Határőr, 1987 (42. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
A különböző korok fegyveres küzdelmeiben — az országhatár, abéke megóvásában — mindig nagy szerepet játszottak a királyi, fejedelmi várak, katonai erődítmények. Stratégiai, területi elhelyezkedésük, építészeti megoldásuk, technikai felszereltségük meghatározó volt a védelem, a küzdelem kimenetele szempontjából. Ugyanakkor békés időben az ország (a fejedelemség, a vármegye) társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális életének meghatározóivá váltak. Királyi váraink óvták a falaik között tartózkodókatonákat, polgári lakosokat, és helytállásukkal gyakran megakadályozhatták egy országrész elfoglalását, leigázását is. Miként is alakultak ki a végvári rendszerek? Hogyan, milyen területi elhelyezkedési, elrendezési elv alapján épültek ki azok a magyar végvárak, amelyekhez annyi érdekes, izgalmas história fűződik? Az 1241. évi tatárjárás során bebizonyosodott, hogy a gyors lovascsapatoknak a kevés védelmet nyújtó szekértáborok nem tudnak ellenállni. Még nem léteznek tűzfegyverek — legfeljebb „tüzes” nyílvesszők —, így a legeredményesebb védelmet a kővárak biztosították. Kezdetben nem beszélhetünk végvárrendszerről,, csupán egyes várak, királyi, püspöki megerősített székhelyek laza kapcsolatáról. IV. Béla irányításával indult meg az első országos méretű várépítkezés. Eger, Pécs, Győr, Drégely alapjainak lerakása után a főurak is (elsősorban közvetlen személyi érdeküket szolgáló) építkezésekbe fogtak. A puskapor feltalálása és a tűzfegyverek fokozatos elterjedése maga után vonta a várak korszerűsítését is. A vékony falú, magas vártornyok nem tudtak ellenállni az erős ágyútűznek, a szűk helyiségekbe, bástyatornyaikba pedig nem lehetett a védők ágyúit elhelyezni, így a falaikat szélesítették, ellenállóbbakká tették, új, szélesebb bástyákat építettek. Később ezeket alkalmassá tették arra, hogy több ágyú is elhelyezhető legyen bennük. A várak sík területen (utak találkozásánál, folyók mellett) és hegycsúcson egyaránt épültek. A cél az ellenség támadásának, felvonulásának megakadályozása, a terület, a lakosság megvédése volt. A hegyi váraknál meredek sziklafal vagy kiirtott erdő biztosította a kilátást, nehezítette a megközelítést. Sík területen a várat vizesárokkal vették körül vagy a közeli folyó vizét vezették köré, s belülről szabályozható felvonóhíddal erősítették védelmét. Ebben az időben a magyar végvárak az ország határvonala mentén, de különösen a Dráva és Száva vonalát megerősítve helyezkedtek el. A déli végvári rendszer — Nándorfehérvár, Szerém, Verőce, Varasd, Gyula stb. — kiépítése a török ellen, m míg az északi — Pozsony, Szakolca, Nagyszombat, Trencsén, Zsolna stb. — a husziták ellen irányult. Érdekességként említhető, hogy 1527-ben Szigetvárban 45 gyalogos katonának fizettek zsoldot. A ránk maradt iratok szerint ebben az időben a hadifelszerelés 2 db vörösre festett ágyú, 3 db rézpuska és 45 db vas szakállaspuska volt. Ez a vár a korabeli Magyarországon egyike volt a legjobban felszerelteknek! 1554-ben 456 lovas és 250 gyalogos tartózkodott a várban, akiknek egyhavi zsoldja 539 forint volt. A vár legnehezebb időszakát 1556—57-ben élte, amikor Mágocsy Gáspár kapitány vezetésével csaknem háromnegyed éven át állt ellen Koszon pasa támadásainak és ostromlásának. 1566. július 2. és szeptember 2. között tartott Kerecsényi László várkapitány és Perlev pasa párviadala. A 2100 magyar, szerb és német katona 14 török rohamot vert vissza. Zrínyi Miklós nyolc évtizeddel később ezt írta: „Harminckétezer török megszállta Gyulát, (Petras beráncolá ez maga táborát). Negyven ágyúval kezdé törni bástyáját...” A török látva a várvédők hősiességét, elszántságát, cselhez folyamodott. Elvezettette a vizet a vár körül. A kutak kiszáradtak, a várban a temetetlen halottaktól járvány tombolt, a védők a megújuló rohamoktól elcsigázottakká váltak. Kerecsényi — a szabad elvonulás ígéretében bízva — feladta a várat. Amikor azonban megmaradt 500 katonájával kivonult a várból, a törökök rájuk rohantak és lekaszabólták őket. Kerecsényit Belgrádba hurcolták és kivégezték. Ezzel szemben a magyar katonai vezetés szavatartó volt, amikor például 1694-ben szabad elvonulást biztosított a töröknek. 