Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-05 / 1. szám
MÓZES ATTILA Szeptember végi csontzúzás A város akkoriban még oly kicsi volt, hogy tulajdonképpen mindenki a szélén lakott. A legszélén volt a Besei út, mely sehová sem vezetett, hiszen errefelé Bese nevű falunak vagy városnak hírét sem hallották soha. Csak a satnya kukoricások között meghúzódó, egyre gyérülő házak egyikének-másikának falára került feliratos tábla: BELEI ÚT, aztán kiégett, por lepte füves térség következett, traktor szabdalta nyomokkal, szél hordta szeméttel és ócska kacattal, mignem elértél a szögesdrót-kerítésig, mely teljesen fölöslegesen védte azokat a világháborús teherautó-roncsokat, amelyeket így különítettek el a békétől, s amelyekben borzongatóan kellemes játék esett, ha átbújva a kerítésen beültél valamelyik kirámolt szerkentyű kormánya mögé, amelyet napestig tekerhettél a kihalt vidéken, más, hasonló roncsok között megbújva, mintha arra várnál, hogy egy sikeresebb kapcsolás alkalmával elindul ez az egész kietlen táj valamerre, szelídebb vidékek felé. Ám ha tovább akartál jutni, ki kellett kecmeregned a kormánykerék mögül, s tovább taposni az itt már szekérúttá, majd szélesebb ösvénnyé silányodó Besei utat, mely semmilyen Bese felé nem vezetett, csupán addig a dombig, melynek félgömb alakja volt, s amelynek közepéből nyurga, fehér kémény bökött a magasba, feketére kormozott csúcsa fölött olykor remegett a levegő, mintha csak az utószezoni forróságban reszketne, vibrálna a nyárias égbolt egy darabja. Amint egyre fennebb poroszkálsz a keskenyedő ösvényen, lassan kiemelkedik a kopott füves dombházból a zömök, ugyancsak hófehérre meszelt épület, barnára olajozott, vaspántos tölgyfakapujával, mely mögé senkinek, talán egyetlen emberi szemnek sem adatott bepillantani. Neked sem. Körülötte már a talpad alatt csikorgó, krétafehér poond, amint az évek során egyre terjeszkedik az egyik oldalon a háttérben vadul zöldellő, lombhullató erdő fala, a másikon a város felé, mely a dombgerincről már olyan távolinak tetszik, mintha csak idő fakította képeslapot néznél unottan, előtte időnként elköröz egy-egy eleven, ugyancsak távoli madár, mintha nem is tartoznék ebbe a képbe. A táj kihaltságát növeli az a tompa, élesebb reccsenésektől kísért döngés, mely egészen közelről hallatszik, a zömök, hófehér épület háta mögül. Ott ül a Varas egy favágótuskón, lába jól szétvetve, időnként két lábfeje közé köto egyegy nagyobb darab, fehérre égett csontot, s lusta, monoton, de kitartóan erős mozdulatokkal zúzza, töri a két kézre fogott, első világháborús srapnelhüvelyből készült, bükkfanyelű döngölővel, melynek tompa dübögésébe a zúzódó csontszilánkok élesebb recsegése vegyül. Dübög a föld, recseg a fehérre égett csont, mintha gigászi tompa ütéseket mérnének egy hatalmas, közönyök testre, s az ütések olykor elevent érnének, fájdalmasan, reccsenve, sülnek iszonytatan. Egyébként békés a táj, a döngés három-négy ütemnyit szünetel, amíg a Varas a fejéhez kap és körmével többször végigszánt ótvaros, kopaszra nyírt koponyáján. Lent a városban ilyenkor Fugyi Berci fősintér és két hóhérsegédje rohangál acélhurkával a szem előtt feledkezett, kóbor ebek után, sosem lankadó vadászszenvedéllyel üvöltve a csataszót: „Kutyááá! Kutyááá!