőpont útlevélkezelője. — Színes egyéniség. Az élettől sokszor kapott kemény leckét, gyakran méltatlanul, de mégsem az a típus, aki mindig a régi sérelmekre hivatkozik. A magyarbólyiak szeretik és becsülik az idős férfit és egész családját. Ezek után különösen szerettünk volna megismerkedni ezzel a nem mindennapi emberrel. Két évvel ezelőtt levelet írt nekem, amelyben köszönetet mondott, hogy a televízió elmebajnokságán megemlékeztem az első világháborús bajtársairól. Abban arra kért, látogassam meg. Schmidt József tősgyökeres magyarbólyi. Itt éltek szülei és nagyszülei is. Nagyapja kőműves volt, de tanító hiányában az inasait ő oktatta írásra-olvasásra és számolásra. Édesapja az ácsmesterséget tanulta ki, melynek fia folytatója lett. Józsi bácsi az inaséveit 1917-ben fejezte be, de a segédlevelének nem örülhetett. A 17 éves fiú ekkor behívót kapott — az utolsó tartalékait felemésztő Monarchiának már szüksége volt a legfiatalabbakra is. Tüzérként Várpalotára, majd Aradra, s még az év őszén a keleti frontra került. Ez idő tájt Galíciában már szüneteltek a harcok és egyre gyakoribbá váltak a szemben álló katonák közötti barátkozások. A vezérkar tisztjei megijedtek, hogy az orosz példa a soknemzetiségű harcosok közt is követésre talál, s gyorsan intézkedtek. Schmidt József ütegét a következő esztendőben az olasz frontra vezényelték. A Piave folyó mellett Schmidt József több százezer társával együtt rövidesen hozzászokott az állandó nélkülözésekhez. Az utánpótlás akadozott, napjában egyszer étkeztek, de ez a koszt rendkívül silány volt. Schmidt József bajtársaihoz képest ugyan kissé jobb ellátást kapott, mert jól beszélt németül és gyakran tolmácsolt, s ilyenkor finomabb étellel honorálták szolgálatait. Azután elérkezett a végzetes június 15-e, a piavei támadás napja. Schmidt Józsefék ütege hosszas hallgatás után ekkor nyithatott először tüzet az olasz állásokra. Senki sem sejtette közülük, hogy üres lövészárkokra pazarolják a kevés lőszert és a tábornokok értelmetlenül áldozzák fel az emberek tízezreinek életét. — A csata után — meséli — vezérkari tisztek keresték fel a szomszédos cseh üteg állását. Állítólag onnan egy löveggel tüzet nyitottak a vezérkar harcálláspontjára, de a lövedék nem robbant fel. A cseh tüzérek még a kivizsgálás kezdete előtt átkeltek a folyón és átálltak az olaszokhoz. Ezután parancsnokunk, egy főhadnagy utasítására elfoglaltuk az üresen maradt állásukat, így maradtunk életben, ugyanis pár nappal később az olaszok belőtték az ütegünk régi helyét, ahol aztán kő kövön nem maradt. Októberben az olasz hadsereg lendült támadásba, és Schmidt József több ezer társával együtt fogságba esett. Az „olasz csizma” sarkába, Foggiába került, majd egy év múlva hazaengedték. — Grazon és Szentgotthárdon keresztül jöttünk — folytatja az elbeszélését. — Néhány hetet a csóti táborban időztünk, ahol darutollas tisztek agitáltak: lépjünk be a nemzeti hadseregbe. Nekünk azonban elegünk volt a háborúból és haza akartunk menni. Kevés pénzzel a zsebünkben elindultunk Budapestre, onnan pedig Pécsre. Baranya megyét ekkoriban még a jugoszláv királyi hadsereg egységei tartották megszállva, és a demarkációs vonalat senki sem léphette át. Schmidt József és társai számára nem maradt más választás, mint a határsértés. Elfogták és barátaival együtt Pécsre szállították. Szorult helyzetükből mégis kivágták magukat, összeadták a náluk levő pénzt és megvesztegették a városparancsnok segédtisztjét, aki lepecsételte az irataikat és szabadon távozhattak. A háború után Schmidt József és családja sokat nélkülözött. Az országban gazdasági válság tombolt, kevés volt a munkaalkalom. A frontot megjárt katonák szemét az uralkodó osztály tagjai néhány hold rossz minőségű földdel szúrták ki, amelyen egy népes családot nem lehetett eltartani. A sors pedig könyörtelenül bánt Schmidt Józseffel: öt gyereke közül négy nem érte meg a felnőttkor. Amikor pedig jobban ment volna a soruk, kitört a második világháború, és Józsi bácsit ismét behívták a hadseregbe. Részt vett az úgynevezett baranyai háromszög — az országhatár, a Duna és a Dráva által határolt terület — elfoglalásában, majd az ezredét Észak-Erdélybe vezényelték. Aztán valami szerencse folytán hamarosan leszerelték. — A faluban a felszabadulás nagy reményeket ébresztett mindenkiben — magyarázza —, úgy éreztük, új és jobb életet kezdhetünk, végre a magunk urai leszünk. Azok az esztendők azonban tartogattak néhány kellemetlen meglepetést is a számára. Sok barátját és ismerősét Németországba telepítették, új emberek költöztek a községbe, akiket a helybeliek nehezen fogadtak be. — Az újonnan érkezettek közül sokan nem akartak dolgozni — emlékezik —, s néha még a legaljasabb rágalmaktól sem riadtak vissza. Sohasem felejtem el azt az estét, amikor a helyi szervek képviselői a lakásomon felkerestek és felelősségre vontak, miért hajszolom munkatársaimat, nem a kapitalizmusban élünk. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam, mert azt akartam, hogy épüljön a mi társadalmunk. Schmidt József azonban nem haragudott meg a katonákra. Sőt, egy évvel később bebizonyította, hogy kinek az oldalán áll. Az éjszakai órákban két marcona külsejű férfi kopogtatott a lakása ajtaján. Messze a határ? Átsegítene bennünket? — záporoztak a kérdéseik. Az idős ember elhatározta, hogy az idegeneket az első járőrhöz viszi, bár tudta, az életével játszik. A férfiaknál ugyanis fegyver volt. Alighogy a járőr közelébe értek, Józsi bácsi elkiáltotta magát, a határőrök így még idejében lefegyverezték a határsértőket. Pár nappal később derült ki, hogy veszélyes bűnözőket kerítettek kézre. Józsi bácsi élete ezután békésebb mederben folyt. A fia, János, a szomszédos Illocskán, határőrközségben tanított, s az elsők közt szervezte a helyi iskolában a határőrúttörők alegységét. Ma már ő is nyugdíjas, de a határőrséggel nem szakította meg a kapcsolatot. Józsi bácsi — hűséges párja, Teréz asszony halála óta — az unokájánál él. A helybeliek, idősek és a fiatalok egyaránttisztelik és becsülika község nagy öregjét, aki immár a nyolcvanhetedik életévét tapossa. — Szabad időmben az emlékiratomon dolgozom, sok régi dokumentumot gyűjtöttem össze a településről, s remélem, megérem, hogy kiadják — fejezi be a beszélgetést Schmidt Józsi bácsi. Rajcsányi Iván A község legidősebb lakója Schmidt József Aradi Lajos felvételei Az unokájával él együtt BÜHHI