Hazánk s a Külföld, 1866 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-08 / 14. szám

210 HAZÁNK S A KÜLFÖLD. Erdély külön törvényhozói jogának kiküzdött be­végzését kimondani. A lezajlott forradalom után, természetesen magányába vonult vissza; nem azért, hogy hon­fiúi fájdalmában magát tevéketlenségre kárhoz­tassa, hanem azért, hogy újra kezdett életének ne­mes feladatát, gazdag tanulmányok szerzése után, ott igyekezték kivívni, hol a jobbakra bilincsként sulyosodó idő és alkalom megengedte. Csak a tár­sasélet és az irodalom maradt fönn azok számára, kik eszmegazdagságukat, s emberbaráti nemes ér­zelmüket tettekkel akarták hasznossá tenni. Erdély legnevezetesebb iskoláját, a rombadiát n.-enyedi kollégiumot, mint főgondnok újra föl­virágzásra segítette. Saját erejét mások buzgalmá­nak fölébresztése és irányzása által, mint igazi ve­zér­szerepre hivatott kiváló szellem, tudta növelni. 1856-ben Kolozsvár legszebb angol­ kertjét, di­­szes palotával együtt a nemzetnek ajándékozta, hogy a muzeum alapja meg legyen vetve. Buzdí­tására az áldozat oltárán minden honfi igyekezett tőle telhető tömjénnel járulni. Ő volt az első, de utána ezer meg ezer következett.­­És a megtört ösvényen végighaladva, nem tu­dott megpihenni, másfelé fordította tekintetét, így a fennebb érintett erdélyi gazdasági egylet létesí­tése által a gazdasági viszonyok javítására nagy befolyással volt. Azon számtalan apróbb mozzanatot, mely a köz­jó föntartására, emelésére mindegyre nélkülözhet­­lennek mutatkozott, mely éber figyelmét sohasem kerülte ki, alig szükséges fölmutatnunk. Mint író, már 1854-ben egy elrejtett kincseset ajándékozta meg szépirodalmunkat. Egy szerény költő, ki életében a múzsáktól csak láthatatlan ba­bérokat fogadott el, halála után benne talált nagy­lelkű maecenasra. Debreczeni Márton haláláig dolgozott „Kióvi csata“ c. eposzán. Ez elbeszélő költemény az író költői szellemét, tanulmányát árulja el, s bár később jött, hogysem átalános ér­deket lett volna képes ébreszteni, a már túlszár­nyalt Vörösmarty-iskola epigonja ugyan, de a költ­séges kiadást mégis megérdemelte. Gr. Mikó jelen­tékeny tehetséget látott benne, s nem röstelte az el­szórt iratokat önmaga rendezni, sajátkezüleg le­tisztázni, s a díszes, nagy kötettel irodalomtörté­netünket megajándékozni. Ő adta ki az „Erdélyi történelmi adatok“ cí­mű becses gyűjtemény eddig megjelent négy kö­tetét. A magy. akadémia történeti osztályának tiszt. tagjává lévén, „Erdély különvállása Magyarország­tól“ című becses értekezésével 1859-ben köszön­tött be. A jobbra fordult idők, 1860-ban a politika te­rére szólították. Dec. 10-kén szeretett Erdélyének kormányzójává lön, s midőn 1861-ben Nádasdy vette kezébe a kormány rudját, közsajnálatra le­köszönt az áldást árasztó magas hivatalról s újra az irodalomhoz fordult. Termékeny életének dús tapasztalásait, hazafius érzéseinek nemes nyilvá­­nulását találjuk az 1861-ki „ Budapesti Szemle“­­ben megkezdett és bevégzett „Irányeszmék“ c. művében. Még 1860-ban időt vett magának a hires történetbuvár, derék barátja, gr. Kemény József emlékét a magy. akadémia gyűlésén méltó fényben tüntetni elő. Vegyes dolgozatait egyéb folyóiratokban és la­pokban elhallgatva, elég legyen fölhoznunk ugyan­csak a „Budapesti Szemlédben megjelent „Bod Péter életrajza és munkái“ c. tanulmányát és a Zilahy Károly és Reviczky Szever által szer­kesztett „Alföldiek segély-albumá“-ban napvilá­got látott essayi „Kendeffi Ádám“-ról. 1863- ban Kriza János 30 évig gyűjtött székely népköltészeti becses gyűjteményét, „Vadrózsák“ c. alatt saját költségén adta ki. 1864- ben a szebeni országgyűlésen királyi hi­vatalos lett. A magyarok nem léptek be e törvény­telen alapokon egybehívott gyűlésre. A felterjesz­tett emlékiratot minden magyar képviselő aláírá­sával, K. Kemény Ferenc társaságában ő vitte Bécsbe. E miatt az akkori kormányférfiak szemé­ben épen annyit vesztett, a­mennyit nyert a ké­sőbb helyesnek bizonyult közvélemény előtt. Az 1865-ki kolozsvári gyűlésen , mint királyi hivatalos újra egyik vezére volt a magyar pártnak. Most már a pesti országgyűlésen is megjelent, mint Kolozsvár egyik követe. Mindenki tudja, hogy a­ki Erdélyben oly nagy, hasznos és dicsőséges sze­repet vitt, az egész hazánknak is egyik legkitű­nőbb fia, s egyik legnagyobb alakja. Mint tudóst, íróasztala mellett, mint irodalom­barátot, könyvtárában, mint házi­gazdát, baráti körében, mint politikust az országgyűlésen, s mint emberbarátot a köztisztelet ítélete előtt, mindenki egyaránt tiszteli és szereti.

Next