“. Majd a jól végzett munka örömével, kerekeken guruló ketrecük mögött baktatva viszik az egymás hegyén-hátán marakodó kutyákat végig a Besei úton, fel a dombon, a krematórium mellé, ahonnét ilyen napokon még órák múlva is messzire hallatszik az állatok kétségbeesett üvöltése és halálhörgése, s nem tudtak elmenekülni a közeli roncstelepről, mert ezek a hangok odakötnek, az égre bökő, kormos csúcsú kémény fölött vibráló levegőre meresztitek szemetek, míg tombol a hangzavar, valami rémes folyik ott fönt, a dombtetőn, a krematórium mellett, s a fertályba visszatérve oly megnyugtató a vénasszonyok halk, fojtott sutyorgása, többnyire ilyesmi. — Hallotta, elvitték!... —ötét is? — De még a szomszédot is. — Mit gondolsz, elevenen nyúzzák meg őket? — kérded kajánul Zolitól, aki erre öszszerezzen, megrázkódik, aztán tűnődő mozdulattal tolja fennebb sokdioptriás szemüvegét meggyötört orrnyergén, mígnem tettetett szilárdsággal válaszolja: — Nem! Előbb lebunkózzák őket, csak aztán! — Nem! Előbb megnyúzzák őket, s csak aztán! — Nem! Előbb ... — De igen! — De nem! — De igen! Csaknem verekedés lesz a vége, miközben a városra puhán telepedik rá az este, a szorongással teli, éber és nyugtalan álmot hozó, pont akkor, amikor Hajdina néni, mondatára csukva a kiskaput, bemegy a házba. — Adjunk hálát Istennek, hogy nem minket. . . „Hála Istennek!“ — susogja mindenütt a csend, az éj, mely többnyire jótékonyan eltakarja a csapódó ajtajú, csukott kocsit, csak féklámpái hunyorognak bele az éjszakába, aztán felpörög a motor, vége, ez most ő volt... Hála Istennek, csak ő volt!... Közben fent a dombhát fölött delelő telihold fényében a Varas zúzza a krétafehér csontdarabokat, talicskájával a világító porond széle felé csikorog, s szép egyenletesen elhinti a törmeléket a tájon, mely minden hétközépen várja a guruló ketrecet a kutyákkal, s azt az egy-két városszéli gazdát, aki lógó orral ösztökéli fölfelé beteg vágómarháját az ösvényen, hogy egyetlen káromkodás kíséretében sújtson homlokára a balta fokával a remegő, csöppet sem tiltakozó állatnak, melynek hullája aztán eltűnik a vaspántos tölgyfa kapu torkában, hogy utána is csupán kiégett csontok maradjanak meg a kémény csúcsa körül vibráló levegő a szeptember végi forróságban. Már csak a kutyák tiltakoznak, azok is hiába, de üvöltésük azért kilométerekre elhallatszik a derűs, tiszta napokon. Ám most még éjszaka van, amolyan teliholdas, nyugtalanul, éberen alszik a fertály, csak a Varas méri bizonyára most is az időt tompán döngő, srapnelhüvelyből készült zúzójával. Egyébként béke, béke mindenütt. • Az udvar. Elöl, az utca felé a nagyház, a lakásotok, mögötte, befelé nyári melegekben is szemérmesen zárt ajtók délutáni sora. Most is, ebben a szeptember végi lustaságban, ittfeledkezett, túlérett, poshadt nyárban, amikor már fürödni sem lehet a Bikaúsztatónál, csak ténferegni az udvaron, tunyán, koszosan, bütykös térddel és festett ülepű klottnadrágban, nagy darab marmeládés kenyeret majszolva, amelyikre időnként jut kevés avas vaj is. Most nem, csak ténfergés és meleg, és marmeládé az udvar fáitól körülölelt térségben. A flóra: három szilvafa — besztercei — és két meggyfa; az egyik nemes spanyol, a másik csak afféle kisebbségi, de mind egyformán gennyezik a mézgát, mely