Havi Magyar Fórum, 1995 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1995-06-01 / 6. szám

SZÍNHÁZ Termő mítosz, pusztító valóság Az Úri muri: a magyarság sorsdrámája A­ Millennium esztendejében játszódó Úri muri a magyar irodalom egyik legnagyobb regénye. S ahogy a nemzeti literatúránk legjobbjainak prózá­jában, lírájában, színpadi műveiben ez annyira nyilvánvaló: az Úri muri sem csupán az egyéni sors analízise, tragédiája. Szakhmáry Zoltán drá­mája összeköt a honfoglalás millenniumi évfordu­lójával évezredeket, a pusztai birodalmak, a katonai demokráciák korának, az ősi magyar kultúra vilá­gának évezredeit, megőrzött közösségi eszményeit, de az alföldi égre felcsapó tűzfáklya pogány rítusá­val bevilágít az eljövendő századokba is. Száza­dunkba, amikor az Úri muri drámája egyetemes magyar tragédiába torkollik, megsemmisítve a régi szép nemzeti létnek a regényben még fellelhe­tő azyliumait. De bevilágít ez a pusztai tűzcsóva az előttünk álló XXI. századba is: Isten lehetséges ajándékaként, égi szivárványaként kötve össze több évezredes keleti kultúránkat, valódi demokrá­ciánkat - az embert, családot, hazát, hitet, termé­szetet, nemzeti és egyetemes értékeket egyaránt pusztító multinacionális mohóság által cserepekre tört világ fölött - Csaba királyfi már egyre láthatóbb ösvényével. Az igazi demokráciával, az egyén és közösség, individuum és nemzet, ember és termé­szet újra helyreállított egységével, az új isteni rend harmóniájával. A Kelet és Nyugat új szintézisével, amelyben a megújulás forrása a Kelet lesz. Mi a két világ mezsgyéjén élünk, parányiságunk így nőhet óriásivá a megújulásban. Amely elkerülhetetlen, s amelynek jelentősége csak a szeretet krisztusi forradalmához hasonlítható. Az elvesztett Kelet A regény főhőse, Szakhmáry Zoltán önkínzó fájdalommal szembesül a kiegyezés utáni, második nagy történelmi korszakváltásunk drámájával, mi­közben - annak minden következményével együtt - az ösztöneiben és a tudatában őrzi a régi magyar közösségi élet széthullásának tragédiáját is. A Szent István-i államrendre, a kereszténységre való áttérés ősi értékeket pusztító erőszakosságát, az első nagy történelmi korszakváltásunk drámájának következ­ményeit, a keleti és a nyugati út szintézise helyett létrejött ortodoxiát. A katonai demokrácia szabad­ságának, esélyegyenlőségének megszüntetését, a sok évezredes kultikus-kulturális örökség és életfor­ma elpusztítását, a magyar faj védelmének elve helyett a nemzet testén élősködő idegenek tömeges beáramlását, magyar pozíciókhoz juttatását. A ma­gyarság több évezredes kozmikus, univerzális val­lása, sámánisztikus hagyománya, majd a Krisztus eljövetelével megismert, a világegyetem egészét, csillagöveit birtokoló hitbe beépített keleti keresztyén­­ség, az Isten-Jézus-Boldogasszony szentháromsága után a nyugati kereszténység skolasztikus, korlátolt, beszűkült világképe kivetette a magyarságot abból a társadalom és a természet, az egyén és a közösség, az anyagi és a spirituális lét harmóniáján alapuló, több évezredes gyökérzetű életből, amelyben a magyar törzs erős lombozatot hajtott. Nézzük, mit mond erről a regény főhőse, Szakhmáry Zoltán, kiben egyszerre él a magyar múlt és a jelen minden emléke és rezdülése. Szakhmáry-Móricz Alföldje ezt a sokezer éves magyar létet szimbolizálja. Móricz még nem tudja, hogy az időszámítás előtti évezre­dekben a súlypontját a Dunántúlra és az Alföldre áttevő szkíta pusztai birodalom a magyarság kár­pát-medencei őssejtjeit, ősfészkét is jelentette, mégis ösztönösen ráérez erre. „S eljutottam a magyar Alföldre Trajanus korában. S itt találtam a magyar ősuraknak a világát..." - mondja „a könnyű vinkók és fanyar csigerek áldozati helyén", a kisvárosi nagyvendéglőben Szakhmáry, a magyar sorsnak feszülő éjszakán, a hajnalig tartó mulatósban. — „Barátom, mondok valamit. Én nem hiszem, hogy a magyarok a Vereckei-szoroson keresztül jöttek be, mert én megéreztem az ereimben, hogy itt csörgött a vérem már az ősidőkben. Én tudom, hogy itt voltak lovasok, urak, királyok az őseim abban a világban, mikor még nem volt korona a király fején..." Ez a sok évezredes magyar életgazdagság kitép­­hetetlenül jelen van Szakhmáry tudatában és ösztö­neiben. Az égig a spirituális létig érő magyar életfa ez, amely szüntelenül termést hoz. De csak a képzeletben, az álomban, a lehunyt szemhéj mö­gött. Mert mindez nekifeszül tragikus erővel és tehetetlenséggel a jelen nyomorúságának: a két nyugati típusú korszakváltás, a magyar útról, keleti útról letérő szolgai másolás nyomorúságának. „... Honnan volna bennem az a vad s kerek egész Alföld... Az istenit ennek a fődnek! A pogány istenit!... Nem a keresztény istenit... Én nem érzem azt a keresztény istent, akit a papok hit nélkül prédikálnak, a jóság, alázatosság a koldusok iste­nét: az én istenem a Taksony fejedelem istene, aki úr, s aki lovon jár, s aki a napsugár és a vihar és a 86 Júniusi Magyar Fórum, 1995.

Next