Hazanéző, 2008 (19. évfolyam, 1-2. szám)

2008 / 1. szám

Miklós Zoltán szépi építészeti sajátosságok - Bevezető - Napjainkban már nem beszélhetünk Sóvidék falvainak ta­golatlan architektúrájáról, hiszen sokan a hagyományos lakó­terek felszámolása és a szokványossá vált kockaházak építése révén látták megvalósíthatónak a paraszti életforma "levetkő­­zését". Bár az egykori lokális sajátosságok még fellelhetők, a települések épületeinek összlétszámához viszonyítva ezek csupán töredékes tárgyi emlékekként jelentkeznek. A körön­di falukép, az utcahálózat és a porták a térség gazdaságföld­rajzi adottságaihoz idomultak. A dombokkal szabdalt faluré­szek kanyargós utcákat, szabálytalan telkeket eredményeztek, s egyazon portán belüli lejtős talajviszonyok kétszintes pa­rasztházak építését tették szükségszerűvé. A családok életmódját egyazon falun belül is több tényező modellálja. Korondon a gazdálkodásból származó jövedelem ingatlanokba való visszafordítása s a lakások berendezésének vásári termékekkel való gyarapítása már a múlt század első felében gyakorlattá vált. A falu nagyobb hányadának magas fokú mobilitása könnyen elérhetővé tette a polgári életforma megtapasztalását, és az újabb modellek saját otthonukba va­ló átültetését. Ha szoros értelemben nem is beszélhetünk ko­rai polgárosodásról, azonban az erdélyi falvak nagyobb há­nyadában tapasztalt aspirációk ebben a rurális közösségben hangsúlyozott formában jelentkeztek, s ezek megvalósítási fokát a falu összképe is példázza. Jelen esetben a térségre jellemző népi építészeti jellemvo­násokat taglalom, külön figyelmet fordítva a köröndi hagyo­mányos paraszti lakás belső bútordarabjaira és a család által alkalmazott térhasználatra. A tradicionális, két, majd háro­­mosztatú házak térszerkezetének megbomlása és a sorozat­gyártású bútorok meghonosodása képezne egy következő fej­lődési szakaszt. Mígnem a kockaházak elterjedésével s a bel­ső terek ipari cikkekkel történő feltöltésével már a modern korszak lakáskultúrájának időszakaként értelmezem. Terminológia Vizsgálatom során számos olyan terminust használok, amelyek az építészeti és az életmód-vizsgálati szakirodalom­ban jól meghatározott jelentéstartalommal rendelkeznek. Természetszerűen jelen esetben magam is ezen szakkifejezé­seket alkalmazom. Kiindulópontként magát a lakást mint fi­zikai és reprezentációs teret határolnám be, hiszen az embe­ri életnek egy olyan stabil pontjaként jellemezhető, amely a családszervezés pillanatától kihatott és meghatározta ezen társadalmi intézmény egész működését. A földműves falusi társadalmakban a ház megléte egyben a családalapítás alap­­feltételét is képezte, ennek megteremtése mindig a férfira há­rult. A hajlékot képező építmény (a mai értelemben használt lakás) egy alapvető célt kellett szolgáljon: a benne lakók szá­mára védelmet biztosítson az időjárás viszontagságaitól. A legnagyobb anyagi termelési értéket képviselte, de a primér igény teljesítése mellett fokozatosan újabb funkciók kerültek túlsúlyba. Formája, mérete és díszítettsége mind olyan ténye­zők, melyek a benne lakó személyek státuszát hivatottak kife­jezésre juttatni. A lakás egyben vagyontárgy, tulajdon vagy tu­lajdonjelző, képviseli az anyagi szükséglet státuszformáló funkcióját, jelzi és fenntartja a család társadalmi státuszát, minősítő elemei közlik a lakók helyét a becsült presztízssor­rendben. A hajlék által közrezárt teret a történelmi korok és a föld­rajzi megoszlás függvényében nem azonos módon hasznosí­tották. Osztatlan jellegükből fakadóan az egysejtű