dédanyád szerint kódiszakony, jobb társaságban macskaméz. Meg is lehet kóstolni, nem árt, csak valamivel kevesebb a cukortartalma, mint a marmeládéé. Valahogy kimaradtál a buliból, amikor a családot beterelték, s csukódott a levélajtó az egész brancs mögött. A fészerben voltál, előszedted az ócska vásári pléh riasztópisztolyt, zsebedet megtömted leragasztott végű parafadugóval, aztán ténferegtél tovább, azt találgatva, anyád miért nem szólított téged is, amikor mind eltűntek a levélajtó mögött, a két ballonkabátossal, akik ebben a melegben sem lazítottak övükön, s láthatólag nem is izzadtak különösebben, mintha mással lennének elfoglalva s erre sem jutna idejük. Sokáig ültek odabent az árnyékban, te meg aszalódtál és unatkoztál a napon, egy ideig szárazon cserszegtetve az olcsó és otromba vásári holmit, aztán csak úgy unalmadban dugót gyömöszöltél a csőbe, gondosan felhúztad a kakast, majd nyújtott karral, jó távolra eltartva magadtól az ócska szerszámot, mely bármikor szétvethette magát, percekig latolgattad, elsüsd-e. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan veszélyérzet tartott vissza, valahányszor mutatóujjad rágörbült a ravaszra, aztán megcélozva a nagy kék semmit, hirtelen elszánással megrántottad a kurta bütyköt. A poshadt délutáni csöndben fülrepesztően dörrent a riasztópisztoly, messzire köpte a dugó darabjait, s a fölhevült csőből bodor büdösséget árasztva csavarodott ki a lőporfüst, vastagon, mozdulatlanul terjengett a levegőben, s még le sem eresztetted jóformán a kezed, amikor reccsenve vágódott ki a titkokra csukódó levélajtó, és az egyik riadt ballonkabátos esett ki rajta, két lépést botorkált, megtorpant, de jobb kezét pillanatra sem húzta volna ki bal kabátszárnya alól, mintha titkos, halálos sebet tapogatna ott. Rémülten kapkodta erre arra fejét, s hogy senkit sem látott, hitetlenkedve meredt rád. — Megijedt a bácsi? — kérdezted együttérzéssel, mert valóban nem akartad megrémíteni ezt az idegent, a dörrenés pillanatában nem is gondoltál rá. A ballonkabátos lassan kivonta kezét a kabát alól, s arca ugyanakkor elfeketedett a dühtől. — Szóval te voltál, tacskó? — közeledett fenyegetően, egy pillanatra sem véve le szemét a kezedben még mindig füstölgő játékszerről. Egyszerre vontad fel mindkét válladat. Mit is tehettél volna? Megállt közvetlenül melletted, tetőtől talpig végigmért, majd lassú, késleltetett mozdulattal nyúlt a fejed felé. Nem hajóltól el, füled már a kezében, húzta és csavarta, fel, fel,egészen az üvöltő egekig, miközben egyre csak ezt tagolta: — Szó-val-te-vol-tál-tacskó! Szó-val-te-vol-tál-tacs-kó! — Szóval én ... — nyögted, s nem tudtad pontosan miért, de érezted: most, most nem szabad kiabálni, segítségért kiáltani, s főleg nem a félignyílt ajtó mögött tartózkodó apádhoz, akiről akkoriban már sejtetted, hogy nem a világ legerősebb embere. Nem kiabáltál, fojtottan sziszegted, mintha vérre menő párviadal közben: — ’Iszad meg az anyád! A ballonkabátos egy hirtelen mozdulattal kirántotta kezedből a riasztópisztolyt, s míg a kanális fölé hajolt, ahol — fájdalom! — egy pillanat alatt eltűnt a kis szerszám, ugyancsak fojtottan szitkozódott, de végre elengedett. — Miért dobta be?! — vontad felelősségre ellenségesen, de immár tisztesebb