Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-05 / 1. szám

n 1 •4M*..* .W I HELIKON, szépirodalmi hetilap, a Romániában élő ma­gyar írók egyik sajtóorgánuma, mely a romá­niai írószövetség — vagy az örökébe lépő, ennek romjain bizonyára más intézménynév­vel újjáalakuló országos írószervezet — ma­gyar nyelvű központi kiadvánnyá. A Helikont azon írócsoport nagyobbik há­nyada indítja útjára, melyet az Utunk köte­lékében talált az 1989 decemberi népi forra­dalom; olyan szépírók, akik úgy érzik, mű­veik, szavaik hitele lehetővé teszi — mind ol­vasóik, mind pályatársaik előtt —, hogy a ro­mániai magyar irodalomban elkövetkezett kor­szakváltás pillanata e születő-újjászülető lap belső munkatársaiként vegye számba őket. A Helikon író-szerkesztői tehát a következők: Egyed Emese, Király László, K. Jakab Antal, Lászlóffy Aladár, Molnos Lajos, Mózes Attila, Szabó Gyula és Szilágyi István. Az induló lap jellegét nem véletlenül jelzi csupán egyetlen szó, fogalom, az, hogy: szép­­irodalmi. Igen, a Helikont — egy várhatóan kibontakozó széles spektrumú romániai ma­gyar sajtóélet reményében — szépirodalmi fo­lyóiratként kívánjuk szerkeszteni. Szándékaink szerint elsősorban a születő eredeti irodalmi alkotásnak próbálunk teret biztosítani: a vers­nek, a novellának, az esszének, valamint az irodalom értékeit mérő s ezen értékek rend­jét munkáló irodalombírálatnak. Az írónak eze­ken túl, meggyőződésünk, a közélet kérdései­ben, elsősorban a nemzetisége sorsát érintő kérdésekben is szava lesz. (Nyilván a lap for­mátuma meghatározta belső arányok, valamint a szűkös terjedelem szabta lehetőségek sze­rint.) ... Azt szeretnénk, ha a Helikon olvasói az elkövetkezőkben folyamatosan együtt élnék meg velünk azt a metamorfózist, melyben a való élet élő lelkiismeretté lényegül át a lap hasábjain. Azt szeretnénk, ha közösen lehet­nénk ámuló fürkészei az örök titoknak, amint a kor — a mindenkori, melyben embernek él­nie adatott — irodalmi, művészi alkotásban formáját keresve — szűri át, töri át magát az alkotó szellemén, idegrendszerén. S mindehhez jót lenne végre a sohasem­volt mámorító kihí­vás: em­lökeltetik a mezsgyét fétisek, tabuk, kánonok, gondolat­nyomorító ideológiák. Köztudott: a romániai magyar írók sokféle vezetésű és gyökerű mikro­társadalmát rengeteg veszteség érte az elmúlt évtized alatt, erköl­csi és számbeli fogyatkozás egyaránt. Ám mind­ezek ellenére hisszük, mi, akik itt értük m­eg ezt az újreménységes kétfordulót, átmentettünk magunkkal az elmúlt esztendők szennyezett füstködén annyi teremtő kedvet, elszántságot, indulatot — s mennyi megrázó élményt —, hogy ezek bízvást átsegítenek bennünket az újrakezdés nehézségein. No és — említettük legutóbb — a közelmúltban fiatal írók jelent­keztek, köztük ígéretes tehetség nem egy. Min­denekelőtt őket szeretnénk magunk között tud­ni. A Helikon szerkesztőségében is, nemcsak a lap hasábjain. Nyilván tisztában vagyunk azzal is, hogy a Helikon arcélének egyértelmű „szépirodalmi“ meghatározottsága egyelőre szándék — ha még­oly eltökélt is. Törekvés. (Mert meggyőződé­sünk, hogy a jelen pillanatban adott „intézmé­nyes keretek“ — a marosvásárhelyi Látó és a kolozsvári Helikon — rövidesen a honi szépírás, legjavának sem fog tudni elegendő teret bizto­sítani.) Csakhogy nem áltatjuk magunkat — tudjuk, egy differenciáltabb nemzetiségi lap­­-és folyóiratkultúra meghonosodására itt még várni kell. Égető szükség volna olyan folyó­iratra, amely a hazai magyar színjátszás, kép­zőművészet és zene krónikáját és szakirodalmát közölhetné — mindazt, amire mi az elkövet­kezőkben aligha vállalkozhatunk. Holott ami­kor e beköszöntő sorok még meg sem fogal­mazódtak, amikor még jóformán se címünk, se telefonszámunk, melyen „elérhetők“ lennénk, hisz szerkesztőségünk egyetlen kölcsön kapott szobában szorong: kopogtat a művelődéstörté­net kutatója, a néprajzos, a zenetudós; hozza kéziratait; hagyományápolást sürget, művelt­ségbeli örökségünk számbavételére késztet, ma­radék műemlékeink újrafölfedezésének örömét osztaná meg velünk. A nemzetiségi önismeret megannyi fogódzója lenne minden, ami e szán­dékokat feszíti. Hogyan tehetünk e számtalan jövős és jogos elvárásnak eleget? No és a vegyes emlékű lapelődünk oldalairól éveken át kitanácsolt írások özöne, melyek tegnapi meg nem jelenhetését mára egyből ért­hetetlenné tette a történelmi sorsforduló ... Ezekből is közlünk jó néhányat (keserves jóvá­tétel) — már csak mementóként is — a Heli­kon első számaiban. Gondjaink előszámlálását nem folytatjuk, kövesse figyelemmel munkánkat az olvasó, s láthatja majd, hogyan birkózunk velük. SZILÁGYI ISTVÁN •­­ SZABÓ GYULA A jogok hazájában Ha volt valaha közös sors és közös szenve­dés ezen a földön, akkor mindaz, amit megél­tünk abban a siralmas és gyászos korszakban, abban az embertelen nyomorúságban, amely 1989. december 22-én véget ért, az va­lóban az volt. Ha volt valaha közös hit, közös­­ kitartás, közös remény és közös harc, akkor mindaz, ami most már a hátunk mögött van, s ami a szörnyű zsarnokságot egyik pillanat­ról a másikra levetette és földre tiporta, az az volt. S ha nem volt soha közös szabadság, kö­zös jósors, közös boldogság, akkor annak a lehetősége, hogy legyen, most van először a kezünkben. És mindezek folytán most van igazi közös könny és öröm, közös gyász és ünnep. Most van először a történelmünkben olyan testvériség Románia különböző szárma­zású és nyelvű emberei között, amilyen még soha nem volt. Ezt most nem ilyen-olyan po­litikai személyek, ilyen-olyan pártok vagy cso­portok hangoztatják ilyen-olyan céllal vagy ér­dekből, s nem ilyen-olyan holt betűk hirdetik ilyen-olyan papíron. Ez most a mindennapi élet egyszerű és természtes valósága, Románia sok milliónyi emberének legtermészetesebb emberi érzése. Most, 1989 decemberében nem különböző irányokból jöttünk és ébredtünk új történelmi helyzetre, nem egymásnak okozott fájdalma­kat és sebeket emlegetve és hánytorgatva s ismét csak csak súrlódva és ütközve vagyunk együtt, hanem úgy, mint akik együtt voltunk Románia népe jóban-rosszban az elmúlt négy és fél évtizedben, s a közös rosszból együtt, közösen lépünk közös hazánk új történelmi Elhangzott az újra megszólaló Kolozsvári Rádió magyar adásának első karácsonyi szö­vegeként, korszakába, a közös jóba. Most olyan román nép, olyan román nemzet vette a kezébe a sorsát, sorsának irányítását, jelenét és jövőjét, amelynek a hősiességére, bátorságára, ember­ségére, nagyságára a legnagyobb elismeréssel, tisztelettel és csodálattal tekinthet és tekint a világ, mert történelmében először egyedül a maga erejével, minden külső