Határőr, 1987 (42. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-10 / 28. szám

magas faépítményből hirtelen két ember körvonalai tűntek elő. A két férfi pedig egyetlen mozdulattal el­lökte magát a létrától és leugrott a földre. Szilágyi őrvezető ekkor hatalmasat kiáltott: „Állj!” Az egyik ember megállt, feltartotta kezét, ám társa futásnak eredt. Az őrvezető géppisztolyéért nyúlt Hosszúra sikerült figyelmeztető so­rozatot lőtt a levegőbe — hatásta­lanul. A menekülő beugrott a cser­jésbe. A két határsértő közül tehát csak az egyiket sikerült elfogniuk. A második részlet Háromnegyed óra telt el a jel­zéstől az egyik férfi elfogásáig. Társának felkutatására minden in­tézkedést megtettek. Hajnali öt órakor Frankó István alezredes, kerületparancsnok a magasabbegy­­ség hivatásos állománya részére razziariadót rendeltetett el. Meg­kezdődött az erőösszpontosítás. Ku­tatócsoportokat szerveztek, kiiga­zodási terepszakaszokat jelöltek ki, a záróerők pedig a helyükön ma­radtak. A hajnali párát lassan áttörték a felkelő nap sugarai. Indulhattak a kutatók, nekivághattak a terje­delmes és sűrű erdőknek, a cser­jéseknek. Lassan haladtak. A ku­tatócsoportok az első kiigazodási terepszakaszt eredménytelenül ér­ték el. Újabb megbeszélés, feladat­­meghatározás következett, tizenöt csoport indult újra útnak. Lassan teltek az órák a razziatörzs számá­ra. Kovács Gyula őrnagy, a maga­­sabbegység parancsnokának helyet­tese és munkatársai a térképet ta­nulmányozták, összevetették isme­reteiket. Egyértelmű volt minden tiszt véleménye: a szökevénynek még a határőrök által körülfogott területen kell tartózkodnia. A nyomsávellenőrző járőrök ugyanis nem találták az államhatáron át­vezető nyomokat, a sűrű zárás pe­dig egyenesen lehetetlenné tette, hogy azon bárki észrevétlenül át­csusszanjon. Sokáig úgy tűnt mindenki szá­mára, hogy szalmakazalban keresik a tűt, hiszen a terep fedettsége mil­liónyi rejtekhelyet kínált a rejtőz­ködőnek. Már-már újabb akciót indított volna Kovács őrnagy, ami­kor a távbeszélőn egy fáradt, de vidám hang jelentette: az egyik kutatócsoport járőre, Kurosics Jó­zsef határőr megtalálta és elfogta a hajnalban elmenekült másik fér­fit. A nagyszabású razzia végül is eredményes volt. Az akció értékelésére rövidesen sor került. A siker egyértelmű volt, valamennyi részvevő jól vizsgázott. A tanulságok is kézenfekvőek: nem szabad kézlegyintéssel elmenni egyetlen apró jel mellett sem, a gyorsaság, az időbeni erő- és esz­közcsoportosítások és természete­sen a figyelmes szolgálatellátás a siker fontos feltétele. Abinéri Ottó időn belül lakást ígért. Kérdem én, mikor kap ma egy fiatal házas két héten belül lakást? Nos, én kap­tam, itt, Hegyeshalomban. Nem gondolkoztunk sokáig­­a feleségem­mel az ajánlaton. Ismerek több hivatásost, aki csak az előnyöket látta, amikor szakmát változtatott. A munkát, a felelőssé­get pedig alig, s így csalódott. Né­meth Rudolf törzsőrmester azonban azon többséghez tartozik, akiket a hivatás szeretete, az érdekes mun­ka vonzott leginkább. — A legfiatalabb vagyok a vo­natokat ellenőrző hivatásos járőrpa­rancsnokok között. Azt tudni kell erről a munkakörről, hogy nagy önállóságot, rátermettséget követel meg az útlevélkezelőtől, mert a vo­natokon, menet közben egyedül kell döntenie, nincs vagy nagyon ritkán van mellette tapasztalt parancsnok vagy társ. S­ivelünk dolgoznak a sor­állománynak, nekik is segíteni kell. A parancsnokaim nem egészen egy­éves munka után vezényeltek a vo­natra, s ennek már négy éve. Sok éjszakát távol töltök­­a családom­tól, de mi már ezt megszoktuk, eh­hez igazítottuk az életünket. Az idén már három határsértőt fogtam el, de minden esztendőben eddig volt utilag három. Nincs sta­tisztikám az eredményességemről, csupán azt tudom, hogy amióta jár­őrparancsnok is vagyok, tizenhat el­fogásban működtem közre. Hol a beosztott kutató italait valakit el­bújva az egyik kocsi padlásterében, hol a beosztott útlevélkezelő társam fedett fel valami rendellenességet egyik-másik útlevélben. Szóval in­tézkednem nagyon gyakran kellett. A s szakmát egyébként így lehet jól megtanulni. Hat év útlevélkezelői munka után mi­­a