távolságból. Óvatosságod helyénvalónak bizonyult, mert szinte mozdulatlanul lopta egy kicsit közelebb magát hozzád, aztán teljes erejéből kirúgott, de még idejében sikerült félreugranod, megkerülted a kisebbségi meggyfát, majd összeszűkült szemmel bűvölted egy darabig. — Rühes! — köpted a szemébe. Nem szólt semmit, csak orozkodó mozdulatokkal próbált becserkészni, egyre közelebb és közelebb került, lopakodott, már-már bohóckodásnak tűnt az egész. — Sssssssssz! — sziszegted a fa törzse mögül, s amikor megpróbált mögéje ugrani, kezeddel fogózkodva ellendültél, félkört írtál le, s máris a spanyolnál kerestél védelmet. — Sssssssssz! — folytattad a játékot, de semmi élvezetet nem leltél benne. Ugrott. Megint ellengtél előtte, vissza a másik fához. Fogcsikorgató csendben folytatódott a játék, a ballonkabátos háta meggörbült, fölpúposodott, valahányszor ugrásra készült. Egyre iszonytatóbb lett arca a sikertelen hajszában, s érezted, e fáktól bezárt térségben ő lesz a győztes, mert kitartóbb és nem fél. Amikor újra a törzs felé szökött, még egy lustának tetsző mozdulattal ellengtél orra elől, aztán vágtában indultál a szín felé, felugrottál az üres disznópajta kerítésére, fölvetetted magad a repedt cserepű fészer tetejére. Rég nem próbáltad, súlyosabb lettél azóta néhány kilóval, s a barnára pácolódott cserepek vészesen ropogtak szandálod alatt. A férfi még egyszer a lábad felé kapott, de fürgén elrántottad, majd lábujjhegyen futva értél el a kapáscserepekig, ahonnét már könnyen fölugorhattál az alacsonyabb nyári konyhatetőre. Itt végre biztonságban érezhetted magad. Fölegyenesedtél, szétvetett lábbal álltál, s lenéztél a ballonkabátosra : — Sssssssssz! Aztán megtapogattad eddig nem érzett, sajgó füled. A feketére dühösödött ballonkabátos is tapogatott valamit a kabátja alatt, majd kirántotta kezét, és csúnyán káromkodva rázta feléd öklét. Egy ideig farkasszemet néztetek, aztán elhívták. Az a másik. Az egyre emelkedő háztetőn előrefutottál, egészen az első ház fölé, óvatosan lehasaltál a csatorna mellett, s nézted, amint azok ott valamin vitatkoznak. Valahogy nem volt kedved sziszegni. Aztán kijött apád, csupán fénylő tonzúráját láthattad idefentről. Görnyedt volt és kicsi. Mintha csak magától, a két ballonkabátos közé állt, így mentek ki a kapun. Nemsokára felbőgött egy motor. Elmentek, gondoltad, hűha, kocsival vitték! Nagy szó volt ez akkoriban, amikor a város aranyifjúsága még fiákeren járt a férfit vágyó özvegy vagy kikapós asszonyokhoz, s egy óra múltán ugyancsak a konflis vitte őket a Súrlott Grádicsba is. Autóval, hű! Ez már igen! A visszautat a tetőn már nyugodtabban tetted meg, nem vetted igénybe a disznóól kerítését sem, egyenesen és pehelykönnyedén landoltál a földön. Bent az öcséd éppen gatyát cserélt, bőgött szégyenében. — Bezártak a kisszobába ... Összepisiltem magam! — Pisis majom! — vetetted oda. Akkor a sarokban megpillantottad anyádat. A szobormereven, ölébe ejtett kézzel ücsörgő nagyanyád mellett zokogott, ilyenkor nagyon megcsúnyult a félig nyílt szájával meg azzal a fehér, tésztás arcával, amelyen végig és bőven csillogtak a könnypatakok. — Elvitték apát? — kérdezted reménykedve, mert még kora délután volt. — Igen — hüppögte rád sem pillantva. — De kocsival! — tetted hozzá egy