Hazanéző, 2020 (31. évfolyam, 1-2. szám)
2020 / 1-2. szám
Barabás László Petőfi Sándor egyetemessége, világirodalmi rangja mellé szűkebb erdélyi kultúránkat, erdélyi néphagyományainkat is odaállíthatjuk tanúnak. Petőfi emlékezete, költészete a mi tájainkon is él, halála után annyi évvel is. Petőfi zseniális költői újítása, hogy olyan témákat emelt az irodalomba - család, barátság, szerelem, szülőföld, a tágabb horizontú haza és a szabadság szeretete - és olyan költői hangon, egyszóval olyan költészetet teremtett, amelyben az egyszerű nép felismerte saját érzéseit, gondolkodásmódját, nyelvi hangzásvilágát, és azonosult vele. Új olvasóréteg született, amely számára Petőfi Sándor versei jelentették a költészetet, a kultúrát, a jövendőt. Nem véletlen, hogy első verskötetének megjelentetéséhez 1844-ben mesteremberek, iparosok adták össze megtakarított pénzüket. Ezt a költészetet a korabeli sajtó és kritika egy része alantasnak, póriasnak nevezte. Azt írta gúnyosan egyik kritikusa, hogy Petőfi versei nem a művelt olvasónak valók, hanem kendertiloláshoz, kukoricafosztáshoz, a fonóházak népének, ott hallgatnak szívest-örömest. Petőfi többször megfelelt kritikusainak, versben, hitvallásban. Egyet idéznék most, mert rímel a gúnyolódó „fonóházi” vershallgatásra. „Én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, hová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad.” Petőfi Sándor költészetének szentegyházába azóta is sokan belépnek. Belépünk nemzedékről-nemzedékre csizmában, bocskorban és mezítláb, vigasztalásért, örömért, meséért, ifjúi játékért és felnőtt komolyságért, a szerelem tüzéért, bátorságért, szép és igaz szóért és virtusért. Biztatásért, hogy a szabadság az egyik legfontosabb emberi érték. Az alábbi történetekben azokról szólok, akik beléptek e szentegyházba, és találkoztak a költővel, a költészettel. Az 1950-es években nemigen került fehér kenyér a sóvidéki falvak gazdálkodóinak asztalára. A mi parajdi, sok gyermektől körülvett családi asztalunkra sem. A megtermelt gabonát be kellett szolgáltatni az államnak, végrehajtók vitték el szinte az utolsó szemig. Eljött karácsony és nem volt miből kalácsot sütni. Ünnep szombatján édesanyám a legközelebbi városba, Szovátára küldte bátyámat, hogy legalább valamiféle fehér cipókat vásároljon. Besötétült, de a cipók még nem érkeztek meg. Édesanyám, hogy nyugtasson és vigasztaljon, elővette a maga sütötte barna kenyeret, szelt egy jó sarkolatot és a kezembe adta. Bár szerettem a mindennapi barna kenyerünket, de akkor, az ünnep estéjén a fehér cipókat vágytam volna megkóstolni, hiszen az énekben is azt kérdezzük: „Kiskarácsony, nagykarácsony,/ Kisült-e már a kalácsom?” Anyám rám nézett, aztán a fali szekrényhez lépett, kivett egy könyvet a Biblia mellől és olvasni kezdte: Miért aggódol, lelkem jó anyám, Hogy kenyeretek barna, e miatt? Hisz meglehet, ha nincs idehaza, Tán fehérebb kenyérrel él fiad. De semmi az, csak add elém anyám, Bármilyen barna is az a kenyér. Itthon sokkal jobb ízű énnekem A fekete, mint máshol a fehér. (Fekete kenyér) A KÖLTÉSZET SZENTEGYHÁZÁBAN (Petőfi az erdélyi népi kultúrában) Miholcsa József: Petőfi Sándor (ércplakett)