véleménye a határőr-foglalko­zásról? Nem bánta meg a választá­sát? — Megbánni?! Nem, ez szóba sem jöhet. Igaz, egyre nehezebb az út­levélkezelők feladata, egyre több a gond szolgálatban. Az utasok egyi­­ke-másika agresszív, türelmetlen, s a ránk vonatkozó parancsok, utasí­tások a határozottság mellett a kul­turáltságot, az udvariasságot helye­zik előtérbe. Általában a többszöri kiutazási engedéllyel rendelkező em­berekkel van gondunk, mert ők már azt hiszik magukról, hogy gyakor­lott utazók, nekik többet lehet, mint a másiknak. Egyre többször talál­kozunk minősíthetetlenül viselkedő, ittas fiatalokkal. Az előírt munka mellett tehát velük is foglalkoznunk kell, s ezzel szaporodnak teendőink. Csak sztereotípiát tudok mondani: szép, amit csinálunk, de nehéz, egy­re nehezebb. Beszélgetésünk végén az egyik legemlékezetesebb elfogása kerül szóba. Németh Rudolf törzsőrmester gondolkodik, melyiket is válassza, hiszen van miből. — Talán azt a hamisított holland útlevelet említhetném! Az egyik szomszédos állam orvosprofesszorát akarták kiszöktetni vele. Az történt, hogy kiállítottak részére Hollandiá­ban egy útlevelet, azt, ahogy mi fogalmazunk, többször „megutaztat­ták”, hogy bizalomkeltőbb legyen a kezeléskor, majd beleragasztották a professzor fényképét. De nagyon precízen! Vízum, eredeti beléptető­bélyegző volt az okmányban a ki­lépésnél, de a tökéletes fénykép cse­rét az embercsempészek még nem tanulták meg! Közeleg Németh Rudolf számára a szolgálatba lépés ideje. Elbúcsúzik, mert még hazaszalad feleségéhez, gyerekéhez. Velük csak holnap dél­után találkozik majd. Abinéri A szolgálatba­­lépés előtt minden perc a családé ■nHSBBHBi HHWinWHI1 . Hetven év után PIAUHtt. MAGYARBOLYIG — Schmidt Józsi bácsiról akarsz írni? — kérdezte Hideg Tibor főtörzsőrmester, a mohá­csi forgalom-ellenőrzőpont útle­vélkezelője. — Színes egyéniség. Az élettől sokszor kapott ke­mény leckét, gyakran méltatla­nul, de mégsem az a típus, aki mindig a régi sérelmekre hi­vatkozik. A magyarbólyiak sze­retik és becsülik az idős férfit és egész családját. Ezek után különösen szeret­tünk volna megismerkedni ez­zel a nem mindennapi ember­rel. Két évvel ezelőtt levelet írt nekem, amelyben köszöne­tet mondott, hogy a televízió elmebajnokságán megemlékez­tem az első világháborús baj­társairól. Abban arra kért, lá­togassam meg. Schmidt József tősgyökeres magyarbólyi. Itt él­tek szülei és nagyszülei is. Nagyapja kőműves volt, de ta­nító hiányában az inasait ő ok­tatta írásra-olvasásra és számo­lásra. Édesapja az ácsmestersé­get tanulta ki, melynek fia foly­tatója lett. Józsi bácsi az inas­éveit 1917-ben fejezte be, de a segédlevelének nem örülhetett. A 17 éves fiú ekkor behívót kapott — az utolsó tartalékait felemésztő Monarchiának már szüksége volt a legfiatalabbak­­ra is. Tüzérként Várpalotára, majd Aradra, s még az év őszén a keleti frontra került. Ez idő tájt Galíciában már szüneteltek a harcok és egyre gyakoribbá váltak a szemben álló katonák közötti barátkozások. A vezér­kar tisztjei megijedtek, hogy az orosz példa a soknemzetiségű harcosok közt is követésre ta­lál, s gyorsan intézkedtek. Schmidt József ütegét a követ­kező esztendőben az olasz front­ra vezényelték. A Piave folyó mellett Schmidt József több százezer társával együtt rövidesen hozzászokott az állandó nélkülözésekhez. Az utánpótlás akadozott, napjában egyszer étkeztek, de ez a koszt rendkívül silány volt. Schmidt József bajtársaihoz képest ugyan kissé jobb ellátást kapott, mert jól beszélt németül és gyakran tolmácsolt, s ilyenkor finomabb étellel honorálták szolgálatait. Azután elérkezett a végzetes június 15-e, a piavei támadás napja. Schmidt Józsefék ütege hosszas hallgatás után ekkor nyithatott először tüzet az­ olasz állásokra. Senki sem sejtette kö­zülük, hogy üres lövészárkokra pazarolják a kevés lőszert és a tábornokok értelmetlenül áldoz­zák fel az emberek tízezreinek életét. — A csata után — meséli — vezérkari tisztek keresték fel a szomszédos cseh üteg állását. Állítólag onnan egy löveggel tü­zet nyitottak a vezérkar harc­­álláspontjára, de a lövedék nem robbant fel. A cseh tüzérek még a kivizsgálás kezdete előtt