kicsit büszkén. Bólintott. — Messzire? — nőtt benned a remény. — Uhüpp. Az öcséd már felrángatta a tiszta alsót s abbahagyta a bőgést. Intettél: lehet menni a Besei útra. Trógerkedni. Szótlanul, engedelmesen követett, mintha mindegy volna, mit tesz. Kint, a kapualjakba már kimerészkedtek a vénasszonyok. Állukkal feléjek böktek, aztán jelentőségteljesen sutyorogtak: — Elvitték őt is ... — Miért? — Semmiért. — Azért nem visznek el. Csak háznál pofoznak. — Azt mondta, megócsült a marhalánc, de a fizetéséből nem tud egy cipőt venni a gyermekeinek. — Az már más! — Más, más, lelkem. Az már más! — Ha nem egyéb, a szád ver a seggedre ... — Nem kell ilyeneket mondani. Lám, mi itt vagyunk még. — Egyebet nem mondott? — Ki tudhassa azt? ... — Ha nem egyéb, a szád ... • Végig a Besei úton sehol egy lélek. Csak porban fürdöző verebek, némán gubbasztó csókák a telefonpóznák tetején, és a fülledt utószezoni csend. Az autóroncs-telepnél kis kitérőt tesztek, elfoglaltak egy-egy viszonylag ép kocsit, némán tekeritek a perecet. Zoli egy idő után halkan burrog is hozzá, hangját nem hallani, de csücsörített szájáról láthatod. Kölyök! Micsoda kölyök! Aztán a kormánykerékre csuklik feje, egy ideig azt hiszed, rosszul lett, ám csak bőg. Megint bőg! Micsoda kölyök! Beszuszakolódsz mellé a kabinba, előbb elérzékenyülten átfogod rázkódó vállát, aztán durván rácsapsz. — Megyünk a Varashoz! A dombra kaptató ösvény egyre keskenyedik, a kormos csúcsú kémény mind jobban kiemelkedik, fönnebb nyújtózik a szeptemberi égre. — Nos, elevenen nyúzzák meg őket, vagy sem? — kérded kajánul. Elbizonytalanodik. — Nem tudom, lehet... — s bepárásodott szemüvegét egy lassú mozdulattal följebb tolja meggyötört orrnyergén. Előttetek a zömök, üvöltően fehér épület, talpatok alatt már csonttörmelék vicsorog. Körülnézel, de nem a város felé. Inkább az erdőszegélyt fürkészed, mely egyetlen, szembántóan valamilyen színű fallá folyik össze szemed előtt. — Szép itt — mormogod. — Itt kéne élni mindig, döngölni a csontot, aztán elhinteni. Egyre szélesebben, egyre nagyobb körben. Azt se bánnám, ha Varas lenne a fejem .. . Megkerülitek a zömök kis épületet. — Szevasz, Varas! — köszöntöd karlendítéssel is azt a felnőttet, akit Botos Jóskán és Kecskés Ferin kívül tegezni lehet ebben a városban. — Engeded, hogy döngöljek egyet? — kérded reménykedve. — Most nem lehet — válaszolja föl sem tekintve. — Ezt — itt egy nagyméretű csontváz felé bök —, ezt itt még estig el kell teregetni. — Rühes, irigy pacák vagy, Varas! — Az — bólint helybenhagyólag, körmével vakarózva szánt végig tar, sercegő fején, majd az öcsédre pillant. — Te meg mi a túrót bőgicsélsz, pucás?! — Apa ..., apát... — hüppögi a kölyök. A Varas abbahagyja a döngölést, rád néz, a nagyobbra. — Elvitték? — El, hálistennek, azért lehetünk itt! Nem tudod, mikor, hogyan állt fel, de az elsült pofon máris ott ég a képeden, s még ugyanabban a pillanatban öcséd is a lábszáradba rúg. — Rühes Varas! — üvöltöd, aztán bal kézzel már le is kapod az öcsi sokdioptriás szemüvegét, ám az induló jobb csak a Varas markában csattan. Rángatózol egy darabig, de nem sikerül kitépned magad a szorításból. A Varas nem enged, kicsit később arrébb lök és az öcséd elé áll, kiterjesztett karral, védőn. — Majd otthon, te