Hazanéző, 2008 (19. évfolyam, 1-2. szám)
2008 / 1. szám
Miklós Zoltán szépi építészeti sajátosságok - Bevezető - Napjainkban már nem beszélhetünk Sóvidék falvainak tagolatlan architektúrájáról, hiszen sokan a hagyományos lakóterek felszámolása és a szokványossá vált kockaházak építése révén látták megvalósíthatónak a paraszti életforma "levetkőzését". Bár az egykori lokális sajátosságok még fellelhetők, a települések épületeinek összlétszámához viszonyítva ezek csupán töredékes tárgyi emlékekként jelentkeznek. A köröndi falukép, az utcahálózat és a porták a térség gazdaságföldrajzi adottságaihoz idomultak. A dombokkal szabdalt falurészek kanyargós utcákat, szabálytalan telkeket eredményeztek, s egyazon portán belüli lejtős talajviszonyok kétszintes parasztházak építését tették szükségszerűvé. A családok életmódját egyazon falun belül is több tényező modellálja. Korondon a gazdálkodásból származó jövedelem ingatlanokba való visszafordítása s a lakások berendezésének vásári termékekkel való gyarapítása már a múlt század első felében gyakorlattá vált. A falu nagyobb hányadának magas fokú mobilitása könnyen elérhetővé tette a polgári életforma megtapasztalását, és az újabb modellek saját otthonukba való átültetését. Ha szoros értelemben nem is beszélhetünk korai polgárosodásról, azonban az erdélyi falvak nagyobb hányadában tapasztalt aspirációk ebben a rurális közösségben hangsúlyozott formában jelentkeztek, s ezek megvalósítási fokát a falu összképe is példázza. Jelen esetben a térségre jellemző népi építészeti jellemvonásokat taglalom, külön figyelmet fordítva a köröndi hagyományos paraszti lakás belső bútordarabjaira és a család által alkalmazott térhasználatra. A tradicionális, két, majd háromosztatú házak térszerkezetének megbomlása és a sorozatgyártású bútorok meghonosodása képezne egy következő fejlődési szakaszt. Mígnem a kockaházak elterjedésével s a belső terek ipari cikkekkel történő feltöltésével már a modern korszak lakáskultúrájának időszakaként értelmezem. Terminológia Vizsgálatom során számos olyan terminust használok, amelyek az építészeti és az életmód-vizsgálati szakirodalomban jól meghatározott jelentéstartalommal rendelkeznek. Természetszerűen jelen esetben magam is ezen szakkifejezéseket alkalmazom. Kiindulópontként magát a lakást mint fizikai és reprezentációs teret határolnám be, hiszen az emberi életnek egy olyan stabil pontjaként jellemezhető, amely a családszervezés pillanatától kihatott és meghatározta ezen társadalmi intézmény egész működését. A földműves falusi társadalmakban a ház megléte egyben a családalapítás alapfeltételét is képezte, ennek megteremtése mindig a férfira hárult. A hajlékot képező építmény (a mai értelemben használt lakás) egy alapvető célt kellett szolgáljon: a benne lakók számára védelmet biztosítson az időjárás viszontagságaitól. A legnagyobb anyagi termelési értéket képviselte, de a primér igény teljesítése mellett fokozatosan újabb funkciók kerültek túlsúlyba. Formája, mérete és díszítettsége mind olyan tényezők, melyek a benne lakó személyek státuszát hivatottak kifejezésre juttatni. A lakás egyben vagyontárgy, tulajdon vagy tulajdonjelző, képviseli az anyagi szükséglet státuszformáló funkcióját, jelzi és fenntartja a család társadalmi státuszát, minősítő elemei közlik a lakók helyét a becsült presztízssorrendben. A hajlék által közrezárt teret a történelmi korok és a földrajzi megoszlás függvényében nem azonos módon hasznosították. Osztatlan jellegükből fakadóan az egysejtű