Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-09-25 / 20. szám (124.)

BÁLINT TIBOR Ma velem leszel a paradicsomban A két milicista a Felhővár tetején kiszállt a fedett kocsiból, és pár lépésnyit aláereszkedett az ösvényen, hogy a bokrok mögé rejtőzzék, s onnan vesse rá magát Sánta Marira, mielőtt az föfér a kereszthez, s kezdi szórni átkait a Pártra és Hamudiusra, a szegénynegyed lebontása miatt. Mari azonban még nem látta őket, és nemlétező menyaszszonyládájából emlékeinek legrikítóbb színű kelengyéjét kapkodta elő, és az a bordélyházi élet utolsó napjait idézte fel benne, miközben ő zihálva és verítékezve Szűzmária szenvedő pillantásával nézett föl a keresztre, amelyre talán őt is fölfeszítik, ha majd kitátja a száját, de lesz feltámadás, igazi feltámadás, csak hinni kell benne, s mert eddig is erősen hitt, neki is sikerült föltámasztania egy embert, akiben már pislákolni is alig pislákolt az élet. — Egy halott pasas fekszik emitt a tűzoltótorony tövében! — mondta Mamuka azon a lélekdermesztő februári reggelen, s a nyakába simuló róka fölött tömött párát lehelt szét. — Bizonyára besikerült, és megfagyott a csóró!... A lángokban kíváncsiság ébredt az ismeretlen férfi iránt, s mindjárt találgatni kezdték, vajon fiatal vagy öreg, civil-e vagy katona, öngyilkos akart lenni, vagy szeszes bódulatában nem érezte a halál hidegen tapogató ujjait a szíve körül?... És mindenkük a maga módján képzelte el a hullát, a legtöbben első szerelmüket látták maguk előtt nyomorúságos állapotában, a sors boszszúja vagy igazságszolgáltatása szerint, s minél hamarabb látni szerették volna. Kapkodva öltözni kezdtek, de Mari csak kosztümkabátot vett a pongyolára, bukdácsolva elindult a havas-jeges járdán, s hamarosan oda is ért a helyszínre. Baljós sejtése íme beigazolódott, mert amint félve megpillantotta a tűzoltótorony lábánál az elesett ember bakancsait, a pálinkásüveget és odébb a félregurult vadászkalapot, ijedten a szájához kapta a kezét, s a szeme tágra nyílt, hiszen ő volt: Kakas Márton! Még az erdőn megcsonkult ujjait is látta, amelyek szürkeslilán feküdtek a járdán, mint a letaposott kis padlizsánok. Több lány fölsikoltott, noha mindenhez szokva voltak, még a szerelmi élet durva és elfajzott módjaihoz is, s jól emlékeztek a szovjet hadsereg bevonulására, amikor a katonák úgy csaptak le rájuk, akkor még érintetlen lányokra, akár a részeg vadászok, akik egszerre lőttek ugyanarra az őzre, s így egyenlő részt követelnek belőle. Az ismeretlen férfi még a rengőfarú Vilmában is szánalmat ébresztett, akit Mamuka, Buha Zsuzsi kiárusított Pók Janinak, a púpos hölgyfodrásznak, s aki most látogatóba tért vissza. Egy fuvaros fordult be a tornoy melletti keskeny utcából, kézistráfot vonszolva, és Mari határozottan eléje lépett: __ Álljon meg, apám! — mondta. — Bevisszük ezt a beteget a lakásomra, onnan majd telefonozok a mentőkért. Barátnői összevissza kiáltoztak, nem tudták, mi történt vele, de az annyira szürke, eseménytelen nap után megcsiklandozta őket a botrány előérzete, és babonás félelmükön áthajolva segítettek fölemelni a fagyott férfit a szekérre, s ricsajogva tolták a különös fogatot. Mikor a szekér befordult a bordély udvarára, Bulla Zsuzsi már ott állt előttük, és rémülten fölkiáltott: — Jézus, Mária, kit hoztatok?!... Vigyétek innen ebben a percben, mert csak bajt okoztok vele!... Nézd a sok luburgyináját, mi jut eszükbe: hullát szednek fel az utcáról!... Keresztet vetett, s riadt önsajnálatában még a könnye is eleredt, miközben hatalmas bagolyfejét ingatta; de a lányok még csak nem is válaszoltak, és Vilma buta csodálkozással, kihevülve egyenesedett fel a szekér mögött. A többiek csak most látták, mennyire megszépült, megfiatalodott a hűséges házasságban. Bácsikám még semmiről sem tudott, az asszony sikolyát sem hallotta. Mióta december 30-án kikiáltották a népköztársaságot és a királyt menesztették, behúzódott a szobájába és az éjjelilámpa lényénél bénult agyúan százszor is elolvasta az összegyűjtött lapok legapróbb cikkeit is, s oly jelentősnek érzett minden betűt a maga sorsában, hogy csupa nagybetűt látott maga előtt, s elsősorban a kormány kiáltványát a néphez: TISZTEK, TISZTELEK ÉS KÖZKATONÁK! POLGÁROK ÉS POLGÁRNŐK! DICSŐ TÖRTÉNELMI PILLANATOKAT ÉLÜNK ÁT! A KIRÁLY LEMONDOTT, HAZÁNK KÖZTÁRSASÁG LETT! Bácsikámat már ez is zavarba hozta, nem tudta, vajon hozzá is szól-e, s ha igen, ő melyik csoportba tartozik. Gyomorszaggató sejtésekkel forgatta, zizegtette a lapokat, krákogott, köhécselt, hangosan szuszogott, egyegy kifejezésnél megállt, az orrát húzogatta, és hosszan tűnődött fölötte, mikor pedig a helyi lap legfrissebb számában háromhasábos riport kiáltozó címére figyelt fel, azt hitte, rosszul lesz, kiment a vécére, és a kagyló fölé hajolt. AZONNAL CSUKJÁK BE A SZAMOSVÁRI BORDÉLYHÁZAKAT! A riporter felháborodva számolt be a Tanítók Háza mögötti, a Forduló utcában és a Felhővár alatt szerzett élményeiről, ahol „a lányok még ma is éhbérért adják el a testüket“, ahol „Minden orvosi felügyelet nélkül folyik az olcsó, örömtelen szeretkezés, s a lopásra, gyilkolásra fölbátorító tivornyazás!