Hazánk s a Külföld, 1870 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1870-05-05 / 18. szám

274 HAZÁNK S A KÜLFÖLD. Inteni sem látszott a durva észrevételre, hanem kezébe vett egy hirlapot s nemsokára elmélyedni látszott annak tartalmába. E nyugodt magaviselet azonban még inkább ingerelte a veszekedőt, most azonban megelégedve félhangon oda vetett azon megjegyzéssel, hogy a yankeek gyáva fickók, ismét odafordult a többihez és folytatta véres elbe­szélését ; midőn azonban látta, hogy az idegenre szavai semmi benyomást sem gyakorolnak, vadul káromkodva végét szakította történetének s egy­szerre a vendéglőshöz fordulva, félhangon kér­­dező: nem hiszi-e, hogy tolvajok vannak a házban ? „Pszt! — mondá a vendéglős, — ugyan ne csi­náljon ön készakarva botrányt.“ — „Tán lesz ön ennek az idegennek akarja pártját fogni?“ för­­medt reá a veszekedő s oly vadul forgatta szemeit, hogy a vendéglős ijedten hökkent hátra. E szavak után fölkelt, a csöndes utashoz lépett, s kissé nyersen csapva vállára, kérdezé: „Mit csinál ön, idegen?“ — Ez megütődve tekintett föl, s ekkor látni lehetett a kérdezősködőjével egészen ellentétes arcvonásait. Csak valami huszon­öté­ves lehetett, s egész külseje szerény jellemről tanúskodott. — Az kérdeztem, hogy mit csinál ön, uram ? — ismétlé kérdését a kötekedő . —­ de úgy látszik, hogy ön nem érti ezen udvarias megszólítást. E szavakra a többi vendég is fölállott, vesze­kedést remélve, mi az idegent nyugalmából kissé felrázta, s azért igy válaszolt: „Én igen jól érzem magam, ha ön tudni akarja , de meg nem fogha­tom, mit érdekli önt az én egészségi állapotom oly rendkivül.“ — Igen sok dolog van, a mit ti yankeek meg nem értetek! — jegyzé meg ez nevetve. — Mit ért ez alatt ez az ur? — kérdé az ide­gen elhalványodva, s szelíd szemei szokatlan tűz­­től kezdtek ragyogni, aztán ő is fölállott, körül­tekintett, s szemei a vendéglős zavart arcán álla­podtak meg. „Vájjon mit tettem, hogy bárkinek is joga lehetne itt engem sértegetni! S ön ezt megengedi?“ — kérdé a vendéglőstől. — Nem tehet róla! — felelt helyette a kötekedő. — A ki önt sérti, az én vagyok s Kelser Bili mindig azt teszi, a mihez kedve van, mindig és mindenütt. — S mi végből akar ön oly emberbe kötni, ki önt soha sem látta ? — Mert én titeket egytől-egyig gyűlöllek, ti átkozott yankeek, s ha látok egyet közületek, úgy érzem, mintha szivét ki kellene tépnem, mert én egész életemben sem embertől, sem ördögtől nem féltem. — Jöjjön, s igyunk egyet! — mondá a vendég­lős, karon ragadva a dicsekedőt. — Igen, igen, ezt megteszem mindig! — vi­­szonzá Kelser Bili. — Hallja ön is? — mondá, az idegen karját nem épen gyöngéden fogva meg. Igyunk egyet, s ha ön bebizonyítja, miként tisz­tességes fehér ember, akkor megtiszteljük azzal, hogy másik pohárral is iszunk együtt. ■— Nincs ellene kifogásom, hogy az urakat megvendégeljem, ha kedvük van hozzá, én azon­ban nem iszom. — jegyzé meg az idegen hatá­rozott hangon. A kötekedőre nézve nagyon alkalmas volt e válasz. — Ön tehát nem akar inni ? — mondá. — Önök is haltak uraim, s tudják azt is, hogy a társaság­ban mindenkinek tetszésére van bízva nem inni vagy velem megverekedni; s most szóljon ön uram : melyiket választja a kettő közül ? — Egyiket sem, de kivált nem az ivást. — Úgy hát meg kell velem verekednie, — ordí­tott föl a másik káromkodva, s kezével nagy bowie-kése után kapott. — Meg akar engem gyilkolni? — kérdezé az idegen egész hidegvérűen. — Hisz ön védheti magát! — viszonzá a vas­­gyúró kissé meglapulva, mert azt hivé, hogy a másik azonnal engedni fog. — Becsületes párbajra szólít föl ön engem ? — Természetesen, — hebegő Kelser, — mi csak becsületesen szoktunk küzdeni. — Uraim! — szólt az idegen most a jelenle­vőkhöz, — önök tudják, mily csendesen léptem én ide be, s hogy magam viseletében semmi kihívó sem volt; önök látták azt is, mily neveletlen volt ezen ember s miként ingerelt veszekedésre. S most, minthogy idegen vagyok — bár sokat hal­lottam a déliek udvariasságáról — mégis szeret­ném tudni, hogy hányan akarnak jelen lenni a párbajnál? — Mi mindnyájan, — jön az egyhangú válasz. Azt akarjuk, hogy becsületesen folyjon a küzdés. Erre a vasgyúrű elhalványult s kezdé magát nem jól érezni. — Köszönöm önöknek, uraim ! — folytatá az idegen , — hogy ajánlatukkal meggyőztek, miként sokat tartanak a becsületre. S most meg akarom önöknek mutatni, hogy ez az ember gyáva dicse­kedő. Nemde párbajra szólíttattam fel? Igenlő lett a válasz. — Azt hiszem, hogy a kihívottnak joga van fegyvert, helyet és időt választania ?

Next