Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2006-04-01 / 4. szám
SZÍNHÁZ Csokonai Vitéz Mihály: Temperoi (Tatabányai Jászai Mari Színház) Csokonai Vitéz Mihály 1793 májusában írt levelében „igen alázatosan" arra kéri a pesti színjátszókat, hogy válaszoljanak ajánlatára: tud nekik küldeni 16 lefordított színdarabot és egy eredetit is. Ez utóbbi nem más, mint a készülőfélben lévő darabja, A méla Temperoi, amelynek ezt a szállóigévé vált alcímet adta: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban". Első drámája volt ez a nemzeti játék formába öntött szatíra. Műfaját és mondanivalóját az előbb említett levelében a szerző így határozta meg: „Comoedia romába öntött satyricum roman a tudományok barátságtalanjai iránt." Bár Csokonai nem járt még Pesten, lélekben azonosul hősével. A megaláztatások, amiken Temperoi öt felvonáson keresztül átmegy, egyelőre még nem, csak később történnek meg vele. Ezt az akkori tipikus magyar költősorsot kebelbeli barátja, Földi János elbeszéléseiből ismerte. A végzet fintora, hogy jóformán beteljesedett rajta mindaz, ami Tempefőinek osztályrészéül jutott, sőt a sors szeszélye folytán az élet még rá is licitált minderre. Utólag ezt jövendölésnek is vélhetjük, persze Csokonainak eszébe sem jutott, hogy a hányattatásokon, amiken hőse átbukdácsol, azokon majd saját maga is át fog esni. Ezt a drámát Csokonai inkább figyelmeztetésnek szánta, de hát a váteszek már csak ilyenek, előrelátják a dolgok menetének alakulását. A méla Temperoi bámulatosan gazdag mű. Olyannyira, amennyire csak egy első darab lehet, amibe ifjú szerzője mindent belead. Nem is remélhette, hogy talál rá kiadót, halála után két évvel, 1807- ben jelent meg Debrecenben. Minden szereplőnek „beszélő neve" van: a kutyákért élő-haló úriembert Koppóházynak, a vége-hossza nincs klapanciákat szavaló fűzfapoétát Csikorgónak, a pipát a literatúránál többre tartó parlagi sznobot Serepertinek nevezi. De van benne Fegyverneki, Iroványi, Tökkolopi is, akik egy-egy típust jelenítenek meg. Ezeket a hibáikban és bűneikben rögzült mellékalakokat igazi szatírai vénával, hidegen, kívülről, egyszersmind pompás, csípős humorral jellemzi Csokonai. Tempefoi erős lélekkel viseli el a csapásokat és a megbotozással járó fizikai fájdalmakat. Teheti, mert a mű végére kiderül, igazából nem is olyan éhenkórász, ugyanis nem más, mint egy rangrejtve járó előkelő úr, aki csupán egy homályosan megfogalmazott ok miatt kényszerül a nincstelen poéta bőrébe bújni. Mivel Csokonai a drámát nem fejezte be, ez a titok nem derül ki. A méla Temperoi premierjére irgalmatlanul sok időt, közel másfélszáz évet kellett várni. 1938. április 28- án volt az ősbemutatója az Erzsébetvárosi Színházban, és a teátrumok azóta sem vívnak életre-halálra szóló küzdelmet a felújítás lehetőségéért. Rádiójáték formájában ugyan többször is sugározta a Kossuth Rádió, de a színrevitel valahogy mindig elmaradt. A tatabányai Jászai Mari Színház viszont megtörte a jeget: tavaly, február 25-én műsorára tűzte a darabot, és azóta is egyfolytában játsszák. Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra ehhez a produkcióhoz nemcsak A méla Tempefoi anyagát használta föl, hanem más Csokonai-szövegeket is. A címet is egyszerűsítették Tempefoire. Ezekre a beemelésekre nemcsak azért volt szükség, hogy befejezzék, kerek egésszé tegyék ezt a háromnegyedig kész művet, hanem azért is, mert így kitágítják a mondanivalóját, és a mindenkori magyar költősors szimbólumává emelik. Ebben a Tempefői-változatban egy korokon átívelő, tipikus magyar költőutat láthatunk. Értékes műalkotásokat létrehozó alkotóink ezen a nélkülözésekkel teli úton mind egy szálig végigmennek, nem ismerik fel és el a tehetségüket, viszont az aznapi követelményeket szem előtt tartó fűzfapoétákat meg a közönség igényét, inkább igénytelenségét készségesen kiszolgáló verselőket megbecsülik. Mindig voltak és lesznek ügyes rímfaragók, akik pazarul megélnek az irodalomból, kitüntetik, körberajongják őket, akik pedig nem hajtanak fejet a múló divat előtt, azoknak fölkopik az álluk, és olyan szegények maradnak, mint a templom egere. A darab főhősének, Tempefőinek 24 óra leforgása alatt kell összeszednie azt a jelentős összeget, amivel a nyomdásznak tartozik, mert ha nem tudja kiegyenlíteni a számlát, akkor az adósok börtönébe kerül. Számtalan barátja van, de egyikük sem segít rajta. Jelképes az is, hogy a címszereplőt játszó Menszátor Héresz Attilát ugyanabban a fekvő pózban találjuk a mű elején és a darab végén is, ugyanis nincs megoldás a mindenkori tempefőik súlyos gondjára: az igazgyöngyöt a sárba tiporjuk, a bizsut pedig az egekig magasztaljuk. Az értéket nem a helyén kezelő, értékválságban szenvedő korokban minden afelé löki az embert, hogy csupán könnyen emészthető szellemi táplálékot fogyasszon, és csak azt lássa: a törtetők érvényesülnek. A Jászai Mari Színház tagjai derekasan helytállnak, nemcsak a főhőst, hanem az epizódszerepeket alakító színészek, így Janicsek Péter, Dióssi Gábor, Zborovszky Andrea, Moldvai Kiss Andrea, Poroszlay Gergő, Honti György, Szabó Zola és Chován Gábor is nagyszerű teljesítményt nyújt. Mindannyian humorosan formálják meg azokat a karaktereket, amiket Csokonai megalkotott. Ennek a Tempeót-feldolgozásnak az a legfőbb erénye, hogy azt a szókimondó és epés vádat, amit Csokonai megfogalmazott a 16-17. században tapasztalható hazai műveltségi állapotok riasztó mivolta meg a nemességnek, vagyis a mindenkori vezető rétegnek a költészet és kultúra művelői iránt tanúsított barbár megvetése és cinikus szűkmarkúsága ellen, ezt a - sajnos máig érvényes üzenetet korokon át tudja vinni. Petővári Ágnes Havi Magyar Fórum, 2006. április 7.