Havi Magyar Fórum, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1993-10-01 / 10. szám

politikai, gazdasági életünk, egész kulturális építésünk, tudományos kutatásunk, kezdő saj­tónk és folyóirataink, képzőművészeteink, mind-mind a magyar psziché mély szükségei sze­rint és céljai felé mozdulnak. Városi életünk, természetes lassúsággal, szintén így kezd fejlőd­ni. És a magyar faj nehéz kalásza nevei közt sok derék, becsületes más vérű munkája akad a magyar munkának. De a magyar élet minden stratégiai pontján magyar ember áll. És ezek az idegen vérűek nem azért jönnek, hogy szemte­len honossággal ítélkezzenek a magyar értékek magyarsága fölött, hogy el­könyököljék a magya­rokat az élet helyeitől, hogy torkig zabálják ma­gukat a magyar hazafiságból. Áldozatos, csen­des, mély elhivatású építgetői ezek a magyar életnek, akik adni jöttek, nem lopni. Ezeké volt az igazi asszimiláció, mert természetes egyéni fejlődés volt ez náluk, összes képességeik ösz­tönös útja. Mert az akkor újjá fakadó magyar élet, magyar psziché nagy társaságában találták meg legtöbb életüket. E fejlődés betetőzője, örök ragyogása szimbóluma, a magyar nép em­lőin magyarrá lényegülés gyönyörűséges miszté­riuma, a csodálatos gyermek, Petőfi Sándor. Ha összegezzük e fejlődés tanulságait, ezt ta­láljuk: 1. ) A magyar faji psziché ébredése történelmi életté szükségszerűen a legnagyobb szociális elégtételt, a dolgozó nagy tömegek, a parasztság politikai, gazdasági és kulturális érvényesülését jelenti. 2. ) Az asszimilációt a magyar organizmus élettani funkciójának tekintik s ez szabja meg határait, módjait, értékét. 3. ) A magyar nemzet egységének legfőbb megépítő erejét a sajátos magyar kultúra és a magyar nyelv átformáló erejében látták. És tényleg, ez a százéves fejlődés minden re­ménye jogot adott, hogy a sajátos történelmi életbe kibomló magyar psziché egységes kultúrá­jú nemzetté tudja egyéníteni a történelmi Ma­gyarország minden töredékét. Úgy, hogy ez min­den fajnak, minden egyénnek több jogot, sza­bad fejlődést, nagyobb jólétet és gazdagabb kul­túrát fog jelenteni. IV. L’année terrible, 1867 és következményei. Ez az emberien és magyarul gyönyörű fejlő­dés, a magyar psziché e hatalmas életbe lombo­­sodása egyszerre tragikus véget ért. Ezernyolc­száznegyvennyolcban a magyarság fegyverhez kényszerült, hogy e fejlődés szabad menetét megvédje. Ezernyolcszáznegyvenkilencben az idegen pata eltaposta a magyar élet minden életbe szökő csiráját. Szent István koronájának birtoklója könyörtelen bosszúval börtönöztette, tiportatta, koldussá tette, gyilkoltatta Szent Ist­ván országának magyarjait. És mégsem ez volt a legnagyobb tragédia. A legyilkolt nemzedék helyébe új serked a magyar nő csókjából. A leti­port vetésű földet új kenyérre töri fel az eke. A börtön nem csak fájt, de gyűjti a jövő roppant lélegzetét. Az elnyomás nem csak pusztít, de ké­szíti elő a megfizetők szolidaritását. A legna­gyobb tragédia e tragédia végén jött: 1867. Miért tartom ezt az évet az ezeréves európai magyar történelem legvégzetesebb dátumá­nak? Következményeiben a legirtózatosabbnak, a magyar halál egyetemes megszervezőjének. A széttépett ország, a világba szétszórt magyar­ság, a ma minden magyar nyomorúsága és min­den képzeletet túlrontó mártíriuma, logikus, szükségszerű, elmaradhatatlan következménye ennek az évnek. A Tiszák­ előtt újra a szentistváni feladat ál­lott: a legázolt, vérbe és nyomorúságba fullasz­­tott országból modern európai államot csinálni. Modern iparral és kereskedelemmel, modern hitel­élettel, modern városokkal és sajtóval. Mit kellett volna tenni? Ha a Tiszákban a faji pszichének olyan mély indítása és olyan új életet adó hatalmas elkép­zelése lett volna mint a mai Törökország Kemál­­jában, vagy a mai Olaszország Mussolinijában, erre a kérdésre egyetlenegy organikus felelet lett volna. Hiszen ezt a feleletet ki lehetett volna olvasni a fennebb vázolt százéves magyar fejlő­désből. Nagy türelemmel, száz évre előtekintő politikával beidegezni az új történelmi élet szükséges folyamatait a magyarságba. Intézmé­nyek rendszerével ránevelni a magyarságot az új demokratikus verseny minden feladatára. Megszervezni az egész magyarságot életérdeke­ik természetes közössége szerint, hogy tudja­nak a maguk lábán életet és kultúrát építeni, védekezni, kezdeményezni, felelősséget elvállal­ni, életjogaikat kifejleszteni. Hogy semmi idegen hatalom, semmi történelmi katasztrófa ne talál­ja a magyarságot készületlenül. Az így megszer­vezett társadalmi osztályok egységét egy új, élet­érdekeiknek megfelelő ideológiával s közös nagy nemzeti feladatok kitűzésével biztosítani. Hazát adni a magyarság roppant tömege, a pa­raszt alá egy évszázadra kidolgozott tervszerű földpolitikával. Biztosítani, hogy az újból ki­bomló magyar élet az élet minden terén főbb . A két Tiszát mindig együtt említem, mindig így, mert az elsőben már benne volt a második, mint következmény. A nagyobb ész kétségtelenül az öregebb­ Kálmán volt. (Szabó Dezső jegyzete.) 27 Októberi Magyar Fórum, 1993.

Next