Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)

2006-04-01 / 4. szám

SZÍNHÁZ Csokonai Vitéz Mihály: Temperoi (Tatabányai Jászai Mari Színház) Csokonai Vitéz Mihály 1793 májusában írt levelé­ben „igen alázatosan" arra kéri a pesti színjátszó­kat, hogy válaszoljanak ajánlatára: tud nekik kül­deni 16 lefordított színdarabot és egy eredetit is. Ez utóbbi nem más, mint a készülőfélben lévő darab­ja, A méla Temperoi, amelynek ezt a szállóigévé vált alcímet adta: „az is bolond, aki poétává lesz Magyaror­szágban". Első drámája volt ez a nemzeti játék for­mába öntött szatíra. Műfaját és mondanivalóját az előbb említett levelében a szerző így határozta meg: „Comoedia romába öntött satyricum roman a tudomá­nyok barátságtalanjai iránt." Bár Csokonai nem járt még Pesten, lélekben azonosul hősével. A megaláz­tatások, amiken Temperoi öt felvonáson keresztül átmegy, egyelőre még nem, csak később történnek meg vele. Ezt az akkori tipikus magyar költősorsot kebelbeli barátja, Földi János elbeszéléseiből ismer­te. A végzet fintora, hogy jóformán beteljesedett rajta mindaz, ami Tempefőinek osztályrészéül ju­tott, sőt a sors szeszélye folytán az élet még rá is licitált minderre. Utólag ezt jövendölésnek is vél­hetjük, persze Csokonainak eszébe sem jutott, hogy a hányattatásokon, amiken hőse átbukdácsol, azo­kon majd saját maga is át fog esni. Ezt a drámát Csokonai inkább figyelmeztetésnek szánta, de hát a váteszek már csak ilyenek, előrelátják a dolgok menetének alakulását. A méla Temperoi bámulatosan gazdag mű. Oly­annyira, amennyire csak egy első darab lehet, ami­be ifjú szerzője mindent belead. Nem is remélhet­te, hogy talál rá kiadót, halála után két évvel, 1807- ben jelent meg Debrecenben. Minden szereplőnek „beszélő neve" van: a kutyákért élő-haló úriembert Koppóházynak, a vége-hossza nincs klapanciákat szavaló fűzfapoétát Csikorgónak, a pipát a literatú­­ránál többre tartó parlagi sznobot Serepertinek ne­vezi. De van benne Fegyverneki, Iroványi, Tökkolopi is, akik egy-egy típust jelenítenek meg. Ezeket a hibáikban és bűneikben rögzült mellékalakokat iga­zi szatírai vénával, hidegen, kívülről, egyszersmind pompás, csípős humorral jellemzi Csokonai. Tempefoi erős lélekkel viseli el a csapásokat és a megbotozással járó fizikai fájdalmakat. Teheti, mert a mű végére kiderül, igazából nem is olyan éhen­kórász, ugyanis nem más, mint egy rangrejtve járó előkelő úr, aki csupán egy homályosan megfogal­mazott ok miatt kényszerül a nincstelen poéta bő­rébe bújni. Mivel Csokonai a drámát nem fejezte be, ez a titok nem derül ki. A méla Temperoi premierjére irgalmatlanul sok időt, közel másfélszáz évet kellett várni. 1938. április 28- án volt az ősbemutatója az Erzsébetvárosi Színház­ban, és a teátrumok azóta sem vívnak életre-halálra szóló küzdelmet a felújítás lehetőségéért. Rádiójá­ték formájában ugyan többször is sugározta a Kos­suth Rádió, de a színrevitel valahogy mindig elma­radt. A tatabányai Jászai Mari Színház viszont meg­törte a jeget: tavaly, február 25-én műsorára tűzte a darabot, és azóta is egyfolytában játsszák. Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra ehhez a produk­cióhoz nemcsak A méla Tempefoi anyagát használta föl, hanem más Csokonai-szövegeket is. A címet is egyszerűsítették Tempefoi­re. Ezekre a beemelésekre nemcsak azért volt szükség, hogy befejezzék, kerek egésszé tegyék ezt a háromnegyedig kész művet, hanem azért is, mert így kitágítják a mondanivaló­ját, és a mindenkori magyar költősors szimbólumá­vá emelik. Ebben a Tempefői-változatban egy koro­kon átívelő, tipikus magyar költőutat láthatunk. Ér­tékes műalkotásokat létrehozó alkotóink ezen a nél­külözésekkel teli úton mind egy szálig végigmennek, nem ismerik fel és el a tehetségüket, viszont az azna­pi követelményeket szem előtt tartó fűzfapoétákat meg a közönség igényét, inkább igénytelenségét­­ készségesen kiszolgáló verselőket megbecsülik. Min­dig voltak és lesznek ügyes rímfaragók, akik paza­rul megélnek az irodalomból, kitüntetik, körbera­­jongják őket, akik pedig nem hajtanak fejet a múló divat előtt, azoknak fölkopik az álluk, és olyan sze­gények maradnak, mint a templom egere. A darab főhősének, Tempefőinek 24 óra leforgá­sa alatt kell összeszednie azt a jelentős összeget, amivel a nyomdásznak tartozik, mert ha nem tudja kiegyenlíteni a számlát, akkor az adósok börtönébe kerül. Számtalan barátja van, de egyikük sem segít rajta. Jelképes az is, hogy a címszereplőt játszó Menszátor Héresz Attilát ugyanabban a fekvő póz­ban találjuk a mű elején és a darab végén is, ugyan­is nincs megoldás a mindenkori tempefőik súlyos gondjára: az igazgyöngyöt a sárba tiporjuk, a bizsut pedig az egekig magasztaljuk. Az értéket nem a helyén kezelő, értékválságban szenvedő korokban minden afelé löki az embert, hogy csupán könnyen emészthető szellemi táplálékot fogyasszon, és csak azt lássa: a törtetők érvényesülnek. A Jászai Mari Színház tagjai derekasan helytáll­nak, nemcsak a főhőst, hanem az epizódszerepe­ket alakító színészek, így Janicsek Péter, Dióssi Gábor, Zborovszky Andrea, Moldvai Kiss Andrea, Poroszlay Gergő­, Honti György, Szabó Zola és Chován Gábor is nagyszerű teljesítményt nyújt. Mindannyian humo­rosan formálják meg azokat a karaktereket, amiket Csokonai megalkotott. Ennek a Tempe­ót-feldolgozásnak az a legfőbb eré­nye, hogy azt a szókimondó és epés vádat, amit Csokonai megfogalmazott a 16-17. században ta­pasztalható hazai műveltségi állapotok riasztó mi­volta meg a nemességnek, vagyis a mindenkori vezető rétegnek a költészet és kultúra művelői iránt tanúsított barbár megvetése és cinikus szűkmarkú­sága ellen, ezt a - sajnos máig érvényes üzenetet korokon át tudja vinni. Petővári Ágnes Havi Magyar Fórum, 2006. április 7.

Next