Havi Magyar Fórum, 2017 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2017-10-01 / 10. szám
74 TANULMÁNY kös tartományokkal. Mindenütt kormányok által történik Nyugaton „az egymással teljesen szabad és független nemzetek" érintkezése. Madarász sarkított álláspontjának megfelelően hangsúlyozta, - ami persze nem teljesen alapnélküli volt - „valóságos alkotmányosság nem létezik". Deák felé is tett Tisza Kálmán egy oldalvágást, ezzel nagy zajt és zúgást előidézve, amikor kijelentette, „legyen az, bár az egész világ legnagyobb bölcse, botolhat mégis, és minél nagyobb, annál nagyobbat botolhat". Majd Kossuth Lajos szavait idézte Kassandra leveléből, melyet kénytelen volt megszakítani, mert maga Andrássy Gyula gr. miniszterelnök közbeszólt, majd folytatta: „Lassan-lassan lelebben a fátyol a bécsi alkudozások titkairól. Úgy látszik, mindez kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt regisztrálja". (Kossuth Nyílt levele 1867. május 22-én kelt Deákhoz, ez az un. Kasszandra levél.) Végül a törvényhozás június 28-i ülésén a kormány előterjesztését, Deák módosító javaslatának beépítésével elfogadta azt felállással, látható többséggel a t. Ház, és átküldte a felsőháznak, amely még aznap kész volt megtárgyalni. A tárgyalásokra kész magyar országos küldöttség megválasztására este 6 órai kezdettel tűztek ki képviselőházi ülést. Ez az epizód már előrevetette a szűnni nem akaró közjogi viták körét az ellenzék és a kormánypárt között. Sebestény László Intelmei Szekfű Gyula történésznek könyvében igaza van, amikor kijelenti, „a közjogi és nemzetiségi kiegyezés Széchenyi tanai értelmében előfeltétele volt nemzetünk békés fejlődésének." Az előfeltételek valóban létrejöttek ugyan, de a valóságban pl. az 1868: 44. törvénycikk nem oldotta meg a hazai nemzetiségek problémáját, „sem 1867:12. be nem fejezé a nemzet kebelében évszázadok óta dúlt testvérgyilkos közjogi küzdelmet..." - írja Szekfű. (Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. 5. kiad. Bp. 1938. 214. old.) Kétségkívül 1867 óta „a közjogi harc permanenssé lön" és a magyar közélet centrális, minden egyebet héttérbe szorító kérdésévé nőtte ki magát. A koronázás fényes ünnepségére utalva pedig megjegyzi Szekfű, „a szívből jövő ünneplés magában véve is bizonyítá, hogy a kiegyezés egyelőre még csak a nemzet érzéseit, e minden érintésre hangosan rezonáló instrumentumot (eszközt - S. S.) hódítá meg, nem pedig eszét és higgadt értelmét. A szív pedig, az érzelmek viharának kitéve, változékony; ma még a király és hitvese, a magyarok védangyala uralkodik rajta, de ki tudja, nem veszi-e holnap újra birtokába a régi lakó, kurucálmok fényes istensége, Kossuth Lajos?" A „szívből jövő" ünneplés kifejezés, a „védangyal" jelző azért túlzás, naplóíró politikusunk Csiky Sándor feljegyzései is cáfolják az egyöntetűséget. Az viszont kétségtelen, hogy Kossuth Lajos számára új politikai küzdőtér nyílt meg, belekényszerült a mitológiai hős Kasszandra szerepébe. Szekfű Gyula a Kiegyezést értékelő művében úgy véli, Kossuth 1867. május 22-i, Deákhoz intézett nyílt „Kasszandra-levelében elragadja a kiegyezési mű alkotóitól 48 egész aureoláját és a géniusz természetes mozdulatával, teszi azt saját fejére". Nyomban hozzátesszük, Csiky Sándorok és a nép jelentékeny része szemében igen, de az összkép sokkal összetettebb ennél. A tárgyilagosság kedvéért felidézzük Sebestény László 1848-as országgyűlési képviselő véleményét, akit 1865-ben Galántán újraválasztottak, s igen nagy tekintéllyel rendelkezett. Az egri Csiky Sándorral igen korrekt kapcsolatban állt. Noha lojális volt a kormány iránt, sokszor részlehajlástól mentesen ítélte meg a dolgokat. Az államadósságról szóló törvényhozási vitában 1867. december 10-én, így értékelte a múltat, s mutatott rá sok gondolkodó hazafi várakozásaira: „Az osztrák kormány hagyományos politikája Magyarország beolvasztása volt, és hogy eme szennyes célját elérje, kész volt az ország anyagi fejlődését nemcsak elő nem mozdítani, hanem inkább megakadályozni, és így Magyarországot a depauperatio (elszegényedés - S.S.) örvénye felé sodorni; és valóban, hogy Magyarország már e század elején el nem merült, azt nagy részben a gondviselésnek kell köszönni, mely feltámasztott egy nagy férfiút, aki a dermesztő álomba merült nemzetet felébresztette, mondván: Magyarország nem volt, hanem lesz". A főtisztelendő képviselő úr ugyan gr. Széchenyi István nevét óvatosságból nem ejtette ki, mégis rajtá- Sebestény László (1814-1882.) Havi Magyar Fórum, 2017. október