1526-ban a mohácsi csatamezőn a 80 000 fős török sereg nyomása alatt megsemmisült a középkori magyar hadszervezet. Világossá vált, hogy a Porta haderejét nyílt ütközetben a magyarok és németek nem képesek feltartóztatni. A tudatos védelmezési forma, a végvárrendszer kiépítése érdekében az államhatalom kiragadta a főurak kezéből a határszéleken épült várakat. A magányos, elhanyagolt lovagvárak helyén megkezdődött HADIMORZSÁK VÉGVÁRI ÉLET az összefüggő határvédő várrendszer kiépítése. Amikor 15411-ben Budavár elesett, s az ország három részre szakadt, I. Ferdinánd király új védelmi vonal kiépítését kezdte meg. A bécsi udvar haditanácsának irányítása alatt működő végvárrendszer az Adriai-tengertől indult, Horvátországon, Szlovénián, a Bakony vonalán át a Felvidékre és a Felső- Tiszavidékre kanyarodott. Az ezer kilométeres félkörívben 26 várban volt Ferdinánd katonasága. A kisebb jelentőségű váraikat is beszámítva minden 7 kilométerre jutott egyegy erődítmény. A magyar (Habsburg-) végvárak védővonalát gyakori ostromokkal igyekeztek a törökök áttörni. Nándorfehérvár (1456), Kőszeg (1532), Eger, Drégely, Szolnok, Temesvár (1552) és Szigetvár (1566) ostroma talán a legnevezetesebbek. A végvárak akkor is rendkívül fontos feladatot teljesítettek, ha azok a török túlerővel szemben alul is maradtak. Hátráltatták az ellenséges csapatok előrenyomulását, mivel a törökök — félve a hátbatámadástól — addig nem haladtak tovább, amíg a támadás irányában minden várat be nem vettek. A végvárak tették egyben lehetővé, hogy a magyar lovascsapatok sajátos harcmodorukkal, a bevetéssel, portyázással, váratlan rajtaütéssel pusztítsák a betolakodókat. 1602-ben a császári seregek sikertelenül ostromolták a török által megszállt Buda várát, a pesti oldalon azonban a katonák néhány évre befészkelték magukat. 1603 telén Lehner százados vezetésével összeállt néhány katona, és a befagyott Duna jegén át meglepetésszerűen megtámadta Musztafa pasa fürdőjét. A fürdő férfiak részére fenntartott részében lekaszabolták a törököket. Ennél sokkal nagyobb volt az ijedelem a nők fürdőjében. Elképzelhető, hogy egy olyan helyen, ahová a háremekhez hasonlóan a férfiak, még az eunuchok sem léphettek be, egyszer csak megjelentek a magyar katonák! A végvári élet nem volt könnyű, de a végvárak fenntartása sem volt olcsó „mulatság”. A várak állománya nagyrészt a törökök által elfoglalt területek jobbágyaiból, kis- és középnemeseiből tevődött össze. A hadászatilag legfontosabb várakban a király külföldi — német, spanyol — zsoldosokat alkalmazott, szerepük azonban kisebb volt a reméltnél. I. Lipót 1671. március 21-én kelt pátensében Magyarországra hárította át az országban állomásozó katonaság eltartását, ami annyit jelentett, hogy ezeket a terheket teljes súlyukkal a jobbágyoknak kellett viselniük. Lipót törvényét a köznyelv porciórendeletnek nevezte, és csaknem három évszázadon keresztül átkozta. Sokfajta teher volt. Pénzben kivetett summa volt a hadiadó, amelyet a XIX. század közepéig kizárólag a jobbágyok fizettek a földesúri és az egyházi adó teljesítése mellett. A másik nagy tehertétel — részben a XX. század első harmadaiig — a katonai elszállásolás volt. A jobbágyok (később a polgárok, gazdáik) kötelesek voltak a faluban állomásozó katonáknak, lovaiknak, felszerelésüknek szobát, helyet, teljes ellátást, élelmezést, fűtést, világítást adni, eltűrni az egész családnak a beszállásoltak — enyhén szólva — nem tapintatos magatartását. A szolgáltatásért értéken alul megállapított térítést kellett volna kapniuk a megyei hivataltól, de ezek a pénzek soha nem értek a helyükre. Volt még kötelező fogatszolgáltatás, útépítés, várépítés és számos más, alkalmi anyagi és fizikai terhelés. „Széllel nem élhetünk, ruhátlanul nem járhatunk, innunk és ennünk kell, mind ruházat is kell...” — írták elképesztő ínségükben Kanizsa várvédői a haditanácsnak. „Soknak egy pénze sincs, lovának nincs mivel szénát vagy abrakot vennie, még csak korpát sem vehet...” — keseregnek az egri vitézek. De Bécsiben jól tudják, hogy a magyar végvári harcosok nem „könnyen szétszaladó, magukat megadó, csak pénzsóvár idegen zsoldosok” — így a kincstár elegendőnek találta néha — amikor a tartozás és a háborgás nagyra nőtt — egy kis törlesztést küldeni. A végvári vonal fenntartása, a harceszközök, utánpótlási anyagok biztosítása, a zsold évente mintegy másfél millió forintjába került a királyi udvarnak. Ennél magasabb terhet viseltek azonban azok a népek, akik sokszor a legdrágábbat, az életüket áldozták a török terjeszkedés megakadályozáséra. Pusztay Sándor Budo lútkéne Königstein, várlöveg kerekes talpon Kuruc gyalogos Lt---.rí .r