Havi Magyar Fórum, 1995 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
SZÍNHÁZ Termő mítosz, pusztító valóság Az Úri muri: a magyarság sorsdrámája A Millennium esztendejében játszódó Úri muri a magyar irodalom egyik legnagyobb regénye. S ahogy a nemzeti literatúránk legjobbjainak prózájában, lírájában, színpadi műveiben ez annyira nyilvánvaló: az Úri muri sem csupán az egyéni sors analízise, tragédiája. Szakhmáry Zoltán drámája összeköt a honfoglalás millenniumi évfordulójával évezredeket, a pusztai birodalmak, a katonai demokráciák korának, az ősi magyar kultúra világának évezredeit, megőrzött közösségi eszményeit, de az alföldi égre felcsapó tűzfáklya pogány rítusával bevilágít az eljövendő századokba is. Századunkba, amikor az Úri muri drámája egyetemes magyar tragédiába torkollik, megsemmisítve a régi szép nemzeti létnek a regényben még fellelhető azyliumait. De bevilágít ez a pusztai tűzcsóva az előttünk álló XXI. századba is: Isten lehetséges ajándékaként, égi szivárványaként kötve össze több évezredes keleti kultúránkat, valódi demokráciánkat - az embert, családot, hazát, hitet, természetet, nemzeti és egyetemes értékeket egyaránt pusztító multinacionális mohóság által cserepekre tört világ fölött - Csaba királyfi már egyre láthatóbb ösvényével. Az igazi demokráciával, az egyén és közösség, individuum és nemzet, ember és természet újra helyreállított egységével, az új isteni rend harmóniájával. A Kelet és Nyugat új szintézisével, amelyben a megújulás forrása a Kelet lesz. Mi a két világ mezsgyéjén élünk, parányiságunk így nőhet óriásivá a megújulásban. Amely elkerülhetetlen, s amelynek jelentősége csak a szeretet krisztusi forradalmához hasonlítható. Az elvesztett Kelet A regény főhőse, Szakhmáry Zoltán önkínzó fájdalommal szembesül a kiegyezés utáni, második nagy történelmi korszakváltásunk drámájával, miközben - annak minden következményével együtt - az ösztöneiben és a tudatában őrzi a régi magyar közösségi élet széthullásának tragédiáját is. A Szent István-i államrendre, a kereszténységre való áttérés ősi értékeket pusztító erőszakosságát, az első nagy történelmi korszakváltásunk drámájának következményeit, a keleti és a nyugati út szintézise helyett létrejött ortodoxiát. A katonai demokrácia szabadságának, esélyegyenlőségének megszüntetését, a sok évezredes kultikus-kulturális örökség és életforma elpusztítását, a magyar faj védelmének elve helyett a nemzet testén élősködő idegenek tömeges beáramlását, magyar pozíciókhoz juttatását. A magyarság több évezredes kozmikus, univerzális vallása, sámánisztikus hagyománya, majd a Krisztus eljövetelével megismert, a világegyetem egészét, csillagöveit birtokoló hitbe beépített keleti keresztyénség, az Isten-Jézus-Boldogasszony szentháromsága után a nyugati kereszténység skolasztikus, korlátolt, beszűkült világképe kivetette a magyarságot abból a társadalom és a természet, az egyén és a közösség, az anyagi és a spirituális lét harmóniáján alapuló, több évezredes gyökérzetű életből, amelyben a magyar törzs erős lombozatot hajtott. Nézzük, mit mond erről a regény főhőse, Szakhmáry Zoltán, kiben egyszerre él a magyar múlt és a jelen minden emléke és rezdülése. Szakhmáry-Móricz Alföldje ezt a sokezer éves magyar létet szimbolizálja. Móricz még nem tudja, hogy az időszámítás előtti évezredekben a súlypontját a Dunántúlra és az Alföldre áttevő szkíta pusztai birodalom a magyarság kárpát-medencei őssejtjeit, ősfészkét is jelentette, mégis ösztönösen ráérez erre. „S eljutottam a magyar Alföldre Trajanus korában. S itt találtam a magyar ősuraknak a világát..." - mondja „a könnyű vinkók és fanyar csigerek áldozati helyén", a kisvárosi nagyvendéglőben Szakhmáry, a magyar sorsnak feszülő éjszakán, a hajnalig tartó mulatósban. — „Barátom, mondok valamit. Én nem hiszem, hogy a magyarok a Vereckei-szoroson keresztül jöttek be, mert én megéreztem az ereimben, hogy itt csörgött a vérem már az ősidőkben. Én tudom, hogy itt voltak lovasok, urak, királyok az őseim abban a világban, mikor még nem volt korona a király fején..." Ez a sok évezredes magyar életgazdagság kitéphetetlenül jelen van Szakhmáry tudatában és ösztöneiben. Az égig a spirituális létig érő magyar életfa ez, amely szüntelenül termést hoz. De csak a képzeletben, az álomban, a lehunyt szemhéj mögött. Mert mindez nekifeszül tragikus erővel és tehetetlenséggel a jelen nyomorúságának: a két nyugati típusú korszakváltás, a magyar útról, keleti útról letérő szolgai másolás nyomorúságának. „... Honnan volna bennem az a vad s kerek egész Alföld... Az istenit ennek a fődnek! A pogány istenit!... Nem a keresztény istenit... Én nem érzem azt a keresztény istent, akit a papok hit nélkül prédikálnak, a jóság, alázatosság a koldusok istenét: az én istenem a Taksony fejedelem istene, aki úr, s aki lovon jár, s aki a napsugár és a vihar és a 86 Júniusi Magyar Fórum, 1995.