házakban nem beszélhetünk szegmentált térhasználatról. A belső te­rekben való tartózkodás csupán az itt végezhető tevékenysé­gekre szorítkozott (alvás, gyereknevelés). Nyári időszakban a főzés, az étkezés, a különböző házimunkák mind a ház előtti területen, az udvaron zajlottak, sőt a férfiak még az éjszakát is a gazdasági épületekben töltötték, nem a lakásban: "nyárba künn vannak a gyerekek, csinálnak maguknak helyet a pajtá­ba, s ott hálnak. Ma megtérünk a kicsi házba és, főzni meg a nyári tüzelőbe szoktunk." A két és háromosztatú lakások térhasználata már nagyobb mozgásteret és kihasználható felületet biztosított, a falusi életszervezés azonban hosszú ideig túlzottan egycentrikus (konyha illetve kamra) maradt. Ekkor még a család életvite­le valósággal a kandalló köré szerveződött. Fizikai jelenléte ellenére a tisztaszoba gyakorlatilag élettelen tér volt, kihasz­nálatlan, egyfajta "holt tőke", amely felület csupán raktározá­sára szolgált. A tisztaszoba tilalma tehát még a XX. század­ban is beszűkítette a térhasználatot, s a hajlék teljes felületé­nek belakására csak a század második felében került sor. A berendezésben alkalmazott törvényszerűségek, az egyé­niesített külső és belső dekorációk, valamint az egyes terek­hez fűződő rítusok, vagyis az otthon belakásának módjai együttesen mind a lakáskultúra komponensei. A lakáskultúra terminust magam is olyan fogalomként alkalmazom, amely az ingatlanok, valamint a környező tárgyak és ezek használói közti interaktivitásból adódó életmodellt jelöli. Fejlett lakás­­kultúráról lényegében a terek szegmentálása, a ház részeinek konkrét funkciókkal történő elválasztása, valamint a bútorda­rabok specializálása révén beszélhetünk. A napjainkban dokumentálható (köröndi) építésze­ti állapotokat viszonylag újkoriaknak tekintem. Sőt, az utób­bi közel öt éves időszak történései bizonyítékként szolgálnak arra, hogy a lakásszervezésben jelenleg megfigyelhető konst­rukciók - nagy valószínűséggel - egyetlen év leforgása alatt is változni fognak. Mindezek érzékeltetése érdekében igyek­szem dokumentálni a források által rekonstruálható paraszti lakásbelsőket. Ezen vizsgálat kiindulópontját pedig maga a népi építészet képezi. A magyar néprajzi kutatások megközelítésében a népi épí­tészet az élelmiszertermelő parasztság és a paraszttársadal­mat kiszolgáló kézművesek építészeteként honosodott meg. A falvak lakosai nem hangulati építményeket hoztak létre, hanem anyagi erejüknek és életformájuknak megfelelő, vala­mint életmodelljükből adódó és ezt szolgáló szükségleti alko­tások építésére törekedtek. Az építkezésben felhasznált anyagok milyenségét a kör­nyezetföldrajzi viszonyok és az éghajlat határozta meg, a megvalósítás pedig nagyrészt a mesteremberek által alkalma­zott technológia jegyeit tükrözte. Az építkezésre szakosodott falusi kismesterek, valamint az egyes régiókban meghonoso­dott építkezési anyagok a falvak és térségek sajátos arculatá­nak fokozatos létrejöttét eredményezték. Székelyföld népi építészete már a XVIII. században is elkülönült más tájegy­ségekétől, mígnem a XX. századra Erdély magyar falvainak építészete számos kistáji formára oszlott. A széles körű diffe­renciáltságnak azonban a múlt század közepén bekövetkező a modernizáció szabott határt, amikor ugyanis egységes alapraj és térszerkezet kényszere által igyekezetek uniformizálni az épülő ingatlanokat. A XX. század közepén Korondon az in­gatlanok példa nélküli mértékben gyarapodtak. Bár faluról van szó, az építkezés főként a modernizáció jegyében történt.

Next