Havi Magyar Fórum, 1996 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

SZÍNHÁZ A magyar színházi hagyományok nemzeti hordereje * Évekig foglalkoztam azzal a témával, mi volt a magyar kultúrának a Szent István megkoronázásá­val lezáruló ősi állaga, lehetséges-e ezt kapcsolatba hozni a színházzal. Ma már végleg túlhaladott az a nézet, amelyet az 1930-as, Németh Antal szerkesz­tette Színházi Lexikon képvisel, állítván, hogy a ma­gyar színház „ pogánykori formáiról még csak sejtéseink sincsenek." (1.) Mégis, erre a pogánykorra fordított kutatói törekvés térfogata igen-igen szerény; ha a dolog mélyére nézünk, meg kell valljuk, még ma sem sikerült istenigazában a magyar színház pre­­historikuma körüli kétséget eloszlatni. Az anyaggyűjtés, rendberakás, koncepciószövés évei alatt gyakran tettem fel a kérdést magamnak, volt-e ennek az ősinek a továbbiakban hordereje? Még élesebben: volt-e ennek a roppant erős népi, majd nemzeti egyéniséggel rendelkező magyarság­nak hagyományteremtő ereje? Olyan, amely meg­állja a helyét, mint előzmény évszázadok múltán is, színészre, drámára, szcenikai ábrázolásra vonat­kozóan? Mert minden, ami valódi hagyomány, mindig egész. Annak a nemzeti történelem térfogatának egésze a kifutási ideje. Csak akkor jogosult színházi hagyo­mányról beszélni, ha az egy nép kialakulásából és nyelvéből, mentalitásából és történelméből keletke­zett. Szemben az ősi magyar színházi állaggal, szem­ben annak fél szívvel történő kutatásával, teljesen más a helyzet abban a történelmi közegben, amely a kereszténység felvételétől a barokkig terjedő pe­riódus. Ez a régi magyar színház időszaka. E terület kutatásának elmélyült jellege - például egy Kardos Tibor munkássága és eredményei rendkívül szá­mottevőek. Ebből a kutatásból támadt a legdöntőbb eredmény, mert feltárta a folyamatosságot. Több mint hat évtized kutatói fáradozása szó szerint nap­fényre hozta azt, amiről korábban legfeljebb a való­színűség halvány lángja pislogott, a régi magyar színház létezésének konkrét, adatok, tények és szö­vegek együtteséből támadt szövevényét. A középkort és a reneszánszot cenzúra követte. A magyar színháztörténetben a barokk és az isko­ladráma: átmenet, az, ahol a régi lezárult, a fordu­lat, ahol az újkori előkészül. Egy másféle periodizálás aligha képzelhető el, ha azt kifejezetten a kutatások eredményeire akarjuk építeni, mint ez a négyes tagoltság: az ő­si, a régi, az átmeneti barokk és a máig terjedő modern. Az 1930-as lexikon koncepciója arra épült, hogy „a magyar lélek erősen antitheatrális hajlandóságú..." (2.) E tekin­tetben alapvető szemlélet hiúsult meg, mert nyil­vánvalóvá lett a magyarság ősi és régi színházi mentalitása, fény derült színházteremtő folyama­tosságára. Ha mind a négy tételben világosan kör­vonalazódik a magyar mentalitás sajátos, penet­­ráns, egész történelmét átfogó színháztörténeti egy­sége. E színház létezése, emlékei, műfajai és képviselői nemcsak a korábbi felfogást döntötték meg, de egy újhoz teremtettek alapvetést. Mindebből nyilvánvaló lehet: egyáltalán nem be­csülöm le a részletkutatások forradalmasító értékét. Mégis az a kutatás, amely további részletek, adatok és szövegek feltárását tartja elsőrendű feladatának, számomra zsákutcának tűnik. Elsősorban azért, mert aligha remélhető egy új kutatói reneszánsz. Olyan, amely az eddigieket felülmúlóan még na­gyobb számban tár fel adatokat és szövegeket, tár­gyi adalékokat és analógiás következtetésekből származó valószínűségeket, amelyek akár szám­szerűen, akár horderejükben megrendítenék a négy­­arcú magyar színház mibenlétének mai állását. Az, ami a gazdag kutatói eredmények alapján megvalósítás után kiált, abban artikulálható: szinté­zist teremteni. Igen - de hogyan? Eleddig két szinté­zis jött létre: 1962-ben és 1990-ben. Az 1962-es ma­gyar színháztörténettel való érintkezésben a legne­hezebb a higgadt hozzáállás. A tárgyilagosság kárára történt marxista egyneműsítés indulatot vált ki, mert ezt a Hont Ferenc-féle Magyar Színház­­történetet akkor definiálom igaz valója szerint, ha azt mondom: a magyar színház története marxis­ta-leninista világszemléletre egyértelműsítve. (3.) Az 1990-es kiadvány a Hont-féle ellentétének tű­nik, mi több: jóvátételnek. (4.) Mindenekelőtt bal­zsamos nagyszerűség hogy végre a tényeket állítja előtérbe. Úgy is megfogalmazhatom, ez a publiká­ció kritika azért, ami az 1962-esben a tények önma­gukért beszélő voltát megakadályozta érvényre ju­tásukban. Arra a kérdésre, mi legyen egy új magyar szín­háztörténet koncepciójának alapgondolata, azt vá­laszolom: Legyen európai! Mutassa fel azt az arcula­tát, amelyre a korábbi kutatási eredmények még nem jogosítottak, de amire ma már teljes értékű jus­sa van. Legyen résztvevője az európai nemzetek együtte- 86 Novemberi Magyar Fórum, 1996.

Next