át­keltek a folyón és átálltak az olaszokhoz. Ezután parancsno­kunk, egy főhadnagy utasítására elfoglaltuk az üresen maradt ál­lásukat, így maradtunk életben, ugyanis pár nappal később az olaszok belőtték az ütegünk ré­gi helyét, ahol aztán kő kövön nem maradt. Októberben az olasz hadsereg lendült támadásba, és Schmidt József több ezer társával együtt fogságba esett. Az „olasz csiz­ma” sarkába, Foggiába került, majd egy év múlva hazaenged­ték. — Graz­on és Szentgotthárdon keresztül jöttünk — folytatja az elbeszélését. — Néhány hetet a csóti táborban időztünk, ahol darutollas tisztek agitáltak: lép­jünk be a nemzeti hadseregbe. Nekünk azonban elegünk volt a háborúból és haza akartunk menni. Kevés pénzzel a zse­bünkben elindultunk Budapest­re, onnan pedig Pécsre. Baranya megyét ekkoriban még a jugoszláv királyi hadse­reg egységei tartották megszáll­va, és a demarkációs vonalat senki sem léphette át. Schmidt József és társai számára nem maradt más választás, mint a határsértés. Elfogták és barátai­val együtt Pécsre szállították. Szorult helyzetükből mégis ki­vágták magukat, összeadták a náluk levő pénzt és megveszte­gették a városparancsnok segéd­tisztjét, aki lepecsételte az ira­taikat és szabadon távozhattak. A háború után Schmidt Jó­zsef és családja sokat nélkülö­zött. Az országban gazdasági válság tombolt, kevés volt a munkaalkalom. A frontot meg­járt katonák szemét az uralko­dó osztály tagjai néhány hold rossz minőségű földdel szúrták ki, amelyen egy népes csalá­dot nem lehetett eltartani. A sors pedig könyörtelenül bánt Schmidt Józseffel: öt gyereke közül négy nem érte meg a fel­nőttkor. Amikor pedig jobban ment volna a soruk, kitört a máso­dik világháború, és Józsi bácsit ismét behívták a hadseregbe. Részt vett az úgynevezett bara­nyai háromszög — az ország­határ, a Duna és a Dráva által határolt terület — elfoglalásá­ban, majd az ezredét Észak-Er­­délybe vezényelték. Aztán vala­mi szerencse folytán hamarosan leszerelték. — A faluban a felszabadulás nagy reményeket ébresztett mindenkiben — magyarázza —, úgy éreztük, új és jobb életet kezdhetünk, végre a magunk urai leszünk. Azok az esztendők azonban tartogattak néhány kellemetlen meglepetést is a számára. Sok barátját és ismerősét Németor­szágba telepítették, új emberek költöztek a községbe, akiket a helybeliek nehezen fogadtak be. — Az újonnan érkezettek kö­zül sokan nem akartak dolgozni — emlékezik —, s néha még a legaljasabb rágalmaktól sem riadtak vissza. Sohasem felejtem el azt az estét, amikor a helyi szervek képviselői a lakásomon felkerestek és felelősségre von­tak, miért hajszolom munkatár­saimat, nem a kapitalizmusban élünk. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam, mert azt akar­tam, hogy épüljön a mi társa­dalmunk. Schmidt József azonban nem haragudott meg a katonákra. Sőt, egy évvel később bebizo­nyította, hogy kinek az oldalán áll. Az éjszakai órákban két marcona külsejű férfi kopogta­tott a lakása ajtaján. Messze a határ? Átsegítene bennünket? — záporoztak a kérdéseik. Az idős ember elhatározta, hogy az ide­geneket az első járőrhöz viszi, bár tudta, az életével játszik. A férfiaknál ugyanis fegyver volt. Alighogy a járőr közelébe értek, Józsi bácsi elkiáltotta magát, a határőrök így még ide­jében lefegyverezték a határ­­sértőket. Pár nappal később de­rült ki, hogy veszélyes bűnöző­ket kerítettek kézre. Józsi bácsi élete ezután bé­késebb mederben folyt. A fia, János, a szomszédos Illocskán, határőrközségben tanított, s az elsők közt szervezte a helyi is­kolában a határőrúttörők alegy­ségét. Ma már ő is nyugdíjas, de a határőrséggel nem szakí­totta meg a kapcsolatot. Józsi bácsi — hűséges párja, Teréz asszony halála óta — az unokájánál él. A helybeliek, idő­sek és a fiatalok egyaránt­­tisz­telik és becsülik­­a község nagy öregjét, aki immár a nyolcvan­hetedik életévét tapossa. — Szabad időmben az emlék­iratomon dolgozom, sok régi dokumentumot gyűjtöttem össze a településről, s remélem, meg­érem, hogy kiadják — fejezi be a beszélgetést Schmidt Józsi bá­csi. Rajcsányi Iván A község legidősebb lakója Schmidt József Aradi Lajos felvételei Az unokájával él együtt BÜHHI

Next