Havi Magyar Fórum, 2000 (8. évfolyam, 1-12. szám)
2000-05-01 / 5. szám
Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya (beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) 1998 ősze óta rendszeresen a fővárosba látogatnak a Trianonban elszakított területeken működő magyar színtársulatok. Ebben az évadban, tavasszal a Határon Túli Magyar Színházi Esték sorozatban a Thália és a Merlin Színházban Vendégségben Budapesten címmel tartják meg előadásaikat. Ezzel a Thália Színház, a Petőfi Csarnok és a Kapocs Alapítvány, vagyis a szervezők bemutatkozási lehetőséget biztosítanak a nehéz körülmények között létező magyar együtteseknek, így az óhazában élők megismerhetik a magyar nyelvű színjátszás érdekében végzett munkájukat. A beregszászi Illyés Gyula Színház Csokonai Vitéz Mihály komikus eposzának, a Dorottyának a színpadi változatát hozta el erre az alkalomra. Csokonai nem tudta feleségül venni Lillát, Vajda Juliannát, mert huzamosra nyúlt keresés után sem talált állandó kenyérkereső foglalkozást. Sehol nem lelte a helyét, ezért 1798-tól kezdve Somogyországban bolyongott, barátainál húzta meg magát hosszabb-rövidebb ideig. Ekkor írta meg Csökölyben és Hedrehelyen a Dorottyát. A Dániák Diadalma A Fársángon alcímmel is ellátta „Furtsa Vitézi Versezetét", az Élőbeszédet viszont később, 1803- ban, Debrecenben toldotta hozzá. A vénlánycsúfoló régi elterjedt és kedvelt verstípus a népi és deákos irodalomban. Lehetséges, hogy valamilyen ijesztő személyes élmény is kiválthatta belőle az öreg nők epekedésének a nevetségessé tételét, mindenesetre kerek perec tagadta, bármiféle valóságos történetet dolgozott volna föl a Dorottyában. A másik Somogyban született művében, Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakban is a fiatalemberek szerelme után sóvárgó, hajlott korú hölgyeket figurázza ki. Csokonai a Dorottyában hűen követte a vígeposz műfaji követelményeit, megtartotta a hely, idő, cselekmény hármas egységét: egy térben, viszonylag rövid idő alatt játszódik le a cselekmény. Egy főhőse van, Dorottya, egy eseményt mond el, méghozzá a csata történetét, és isteni beavatkozással, Venus megjelenésével oldódik meg a bonyodalom. A Dorottyát átjárja a humoros, pajzán, mosolyt fakasztó mondandó: a pártában maradt vénkisasszonyoknak állandóan olyasmin - a testi szerelmen - jár az eszük, amin már nem kéne. Minden a nemiség körül forog, tele van a mű pajkos történetekkel, huncut részletekkel, sikamlós utalásokkal, vaskos tréfákkal, pikáns kiszólásokkal. Csokonai természetszerűen megmaradt a jó ízlés határain belül, nem lépte át azt a záróvonalat, ami az erotikát elválasztja a pornográfiától. Vidnyánszky Attila, a Dorottya rendezője viszont nem találta meg ezt a pontot, emiatt az egész produkció hemzseg a vad szexjelenetektől. Rátett nem egy, hanem több lapáttal Csokonai frivol, kétértelmű szövegeire úgy, hogy jócskán túljátszatta a színészekkel a leírt szavakat. Mindent túlteljesítve adatott elő, amiről a költő sejtetni engedett csak. Vidnyánszky nem hagyta, hogy a néző fantáziája szabadon szárnyaljon, el-elkalandozzon, kiki a maga érzéki elképzeléseivel töltse be a szavak közötti űrt, hanem megkötötte a színpadi látvánnyal, a gusztustalan és illetlen mutogatásokkal. A kereskedelmi tévékben és a multiplex mozikban vetített amerikai kultúrmocsok filmeken megedződött publikumot is feszélyezte a temérdek szeméremsértő és undorító mozdulat, így tanúi lehettünk a Dorottya kínjait fölsoroló monológban önkielégítésnek, az orgiává fajult csataképben olyan ádámkosztümös úriembereket szemlélhettünk, akik fügefalevél hiányában lábasokkal takarták el férfiasságukat, a csak a nemi szerveiket markolászó vagy az egyezményes nemzetközi jelzéseket adó szereplők már egyenesen visszafogottnak tűntek ebben a túlfűtött, fölfokozott tobzódásban. Csokonai még a nyelvújítás előtti magyar nyelven vetette papírra a Dorottyát, ezért a III. évezred embere kissé nehezen fogja föl ezt a szöveget. Vidnyánszky Attila úgy irányította a színészeket, hogy azok állandóan mozogtak, összevissza rohangáltak, hintáztak, táncoltak, az emiatt keletkező zajtól, a hangos, itt-ott fülsértő kísérőzenétől alig lehetett hallani és érteni a hadaró szereplők beszédét. Egy idő után olyan benyomása alakult ki a nézőknek, mintha az őrültek házából közvetítették volna nekik a Dorottya című műkedvelő előadást, ahol az ápoltak színházi terápia keretén belül szabadon, kedvük szerint visítozhattak, futkoshattak, ugrándozhattak. Amikor legördült a függöny, fölháborodva és szomorúan állapítottuk meg, hogy ezzel az obszcén produkcióval járják a színház tagjai Kárpátalja magyar városait, falvait? Ilyesmivel etetik a magyar szóra kiéhezett, szegény, határon túli népet? Netán azt gondolja a színház vezetősége, hogy az ilyen minősíthetetlen előadással, rosszul és durván félreértelmezett művel szolgálja a magyar színjátszást, ápolja a magyar nyelvet, az egyetemes magyar kultúrát? Nem tesznek egyebet ezzel az úgynevezett modern Dorottyával, mint megcsúfolják és elherdálják mindazt a szellemi értéket és kincset, amit Csokonai ránk hagyott. De Petővári Ágnes SZÍNHÁZ Havi Magyar Fórum, 2000. május 8.