Határőr, 1987 (42. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-07 / 32. szám

A különböző korok fegyveres küzdelmei­ben — az országhatár, a­­béke megóvásában — mindig nagy szerepet játszottak a királyi, fejedelmi várak, katonai erődítmények. Stra­tégiai, területi elhelyezkedésük, építészeti megoldásuk, technikai felszereltségük megha­tározó volt a védelem, a küzdelem kimene­tele szempontjából. Ugyanakkor békés idő­ben az ország (a fejedelemség, a vármegye) társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális életének meghatározóivá váltak. Királyi vá­raink óvták a falaik között tartózkodó­­kato­nákat, polgári lakosokat, és helytállásukkal gyakran megakadályozhatták egy országrész elfoglalását, leigázását is. Miként is alakultak ki a végvári rendsze­rek? Hogyan, milyen területi elhelyezkedési, elrendezési elv alapján épültek ki azok a magyar végvárak, amelyekhez annyi érde­kes, izgalmas história fűződik? Az 1241. évi tatárjárás során bebizonyoso­dott, hogy a gyors lovascsapatoknak a ke­vés védelmet nyújtó szekértáborok nem tud­nak ellenállni. Még nem léteznek tűzfegy­­verek — legfeljebb „tüzes” nyílvesszők —, így a­ legeredményesebb védelmet a kővárak biztosították. Kezdetben nem beszélhetünk végvárrendszerről,, csupán egyes várak, kirá­lyi, püspöki megerősített székhelyek laza kapcsolatáról. IV. Béla irányításával indult meg az első országos méretű várépítkezés. Eger, Pécs, Győr, Drégely alapjainak leraká­sa után a főurak is (elsősorban közvetlen személyi érdeküket szolgáló) építkezésekbe fogtak. A puskapor feltalálása és a tűzfegyverek fokozatos elterjedése maga után vonta a vá­rak korszerűsítését is. A vékony falú, magas vártornyok nem tudtak ellenállni az erős ágyútűznek, a szűk helyiségekbe, bástyator­nyaikba pedig nem lehetett a védők ágyúit el­helyezni, így a falaikat szélesítették, ellenál­lóbbakká tették, új, szélesebb bástyákat épí­tettek. Később ezeket alkalmassá tették ar­ra, hogy több ágyú is elhelyezhető legyen bennük. A várak sík területen (utak találkozásánál, folyók mellett) és hegycsúcson egyaránt épül­tek. A cél az ellenség támadásának, felvonu­lásának megakadályozása, a terület, a lakos­ság megvédése volt. A hegyi váraknál me­redek sziklafal vagy kiirtott erdő biztosí­totta a kilátást, nehezítette a megközelítést. Sík területen a várat vizesárokkal vették körül vagy a közeli folyó vizét vezették kö­ré, s belülről szabályozható felvonóhíddal erősítették védelmét. Ebben az időben a magyar végvárak az ország határvonala mentén, de különösen a Dráva és Száva vonalát megerősítve helyez­kedtek el. A déli végvári rendszer — Nán­dorfehérvár, Szerém, Verőce, Varasd, Gyula stb. — kiépítése a török ellen, m míg az északi — Pozsony, Szakolca, Nagyszombat, Tren­­csén, Zsolna stb. — a husziták ellen irá­nyult. Érdekességként említhető, hogy 1527-ben Szigetvárban 45 gyalogos katonának fizettek zsoldot. A ránk maradt iratok szerint ebben az idő­ben a hadifelszerelés 2 db vörösre fes­tett ágyú, 3 db rézpuska és 45 db vas sza­kállaspuska volt. Ez a vár a korabeli Ma­gyarországon egyike volt a legjobban felsze­relteknek! 1554-ben 456 lovas és 250 gyalogos tartóz­kodott a várban, akiknek egyhavi zsoldja 539 forint volt. A vár legnehezebb időszakát 1556—57-ben élte, amikor Mágocsy Gáspár kapitány vezetésével csaknem háromnegyed éven át állt ellen Koszon pasa támadásainak és ostromlásának. 1566. július 2. és szeptember 2. között tar­tott Kerecsényi László várkapitány és Perlev pasa párviadala. A 2100 magyar, szerb és német katona 14 török rohamot vert vissza. Zrínyi Miklós nyolc évtizeddel később ezt írta: „Harminckétezer török megszállta Gyu­lát, (Petras beráncolá ez maga táborát). Negyven ágyúval kezdé törni bástyáját...” A török látva a várvédők hősiességét, el­szántságát, cselhez folyamodott. Elvezettette a vizet a vár körül. A kutak kiszáradtak, a vár­ban a temetetlen halottaktól járvány tom­bolt, a védők a megújuló rohamoktól elcsi­gázottakká váltak. Kerecsényi — a szabad elvonulás ígéretében bízva — feladta a vá­rat. Amikor azonban megmaradt 500 katoná­jával kivonult a várból, a törökök rájuk ro­hantak és lekaszaból­ták őket. Kerecsényit Belgrádba hurcolták és kivégezték. Ezzel szemben a magyar katonai vezetés szava­tar­tó volt, amikor például 1694-­ben szabad el­vonulást biztosított a töröknek. 