Havi Magyar Fórum, 2005 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2005-10-01 / 10. szám
Bosch fantáziája is föltartóztathatatlan. Széttört tojás, széttört alma, széttört sziklahegy, széttört gránátalma, megrepedt korsó, repedő faember jelenik meg festői színpadán, id. Pieter Brueghel is széttört kagylót láttat, Franz Marcnál is megjelennek a „Széttört formák" a háború előszeleként, Ady egyetemes látomása is a német festő előtt jóval a „Minden Egész eltörött" rettenetét idézi - a széttört időt. Bosch továbbfejleszti a Jelenések könyve szörnyvalóját a trombitából kinyúló kézben, a női tomporban, melyből madarak szállnak, furcsa disznók keltenek riadalmat. A kígyó a rossz szimbóluma nemcsak a Bibliában, hanem Boschnál is, aki a régiekhez új szörnyeket talál, sárkányt, többfejű vadállatokat, s lovak ismétlőrendszerét. Átveszi János evangélistától, és ajánlatként továbbadja Franc Marc kék lovainak és Ady ménjeinek. A szürrealizmus egyidejű az emberiséggel, hiszen már az egyiptomi művészet is ábrázol szarvfejű embereket. Bosch szürrealista ismétlőrendszere kerekeket, létrákat is elénk tár, nemcsak nőket és madarakat. Ezerféle gyötrés örvénylik a jelenések könyve, Dante és Bosch pokolszínpadán, érzékeltetve, hogy találékony az ember a sújtásban, sajnos kimeríthetetlenül találékony. Boschnál skorpiók és rovardémonok, akasztott emberek is megjelennek, és a történelem szürreális valóságához igazodva mindez szakadatlanul megjelenik a művekben is. Félelmetes vadmadár szálldos Martin Schongauer képén, 1220-ban ismeretlen angol mestere fehér bárányt örökít meg a megnyugvás oly ritka ellenpontjával. Mindez általános, így jeleníti A halál diadalát Orcagna Pisában, ebben a szellemben idézi a kígyónőt Hugo van der Goest 1470-ben, Hans Memling Utolsó ítélete is föld üregeiből előbújó embereket idéz, Luca Signorelli utolsó ítéletén az orvietói dómban ördög hátán lovagló nőket, Michelangelo a Sixtinában harsonás figurákat szerkeszt. A XII. században a Sainte-Foy apátsági templomban a falfestmény olyan kárhozottakat villant fel sajátos pokolra jutásukban, akik sárkányszájban tűnnek el. Tele a XII. század és művészete is szörnyvalósággal, szürrealizmussal, így Oxfordban embereket nyelő cetekről adnak ki könyvet Bestiarium címmel. Ugyanezen időszak szobrászi teljesítménye az Autun-i kapu domborműve szörnyalakokkal és Júdás öngyilkosságának ábrázolásával. Mivel maga az emberi időfolyam apokaliptikus, ezért az élet szörnyvalóságának kísérete a szürrealizmus, mint festői, költői stílus sem csupán a XX. századhoz kötődik - Salvador Dali, Ady, Apollinaire és a játékosra is szelídített Paul Klee művészetéhez -, hanem az ezredévek örömmel, gyásszal, jósággal, gonoszsággal telített, folyamatosan változó, gyarapodó, emelkedő és süllyesztő tényeihez. Ebből adódik Dürer Apokalipszis lovasainak rossz hírt közlő száguldása, Memling Utolsó ítélete 1468-ból, ahol ördögök gyötrik a mezteleneket. Nincs vége, csak kezdete és folytatása a sornak. Dieric Bouts poklában 1470-ben szörnymadár ördögök fogják szorosan, és nem engedik el a kárhozott jelölteket, sárkánykígyó harap emberi karba. Mindez nem korlátozódik a kereszténységre - a hindu mitológia is szörnyűségekkel, tűzvésszel, sárkánykígyókkal gyűjtődik -, s milyen meglepő, váratlan fordulat: Petőfi műveiben is föltámad. Nemcsak az őrült szürrealizmusa megdöbbentő, Az apostol átka is félelmetes: Átok reátok s maradékitokra, Ti emberbőrbe öltözött, Sátánokkal bélelt fenevadak, Kiknek keblében szív helyett Undok varangyos béka van! Kérdezi a költő: Hol tanultam ezeket? Egy bagoly beszélte, Amidőn egy vészes éjjel Egy odúban háltam vele. Mindez költészet, az azonban valóság, hogy Wrabel Sándor pomázi otthonában bagolynak, ölyvnek adott szállást, sikló és sólyom barátságát fogadta el. Petőfi első pillanatra Puskin, Schiller költőtársa, elmélyülve gondolataiban azonban ilyen szelvényekre, szürrealista rögökre bukkanunk: Ártatlanul ölettél meg! a bíró ily szóra ébred, És fölpattan ajtaja Véres fej röpül be rajta. Dante, Bosch se jutott mélyebbre, mint Petőfi Sándor, akinél az Egy estém otthon békéje szinte eszeveszetten vált egy másik hangulatra Szalkszentmártonban, 1846 márciusában: S az, aki megmarad ott, Nőül fog venni egy vadállatot. Talán e vadállatnak méhiből A réginél szelídebb emberfaj kerül. Mindez alliterál Vörösmarty még kétségbeesettebb sikolyára: Az ember sárkányfog vetemény, Nincsen remény ! Nincsen remény! Mindehhez tárgyilagosan és megrendülten egyben annyit tehetünk hozzá, hogy A vén cigány nem-