segítség és tá­mogatás nélkül, egy háború nélküli Európá­ban és világban legvéresebb áldozattal kivívta a maga igazi szabadságát és függetlenségét egy olyan szörnyű zsarnoki hatalom szétzúzásával, amely már-már megdönthetetlennek látszott, s amelyhez hasonlót nem ismer napjaink Euró­pája és glóbusza. Ezekben a napokban, ebben a világraszóló győzelemben Románia a világ, az emberiség öröme. És mi, kisebbségek, nem­zetiségek, együttélők — mondhatjuk akárhogy — most először vallhatjuk emelt fővel, hogy Románia állampolgárai vagyunk. Egyelőre talán még nem is tudjuk felmérni, a történelem mekkora lehetősége nyílt meg és áll előttünk. A szabadság, az igazság, a méltó­ság, az alkotmányosság, az emberi életet és emberi jogokat megteremtő néphatalom, nép­szuverenitás lehetősége és legnagyobb ígérete áll most előttünk, Románia előtt, amely se nem köztársaság, se nem szocialista, hanem egysze­rűen csak Románia, úgy, mint amikor egy or­szág és egy haza egyszerűen csak azonos ön­magával, egyszerűen a maga identitása. S eb­ben a nagy lehetőségben és alkalomban először van igazi történelmi lehetősége és alkalma an­nak is, hogy miután Románia identitása magá­ban foglalja a nemzetiségek létét, történelmét, nyelvét, kultúráját, mindazt, ami egy kisebb­ségnek éppúgy identitása, mint egy többség­nek. Románia kisebbségei nem mennyiségi ki­(Folytatása a 8. oldalon) A torockói Zsakó-ház ablaka — Szabó Tamás felvétele • FARKAS ÁRPÁD: ÚJÉVI KÉPESLAPOK • MÓZES ATTILA: SZEPTEMBER VÉGI CSONTZÚZÁS • HELIKON — A MÚZSÁK SZÉKHELYE I. ÉVFOLYAM • 1. (1.) SZÁM • KOLOZSVÁR, 1990. JANUÁR 5. KANYADI SÁNDOR SZÜRKE SZONETTEK Pergamentekercsekre 1. én a fáraó írnoka ezennel kijelentem bár kényszerítettek soha semmit se szépítettem utáltam mit a hivatal naponta rámrott packázásaival a gyáva elöljárót s mert szóval szólnom nem lehet s mert törvény sincs mi védene kivághatják a nyelvem a számadások szélire versekbe szedtem amiket le kellett volna nyelnem 2. a fáraó nem hallgatott a geométerekre maga döntött s az alapot túlméretezte aki tehette megszökött hiába hajcsárolják a népet a felügyelők rabszo­ligákat a szolgák nem jön össze a mit pedig az idő egyre sürget a munkát már csak mímelik az arra kényszerültek bőrük akár a pergamen melyre írom az énekem 3. olykor ha nem néztek oda arról is maszekoltam ami a való s a csoda közötti félúton van egy boldogtalan szárnyanincs madárról kinek párja egy áhított de lábanincs égi madárka egy virágról nem ismerem csak az illatát érzem arról amiben idelenn s odafenn se lesz részem arról ami már szerelem s még nem bánat egészen 4. írónádamat leteszem mintsem vályogból sziklát hazudni legyek kénytelen vakuljon ha vakítják s higgye hogy véghezvihető s törvénye szerint élnek a kéjt csak kínzásban lelő alattomos heréitek és hallgassa az éjben hallgassa hogy zokognak hallgassa örök ébren hallgassa hogy jajongnak a nagy mű érdekében szülésre parancsoltak 5 trónádamat letevém és elfújtam a mécset időm egy imbolygó tevén a sivatagnak léptet ami belőle mérhető becsülettel kimértem most elhagy engem az idő elporoszkál se érdem se fortély soha vissza nem hozhatja mit a teve visz ennyire tellett istenem szikkadok holtraváltan egy elfuserált piramis fullasztó árnyékában 1986 . Szerkeszti: Szilágyi István Titkár: Király László

Next