1526-ban a mohácsi csatamezőn a 80 000 fős török sereg nyomása alatt megsemmisült a középkori magyar hadszervezet. Világossá vált, hogy a Porta haderejét nyílt ütközet­ben a magyarok és németek nem képesek feltartóztatni. A tudatos védelmezési forma, a végvárrendszer kiépítése érdekében az ál­lamhatalom kiragadta a főurak kezéből a határszéleken épült várakat. A magányos, elhanyagolt lovagvárak helyén megkezdődött HADIMORZSÁK VÉGVÁRI ÉLET az összefüggő határvédő várrendszer kiépí­tése. Amikor 15411-ben Budavár elesett, s az or­szág három részre szakadt, I. Ferdinánd ki­rály új védelmi vonal kiépítését kezdte meg. A bécsi udvar haditanácsának irányítása alatt működő végvárrendszer az Adr­iai-ten­­gertől indult, Horvátországon, Szlovénián, a Bakony vonalán át a Felvidékre és a Felső- Tiszavidékre kanyarodott. Az ezer kilométe­res félkörívben 26 várban volt Ferdinánd katonasága. A kisebb jelentőségű váraikat is beszámítva minden 7 kilométerre jutott egy­­egy erődítmény. A magyar (Habsburg-) végvárak védővona­lát gyakori ostromokkal igyekeztek a törö­kök áttörni. Nándorfehérvár (1456), Kőszeg (1532), Eger, Drégely, Szolnok, Temesvár (1552) és Szigetvár (1566) ostroma talán a legnevezetesebbek. A végvárak akkor is rendkívül fontos feladatot teljesítettek, ha azok a török túlerővel szemben alul is ma­radtak. Hátráltatták az ellenséges csap­atok előrenyomulását, mivel a törökök — félve a hátbatámadástól — addig nem haladtak tovább, amíg a támadás irányában minden várat be nem vettek. A végvárak tették egy­ben lehetővé, hogy a magyar lovascsapatok sajátos harcmodorukkal, a bevetéssel, portyá­zással, váratlan rajtaütéssel pusztítsák a betolakodókat. 1602-ben a császári seregek sikertelenül ostromolták a török által megszállt Buda várát, a pesti oldalon azonban a katonák néhány évre befészkelték magukat. 1603 te­lén Lehner százados vezetésével összeállt néhány katona, és a befagyott Duna jegén át meglepetésszerűen megtámadta Muszta­­fa pasa fürdőjét. A fürdő f­érfiak részére fenntartott részében lekaszabolták a törökö­ket. Ennél sokkal nagyobb volt az ijedelem a nők fürdőjében. Elképzelhető, hogy egy olyan helyen, ahová a háremekhez hasonlóan a férfiak, még az eunuchok sem léphettek be, egyszer csak megjelentek a magyar ka­tonák! A végvári élet nem volt könnyű, de a vég­várak fenntartása sem volt olcsó „mulat­ság”. A várak állománya nagyrészt a törö­kök által elfoglalt területek jobbágyaiból, kis- és középnemeseiből tevődött össze. A hadászatilag legfontosabb várakban a király külföldi — német, spanyol — zsoldosokat al­kalmazott, szerepük azonban kisebb volt a reméltnél. I. Lipót 1671. március 21-én kelt pátensében Magyarországra hárította át az országban állomásozó katonaság eltartását, ami annyit jelentett, hogy ezeket a terheket teljes sú­lyukkal a jobbágyoknak kellett viselniük. Lipót törvényét a köznyelv porciórendelet­­nek nevezte, és csaknem három évszázadon keresztül átkozta. Sokfajta teher volt. Pénzben kivetett summa volt a hadiadó, amelyet a XIX. század közepéig kizárólag a jobbágyok fizettek a földesúri és az egy­házi adó teljesítése mellett. A másik nagy tehertétel — részben a XX. század első harmadaiig — a katonai elszállá­solás volt. A jobbágyok (később a polgárok, gazdáik) kötelesek voltak a faluban állomá­sozó katonáknak, lovaiknak, felszerelésüknek szobát, helyet, teljes ellátást, élelmezést, fű­tést, világítást adni, eltűrni az egész csa­ládnak a beszállásoltak — enyhén szólva — nem tapintatos magatartását. A szolgáltatá­sért értéken alul megállapított térítést kel­lett volna kapniuk a megyei hivataltól, de ezek a pénzek soha nem értek a helyükre. Volt még kötelező fogatszolgáltatás, útépítés, várépítés és számos más, alkalmi anyagi és fizikai terhelés. „Széllel nem élhetünk, ruhátlanul nem járhatunk, innunk és ennünk kell, mind ru­házat is kell...” — írták elképesztő ínsé­gükben Kanizsa várvédői a hadi­tanácsnak. „Soknak egy pénze sincs, lovának nincs mi­vel szénát vagy abrakot vennie, még csak korpát sem vehet...” — keseregnek az egri vitézek. De Bécsiben jól tudják, hogy a ma­gyar végvári harcosok nem „könnyen szét­szaladó, magukat megadó, csak pénzsóvár idegen zsoldosok” — így a kincstár elegen­dőnek találta néha — amikor a tartozás és a háborgás nagyra nőtt — egy kis törlesz­tést küldeni. A végvári vonal fenntartása, a harceszkö­zök, utánpótlási anyagok biztosítása, a zsold évente mintegy másfél millió forintjába ke­rült a királyi udvarnak. Ennél magasabb terhet viseltek azonban azok a népek, akik sokszor a legdrágábbat, az életüket áldozták a török terjeszkedés megakadályozáséra. Pusztay Sándor Budo lútkéne Königstein, várlöveg kerekes talpon Kuruc gyalogos Lt---.rí .r

Next