majom — vicsorítod, s nemzetközi jelzéssel, öklöddel kocogtatod az állad —, majd otthon, ott most szabadság van! Dal kezedből csüng a vastag lencséjű szemüveg, jobboddal dühös könnyeidet törölgeted. Az öcsi félrekullog, ő is törölgeti könnyeit, de a Varas már téged vigasztal. Lenyom a favágótökére, kezedbe adja a fényesre koptatott nyelű,s.apnelhüvelyből készült döngölőt, lábával eléd tól egy darab csontot. Lesújtasz. A döngést apró reccsenések kísérik. Ez megnyugtat. Zúzod a csontot, kifulladásig, időnként végigsimítod verejtékező homlokod, vagy töredezett körömmel vakarod fejed búbját. Lassan, kiszámítottan, megfontoltan zúzod a bordát, ahogyan azt a Varastól láttad, felszáradnak könnyeid, megnyugszol, lehiggadsz, érzed: ez az egyetlen értelmes cselekedet most a világon. A Varas összefont karral nézi kitartó munkádat, az arcodon földerülő örömöt, s nem csodálkozik, mi élvezetet lelsz ebb°n a foglalatosságban, ő az egyetlen ember ebben a városban, aki nem csodálkozik ezen. Időnként elismerést várón pillantasz rá, egy picit még a nyelved is kidugod az igyekezettől, míg végre szűkszavúan meg nem jegyzi: — Jól van, öcsi. Még lehet belőled valami! Zúzod a csontot, belepirulsz az elismerésbe, időnkéntaz elevenen megnyúzott kutyákra vagy a letaglózott, beteg vágómarhára gondolsz, meg arra, hogy vidám hely volt az a dögtelep, sok jó játék, csontzúzás, nagy trógerkedések, a Varas éjszakánként egyre tágabb körben szertetalicskázott, hófehér csonttörmeléke, a porond, amelyen játszani, bohóckodni, komolyan dolgozni egyaránt lehet, s amely egykor, vagy talán nemsokára egészen a városig terjed, vagy a város idáig, utcáit, tereit, háztetőit lassan befedi a vakító fehér törmelék, ellop mindent, minden rosszat... Mennyi vidámság, istenem, azok a szép gyermekévek! Mesélnél, de csak nézed a fiad távolról, amint a szűk játszótéren ténfereg, foglalt minden hinta, minden csúszka, s ha ürül is egy, néhány perc múlva félrelökdösik. Áll, ácsorog azzal a néhány hasonszőrűvel együtt, esetlenkedik, messzire kirí a fölszabadultan és vidáman játszó gyermekek népes csapatából. Szép gyermekkor, nézed. Neki már csupán ilyen játszótér jutott, egy-két játékot ismételgethet a végtelenségig, vagy félrevonulva tűnődik a maga módján, s bizonyára valami következtetésre jut. Szép gyermekkor, nézed. Istenem, mi lesz velük? Mi lesz velünk? ... 1986. május Márton Árpád: Emlékezés N. A. NYEKRASZOV: N. F. KRUZÉNAK E bús földön, ahol születtünk mind a ketten, Hol minden ésszerű megfúl gonosz kezekben, Hol minden féleszű dölyföl kitüntetetten, S csak a csalás virít, E honban, mely sötét, jogfosztott, vad, tudatlan, Úgysem méltathatunk szónoklatokba gyakran Erényes hazafit. Üdvözlet hát neked, ügyünk hős harcosának! A nemvárt, kétes fényt, mely oly remegve támadt S még alig látható egén kedves hazámnak. Eloltanák, de te azokkal harcbaszállsz. Kik nem a honti cárt szolgálják és családját, S nem tanulták, csupán az udvar tudományát, A szorgos talpnyalást. Elsőként hoztad el a nehéz sorsú népnek A nagy igék nagy igazát: Igazságot, tudást, szabadságot ti néktek, Polgárjogot s hazát! Országunk menni kezd, már kész új útra lépni. Uram, erősítsd! Add a harcokat, Munkát, gondot nekünk, de néki A boldogságot add! 1858 SZEGŐ GYÖRGY fordítása 5