Havi Magyar Fórum, 2001 (9. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
cukat kezdték mutatni, a rosszabbat, az önzőbbet, a merevet. Felszólítás nélkül, szinte értelmetlenül szánalmas vallomások hangzottak el, amelyekben az illető megátkozta magát, amikor a forradalomban való részvétel mellett döntött, s elátkozta magát a forradalmat is, keresni kezdte a felelősöket, akik őt ebbe belehajszolták. Pedig ő mindig szocialista volt. És az is marad. Monológok és nagyáriák törtek fel, annak a reménye nélkül, hogy az illetékesek meghallják ezeket. Többen szánalmas kegyelemkoldusokká töppedtek. A forradalomnak vége volt. Ezek a lehangolások nem egyszerre, hanem fokozatosan nyomakodtak rám augusztus folyamán. Szűkebb társaságomban, Dénes János vasügytársam, Demeter Dénes, dr. Kovács Zoltán és Kiss Dénes körében ez a forradalomtól való elfordulás, önfeladás még nem vert gyökeret, s valószínűleg később sem, amikor én már kiszabadultam. Sok belső hírt, meglátást, elfajzást ők közvetítettek számomra. Mi inkább kissé elkülönülve éppen ennek a megtudásnak az okait kerestük. Különösen Dénes Jánosnak fájt a sokak „pecsovicssága", ahogy ő szerette kifejezni. Letartóztatása előtt az egyik nagy gyógyszergyárban dolgozott, vegyipari technikusként és az itt, a munkások körében szerzett élményeivel vetette össze az időbenti magatartásokat. Elkeseredve állapította meg, de minden megvetés nélkül, hogy sok olyan ember van, aki egy falat kenyérért az anyját is elárulná, és a munkásszolidaritás, mint olyan, üres frázis, nincs, nem is volt. Kovács Zoli szerint azért kell olyan igazságos, demokratikus körülményeket teremteni a társadalomban, hogy mindenki hozzájusson az alapvető javakhoz, az elégségeshez, hogy ezek a silány ösztönök ne bújhassanak elő. A rossz rendszer a felelős, nem az elromlott kisember. Kovács Zoli volt köztünk a legbölcsebb, a legidősebb is, szelídsége, megbocsátásra való hajlama tántoríthatatlansággal párosult. Őt a rendszer már ötvenhat előtt is tönkretette, képességeihez mérten mellékpályára kényszerítette. Zászlós- vagy talán hadnagyként, tartalékos tisztként harcolt a Donra kiküldött második magyar hadseregben, mint szanitéc kezelte a félig megfagyottakat, s jómaga túlélte. Látott már emberi meghasonlásokat és természetesen felmagasodásokat is. A harmincas évek végén kibontakozó és a negyvenes években szárba szökkenő, de a Horthy-rendszert kritikusan szemlélő népi írók táborába tartozott, ismereteit, világnézetét onnan hozta, és nekünk, fiatalabbaknak ezt közvetítette. Ez a legjobbkor jött, tartási útmutató volt. A szellemi ember őrizze meg tárgyilagosságát akkor is, amikor állatként üldözik, verik. Az öreg bölcselővel már nem találkozhattam. Két héttel a visszaérkezésünk előtt rosszul lett - mesélték, átvitték a gyengélkedőre, majd hirtelen kiadták, szabadult. Egyesek szerint nem akarták, hogy a táborban haljon meg. Eltűnt, felszívódott. Magáról alig beszélt, ezért szabadulásom után nem tudtam felkutatni, s mi tagadás, el is feledkeztem róla. Mígnem most, 43-44 évvel a történtek után, annak a folytatásnak a hatására, amelyben először említettem, s idéztem szemfelnyitó, sorsot átvilágító szavait, jelentkezett egy kedves kortársam, egy asszony vidékről, s megköszönte, hogy az általam megrajzolt alakban felismerhette az édesapját, aki akkor ugyancsak Kistarcsán volt és a sorsa is fedte az általam leírtakat. Száraz regényem egyetlen írói sűrítménye egy alak, aki kétségtelenül ott volt köztünk, de nem egészen úgy, ahogy leírtam, hanem mintegy tüneményként, akinek a létezéséről most, írás közben sem voltam százszázalékosan meggyőződve, egy számomra inkább elképzelt, írói teremtményként létező alak a sok valóságos, ma is élő között, akiben később szerzett tudásomat, érett férfikori tájékozódásomat és gyermekkori, apám társaságában rám ragadt, a XIX-XX. század fordulóján született, és az első világháborút meg utána a kommünt is végigélt nemzedék világlátását igyekeztem egy tömörítésben összefoglalni, jellemmé tenni, és az akkori viszonyokra rávetíteni. Ez az emlékekből, olvasmányokból, s politikai tanulságokból és persze kétségtelenül rabtársélményekből összeszűrt alak megelőzve a tényleg létezőket, életre kel. Mégpedig egy ma is élő kortársamban, aki talán joggal van meghatódva, hogy az apja létezik, átsugárzik az időn. íme, eggyel több az élet és az irodalom megfejthetetlen kölcsönhatásaiból, kisded játékaiból. Számomra a legnagyobb változást mégis „Hitler" elhelyezése jelentette. Nemcsak számomra, mindenki számára megkönnyebbülést jelentett ez, mert megszűntek az odavágások sétára menetkor. Egyáltalán: a bánásmód egy árnyalattal enyhébb lett. Új körletparancsnokunk egy tagbaszakadt parasztbolsevik, akinek kék szeme sosem villogott gyűlölettől eltelve, és aki feleslegesen soha nem fenyített meg senkit, igyekezett szánakozó, emberséges magatartást tanúsítani, de mindig egy kis megvetést is éreztetve. Sokan hálásak voltak ezért az új hangnemért. Állandóan összehasonlításokat tettek „Hitler " és közötte, mintha a két ember kétféle rendszert képviselne. Ebben a hálálkodásban is az idomulás szándéka fejeződött ki. Az internáltak keresték a jó pontokat a rabtartók jellemében, viselkedésében és a körülmények alakulásában, és meg is találták. Mindez öntudatlan és ösztönös volt. A megalázott, végső helyzetbe került ember kapaszkodása volt ez Havi Magyar Fórum, 2001. január 3