házakban nem beszélhetünk szegmentált térhasználatról. A belső terekben való tartózkodás csupán az itt végezhető tevékenységekre szorítkozott (alvás, gyereknevelés). Nyári időszakban a főzés, az étkezés, a különböző házimunkák mind a ház előtti területen, az udvaron zajlottak, sőt a férfiak még az éjszakát is a gazdasági épületekben töltötték, nem a lakásban: "nyárba künn vannak a gyerekek, csinálnak maguknak helyet a pajtába, s ott hálnak. Ma megtérünk a kicsi házba és, főzni meg a nyári tüzelőbe szoktunk." A két és háromosztatú lakások térhasználata már nagyobb mozgásteret és kihasználható felületet biztosított, a falusi életszervezés azonban hosszú ideig túlzottan egycentrikus (konyha illetve kamra) maradt. Ekkor még a család életvitele valósággal a kandalló köré szerveződött. Fizikai jelenléte ellenére a tisztaszoba gyakorlatilag élettelen tér volt, kihasználatlan, egyfajta "holt tőke", amely felület csupán raktározására szolgált. A tisztaszoba tilalma tehát még a XX. században is beszűkítette a térhasználatot, s a hajlék teljes felületének belakására csak a század második felében került sor. A berendezésben alkalmazott törvényszerűségek, az egyéniesített külső és belső dekorációk, valamint az egyes terekhez fűződő rítusok, vagyis az otthon belakásának módjai együttesen mind a lakáskultúra komponensei. A lakáskultúra terminust magam is olyan fogalomként alkalmazom, amely az ingatlanok, valamint a környező tárgyak és ezek használói közti interaktivitásból adódó életmodellt jelöli. Fejlett lakáskultúráról lényegében a terek szegmentálása, a ház részeinek konkrét funkciókkal történő elválasztása, valamint a bútordarabok specializálása révén beszélhetünk. A napjainkban dokumentálható (köröndi) építészeti állapotokat viszonylag újkoriaknak tekintem. Sőt, az utóbbi közel öt éves időszak történései bizonyítékként szolgálnak arra, hogy a lakásszervezésben jelenleg megfigyelhető konstrukciók - nagy valószínűséggel - egyetlen év leforgása alatt is változni fognak. Mindezek érzékeltetése érdekében igyekszem dokumentálni a források által rekonstruálható paraszti lakásbelsőket. Ezen vizsgálat kiindulópontját pedig maga a népi építészet képezi. A magyar néprajzi kutatások megközelítésében a népi építészet az élelmiszertermelő parasztság és a paraszttársadalmat kiszolgáló kézművesek építészeteként honosodott meg. A falvak lakosai nem hangulati építményeket hoztak létre, hanem anyagi erejüknek és életformájuknak megfelelő, valamint életmodelljükből adódó és ezt szolgáló szükségleti alkotások építésére törekedtek. Az építkezésben felhasznált anyagok milyenségét a környezetföldrajzi viszonyok és az éghajlat határozta meg, a megvalósítás pedig nagyrészt a mesteremberek által alkalmazott technológia jegyeit tükrözte. Az építkezésre szakosodott falusi kismesterek, valamint az egyes régiókban meghonosodott építkezési anyagok a falvak és térségek sajátos arculatának fokozatos létrejöttét eredményezték. Székelyföld népi építészete már a XVIII. században is elkülönült más tájegységekétől, mígnem a XX. századra Erdély magyar falvainak építészete számos kistáji formára oszlott. A széles körű differenciáltságnak azonban a múlt század közepén bekövetkező a modernizáció szabott határt, amikor ugyanis egységes alapraj és térszerkezet kényszere által igyekezetek uniformizálni az épülő ingatlanokat. A XX. század közepén Korondon az ingatlanok példa nélküli mértékben gyarapodtak. Bár faluról van szó, az építkezés főként a modernizáció jegyében történt.