Hazanéző, 1992 (3. évolyam, 1-2. szám)

1992 / 1. szám

I........................................— Kedves Barátaink! ! Most, hogy a harmadik évfolyam első számához érkezett a Hazanéző, még igazabbnak érezzük a megjelenésünket indokló evangéliumi szavakat: „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van.” Igen. Az itthoni otthonra találásunk szellemeként ajánljuk e lapot, és hittük, hogy a szó varázserejével legyőzzük a lehetetlent is. Hogy a földrajzi tájolásban Sóvidék-központú kiadványunk, amely a jövőben sem zárkózik el az általános érdeklődésre számot tartó anyagok közlésétől, mennyire töltötte be egyre bonyolódó világunkban az önként vállalt hivatását, sikerült-e egy kicsit modellértékűvé válnia — azt döntse el a nyájas Olvasó. Mi pedig továbbra is hisszük, hogy nagyrabecsült munkatársaink önzetlen közreműködésével és kedves Barátaink értünk aggódó, ránk figyelő segítségével nem válunk olyan tessék-lássék ! kóbor csillaggá, hanem tiszta és örök érvényű vágyaink megvalósulása által egyre bizakodóbban, egymáshoz egyre inkább ragaszkodva a jövőben is rendszeresen találkozunk. Tisztelettel: Xv.v.v.v.\v.v.v.-.-.v.v.v.\v.v.v.v.v.v/.%w.vav.w.v.v.v.v.vava%v.v.v.v.va%sw.wvavavava%v.v.w.\v^^^ Czegö Zoltán Tinódi A végvárakban voltak lányok is. Asszonyok. Uruk mellett. És én a vitézt énekeltem. A kapitányt. És a toprongyos hejehuja kardost. Holott a hejehuja kardost láttam részegen. Az istent szidta, és nem akart meghalni. Az istent. Láttam azt is, ahogy sírt a császár. És láttam, ahogy a kapitány megcsalattatott. Azt is tudtam, e török-német világnak épp ez lesz a vége. Tudtam. Mikor egy jobbágy Szigeten mindent ott hagyott. Én haraptam agyát a lantnak, mikor Zrínyi úr ordítva énekelt. Mikor Zrínyi úr énekelt. Láttam a jó magyar köveket, ahogy álltak, jártam — mint Jerikót — körbe. És tudtam: a falak le fognak omolni. Zrínyi úr nagy vitéz, énekelt. Búban is. Én csak úgy mondom: Zrínyi úr énekelt. És a lantomat földobta a koszos asztalra. Énekeltek. A drága urak. Dobbantottak. A drága urak. És jöttek az asszonyok. A kardos vitéznek a lánya. És nem kérdezte senki . A kardos. Egy kardos. Annak a kardosnak a lánya jött. Mint egy május, úgy elment mellettem. Gyűlölöm a vitézi éneket csak dísznek kellettem. A vállam. Az ott volt. Mindig. Verjenek rá. És a szabadságom: elénekelem, nem énekelem másutt, ahogy Zrínyi úr és Török Bálint úr forgatta asszonyát. (— Tinódi, hogy élsz?) Ott volt egy órát a lánya. Hogy élsz, Tinódi, aki láttad sírni a császárt! Aki láttad káromkodni a koszos kardost! És láttam a lányát, jaj, úgy emlékszem, akkor kérdezték az urak, mind, egyszerre: Hogy élsz, Tinódi? és akkor elment mellettem a koszos kardos lánya, és akkor láttam a Zrínyi úr asszonyát, és akkor láttam a Bálint úr asszonyát, és akkor láttam a kardos lányát és Szulejmán 200.000 katonáját, és a csípőjét láttam, és akkor láttam a mellét és Török Bálint rettenetes kardját, és akkor láttam a kardos lányának orcáját és akkor énekeltem, ahogy Bálint úr kívánta, soha ne adjátok vitéznek a lányt, sohase vitéznek És a kardos hejehujázott, és Zrínyi úr szépen ordított. És Bálint úr komoran ordított. És egy karcsú hadnagy gyönyörűen táncolt, mert Zrínyi úr így kívánta. Elment. És hozzám ért csípőjével a kardos lánya. 3