Havi Magyar Fórum, 2004 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1. szám

Csurka István Szemben a kormánnyal* A­ kilencvenes évek eleje óta benne élünk a har­madik világháborúban. Ennek a világháborúnak az előzőekkel szemben, amelyeknek meghatározható kezdete, és az egyik fél megadásával vagy teljes bel­ső­ összeomlásával rögzíthető" valóságos vége volt, az a szembeötlő­ jellegzetessége, hogy nincs sem kezdete, sem sajnos belátható, megjósolható vége. Meg csak az állapítható, hogy irdatlan, minden ad­diginál nagyobb áldozatot és pusztulást hoz az emberiségre, és oly mértékben átrendezi a világot, mint ahogy az még soha egyetlenegy világháború győztes hatalmának vagy hatalmainak nem sikerült. Nagyon valószínű, hogy most nem is a győztesek fogják átrendezni a világot, mert győztesek talán nem is lesznek. Aki megmarad, az kezdheti el meg­szervezni a maradék életet a földön. Népek és kultúrák, civilizációk fognak eltűnni, elenyészni ebben a hosszú háborúban. Az öngyil­kosságnak mint fegyvernek a bevetése, a háborús cselekmények behelyezése a védtelen, a munkáját végző polgári lakosság és a saját társadalom köré­be, és ennek a módszernek elterjedése alapjaiban rendíti meg az egész életről vallott eddigi felfogást. Vége a harctereken katonai erők egymás ellen foly­tatott harcainak, ámbár ilyen háborúkat még vív­nak, már csak azért is, hogy a fegyvereket kipróbál­ják, a háború bekerült a kultúrát létrehozó városok szívébe. A halál nem lánctalpakon nyomul be, ha­nem darázsderékra erősítve, kacér mosollyal. A je­lenséget már látjuk, a katonai, rendőri védekezés már megkezdődött, a társadalmi és kulturális ered­ményről még halvány fogalmunk sincs. Nem tud­juk, milyen emberi teljesítmények lehetségesek úgy, hogy a lakásából a központba bevásárolni induló­nak azzal kell számolnia, hogy nem tér haza, hogy a munkahely egyben hadszíntér és mindenki szá­mára csak egy nyilvánvaló: a tehetetlenség. Ennek a harci módszernek a bevetése és alkal­mazása egyes megalázott népek, népcsoportok ré­széről jogos önvédelem. Jelenleg kiirtásra ítélt, föld­jüktől megfosztott, katonailag jelentéktelen, ellen­ségeikhez képest egyszerűen fegyvertelen népek alkalmazzák ezt a módszert iszonyatos túlerő ellen. Az elszenvedők ezt terrorizmusnak tartják, egysze­rűen bűnözésnek, ami ellen minden védekezés jo­gos. Meg akarják védeni polgáraik életét, mondják. Erkölcsileg természetesen minden élet kioltása, még ha az a saját élet feláldozásával történik is, elfogad­hatatlan. Ha azonban a népek és kultúrák egymás közti viszonyaiban, esélyeiben és esélytelenségei­ben mérjük meg a jelenséget, más következtetésre kell jussunk. A katonai túlerővel való kényszerítés, visszaélés, a szőnyegbombázás és a másik fél akár­milyen indokkal való megszállása és életkörülmé­nyeinek erőszakos megváltozatása legalább ennyi­re jogtalan, erkölcstelen, igazságtalan és elítélendő cselekmény. Az öngyilkos fegyvert katonailag le­győzött, fegyvertelenné tett, eszköztelen népek al­kalmazzák, utcasarkon befordulni képes bombákat alkalmazó, végletes túlerőben lévő hatalmak, rend­szerek ellen. S ha ehhez még a gazdasági kényszer és eltaposás, a természeti kincsek elrablásának fo­lyamatát is hozzáadjuk, akkor az öngyilkos merény­letek rendszerét, amely most még csak gyermekci­pőben jár, és elterjedésének kezdetén van, ha elfo­gadni nem is tudjuk, de legalább megértjük. Ez a megértés természetesen nem jelent beletörődést, hanem éppen ellenkezőleg, minden lehetséges esz­közzel való küzdést egy olyan világért, amelyben nincs öngyilkos merénylet, mert olyan gonosz túl­erő sincs, ami erre a végső kétségbeesésre és a gyű­löletnek ennek a fokára kényszerítene embereket. Mi nem fogadjuk el az öngyilkos merényletet, mint módszert, semmilyen gyilkolási módszert nem fo­gadunk el, de nem fogadjuk el azt az igazságtalan­ságot sem, amely népeket végső kiszolgáltatottság­ba, kifosztottságba taszít, amely embereket földön­futóvá tesz. M­i, magyarok jelenleg a gazdasági leigázás ko­rában élünk, bennünket most annak a Közép-Eu­­rópában begyakorolt módszernek a jegyében gyar­matosítanak, amely módszer ezen a tájon a Habs­burgok óta divatban van. Ez a gyarmatosítás, mint ahogy korábban is a Magyarországon élő, de a ma­gyarságtól voltaképpen idegen elit közreműködé­sével történik. A gyarmatosító idegen hatalom előbb rendszert gründol, elnevezi demokráciának, aztán megszervezi kiszolgáló kasztjait és rendjeit, felosztja a gazdaságot, el a pénzt, és kialakítja a népi eltűrés, a hallgatás és az elhallgattatás szokásait. Legalul vannak a kukában turkálók, a lakással sem *A 2003. december 13-án, a MIÉP XII. országos kongresszusán elhangzott elnöki beszéd szerkesztett változata. Havi Magyar Fórum, 2004. január 2

Next