Havi Magyar Fórum, 2007 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7. szám
lyunkba egy lelenc fiú. „Hajnalra kelt, és ésnap egyre fáradt." Elmondása szerint egy kiselejtezett fürdőkádban halt. Afféle belső cselédnek tartották. Nem volt ideje, hogy iskola előtt megmosakodjék és reggelizzék. Lóhalálában érkezett, átlátszó fülekkel, szúnyogkirály vékonyan és a kötelességtudás izzadság cseppjeivel a homlokán. K. Pál tanító úr a fülébe tekintett, s véleményének úgy adott pedagógiai nyomatékot, hogy az osztály előtt, a tanuló fülkagylójába köpdösött. Társai elé állította, mintegy szemléltetve, hogy ilyennek nem szabad lenni. Egy magyar fiú - úgymond - ha lelenc is, adjon magára. Aztán kizavarta az udvaron lévő kúthoz - jól benne voltunk már a hűvös őszben hogy mosson fület. Az eredménnyel nem volt megelégedve, még párat köpdösött a fiú fülkagylójába, lemondóan legyintett, s a helyére küldte. Ének, kiáltotta. S hamis hangon rázendített: kék a búzavirág, kék az egész világ... Ez volt a múlt. Ezt a címet akkor kapta, amikor még övé volt a ház. Az államosítás után ő is főbérlő lett. Címe azonban megmaradt, semmit nem érő rangként. A megszokás konzerválta. A házinéni úgynevezett nótafa volt. Dalszövegeket írt, Magyarnóta stílusban. Egyik szerzeményének két sorára még emlékezem: „Búsan szól a harang, valakit temetnek / minden kondulása úgy fáj a szívemnek." Mivel nem volt nyilvánossága, de-benyitott a lakóihoz, és kérés nélkül elszavalta valamelyik kedvenc dalát. A figyelemre kényszerített hallgatóság általában megdicsérte. A többség őszintén. Felnéztek rá, mivel tudott valamit, amihez a jelen voltak nem A közhely egy mindenütt jelenlévő, széles szájú csapda. Csak a magas homlokú eredetiség nem fér be rajta. * A Bovaryné című regényben ezt olvasom: „Olykor heves szélrohamok érkeztek el odáig, a tenger felől jövő szellők, amelyek egyetlen lendülettel rohantak át a caux-i fennsíkon, s e távoli mezőkig hozták sós ízű leheletüket." Ez így nem jó. A szellőnek semmi köze a szélrohamhoz, és a lendületes rohanáshoz. A szellő lágy, gyenge erejű. Olyan, amilyennek Petőfi a János vitézben festi: „Illatterhes szellők lanyha fuvalatja / Őket a nyoszolyán álomba ringatja..." Aztán hallgassuk csak Arany Rozgonyiné című balladájának sorait: „Csalogatja csemegével / Muci paripáját; Lebke szellő lebegteti / Tengerzöld ruháját..." Tehát a szellő nem heves. Lebegő, játszi. * Van-e ma tanító, író, aki Pázmány intelmét követi a múltnak egy szélsőséges epizódja. Nincs még egy éve, valamelyik vidéki iskolában egy tanuló könynyebben megsérült. A tanár az ajtóval meglökte, karcolást ejtett rajta. A diák hazarohant, a harangot félreverte, a család férfitagjai rögvest az iskolába siettek, s a tanárt önbíráskodóan megverték. Ismerős kollégától hallottam: osztályfőnöke egy nehéz fiút az igazgatóhoz küldött. Beszélgetésük vitává fajult, s a gyerek önérzetesen ezt mondta az iskola vezetőjének: most én beszélek. Régen, 1945 előtt, súlyosabb vétségekért az ország összes iskolájából kicsapták a diákot. Ha a családnak volt pénze, magániskolában tovább tanulhatott. Ami régen volt, és ami ma van: két véglet. Az első időszerűtlen már. A mai helyzet: sok kísérlet, stabilitás nélkül. Meggyőződésem, a megoldást nem az iskolapolitika fogja megtalálni. A társadalom. Ha rátalál önmagára, arra a gazdasági és erkölcsi alapra, amelyen a gyakorlat és a szó nem hasad ketté, konyítottak. Az egyik lakásban élt egy gyakorlatias észjárású nénike, aki gyűlölte a hiábavaló dolgokat. Nem szenvedhette, hogy kétkezi munkás férje - ahogy ő mondta - lutrizik és verseket ír. Ahelyett, hogy bütykölne, nótákon meg verseken töri a fejét. Haszon nélkül. A mama, a házinéni szövegeit ellenszenves figyelemmel hallgatta, s aztán ezt mondta: nagyon szép, háziasszony, nagyon szép. Amikor a házinéni távozott, még tett egy záró megjegyzést: dalol a vén bolond. Azt hiszem, prototípusa ez író és közönsége viszonyának. Jegyezd meg, Mester, hogy műved természetes visszhangja ez: dalol a vén bolond. Hogy „mind nyelvét, mind pennáját szíve gyökerének téntájába mártván, úgy szól, amint szíve járása vagyon." A penna eltűnt. S a szív gyökerének téntája, az erős gondolatok a forró lávája, immár elfolyt. Ma nem saját mélyének színezőjével ír az író. Előregyártott festékkel, tollára tévedt ákombákomokat karcol. * Vonaton. Két öregúr ül velem szemben. Nőkről beszélgetnek. Az egyik ezt mondja: mindig libákkal voltam körülvéve. Egy volt közöttük hattyú, de sajnos, hagytam továbbúszni. * Újra olvastam Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényét. Hatalmas szellemi erőt revelál. Ha Jókai írni tudásához társult volna ez a gondolkodói tőke, talán a világirodalom egyik legnagyobb írója lenne. * Házinéni Tőmondatosan A magány értékét az az ember adja, akit körülvesz. Havi Magyar Fórum, 2007. július 10