“. A kupleros fölpillantott. A dohányfüst mint szétszaggatott kékesszürke muszlinkendő lebegett a feje körül, s ő egyre biztosabb volt abban, hogy a lányok miatt, az esti lámpagyújtások miatt szorult ki a polgárok közül oda, ahol kifogynak a megnevezések, akár a levegőből az oxigén, a sosemvolt lények közé, hogy ott fuldokoljék, amíg csak ki nem múlik ... Mi lesz vele? ... Mi lesz a kékvel?... Ezek a barmok végül még lerombolják, s egy mozdulattal letörlik a város „szégyenfoltjait“, akkor pedig ő mehet megint cinkelt lapokkal ultizni, spnapszlizni, ha meg akarja keresni a nyár ételre és a pakki cigarettára valót. .. Bevett egy idegcsillapítót, és tovább olvasott, a keze remegett, s benne a lap is, de hiába forgatta mereven figyelve, miért egy bélyegnyi felületet sem talált, ahonnan “a vigasznak és a reménynek legalább valami halvány, tétova fénye áradt volna felé: „Szamosvár dolgozói hatalmas lelkesedéssel ünnepelték, a népköztársaságot“, edőltek a főúri és földesúri reakció bástyái“, „A kínai néphadsereg súlyos csapást mért Csangkajsek seregére", „Megtagadta Petőfit és Kossuthot Mindszenty bíboros“. „Szamosvár lakossága március 15-ig köteles bejelenteni, hogy a közmunkát természetben végzi-e, vagy pénzzel váltja meg ...“ Ekkor a térdére ejtett lap fölött egy görnyedt. Csáké nyolc alak tűnt eléje, amint a követ vágja a szikrázó napsütésben, haja rövidre volt vágva, mint a fegyencek, borostás képén a veríték porral, piszokkal keveredett. S már pusztán amiatt is elrémítette e látomás, mert tudta, hogy Zsuzsa nem váltja meg őt, ha minden összedől, s belégebbedhet a csákányolásba, lapátolásba. Ez a marha király is nem tudott a fenekén ülni, amíg az amerikaiak beavatkoznak? Miért kellett bemondania az ultimo? ... Bácsikám az újságokból azt nem tudhatta meg, hogy mily zivataros perceket élt át a király, hogy sírt, és kéziben remegett a toll, miközben Gorgo D. Gorgo pártfőtitkár szeméből szomorú fenyegetés áradt felé: „Ha nem írja alá, felség, vér folyik majd, nagyon sok vér, a fogva tartott fiatalokat pedig agyonlőjük"; s hogy Pegorza miniszterelnök mindvégig egy világfi mosolyával himbálta magát, zsebében revolver volt, s talpa alatt vakolatdarabkák csikorogtak, mert Visinszki, amikor hatalmasan fölindulva magukra hagyta őket az alkudozásban, úgy bevágta az ajtót, hogy egy darab aranyozott mennyezetdísz a szőnyegre zuhant... Mindezekről semmit sem tudhatott Bácsikám, s az ablakpárkányon végigrakott cigarettavég már oly hosszú és tarka volt, mint egy nyírfaostor nyele. Mikor Buda Zsuzsi kiáltozására végül előballatott és meglátta a kézistráfon fekvő alakot, aki az éjszaka randalírozott a kapu előtt és a menyasszonyát követelte tőle, már gyanította, mi történt, de csak állt elszürkült arccal, mert tudta, hogy a lányok sok mindent sejtenek az idők változásáról, s nem sokáig parancsolhat nekik, kötelességből mégis az asszony védelmére kelt, de amikor megszólalt, a hangja erőtlen volt és meggyőződés nélküli, és hamis önérzet remegett benne. — Ez nem hullaház és nem ravatalozó, értitek, kisanyám!... Ez hatóságilag bejegyzett intézmény, és ha kihívom Tirtori rendőrkresztort, ő majd eszetekbe juttatja!... Csak nem képzelitek, büdös dögjei, hogy máris azt tehettek, amit akartok?!... Az öklével megfenyegette őket, átsietett az udvaron, mintha telefonozni óhajtana a rendőrségre, de már tudta, hogy helyette inkább betér a Vén Hordóba, és annyi gyötrődés, félelem és aggodalom után a földig leissza magát, mert ezek a bestiák ma úgysem mennek szobára, sem holnap, talán soha többé, s neki még annyi dolga sem lesz, hogy a vörös lámpát meggyújtsa a kapu fölött. Sánta Mari rákészült, hogy Buda Zsuzsa további óbégatásával sem fog törődni, az udvari fészerből hatalmas bádogteknőt cipelt elő, a fuvarossal meg a lányokkal bevitte a halottat a végre zárt ablakú hideg szobába, és a teknőbe fektette. Régi könyvekből tudta, hogy a fagyott embert föl lehet ébreszteni, „ha a rothadás még nem állt be", s azt is megtanulta, hogyan, mintha előre tudta volna, hogy életének egy pillanatában nagyon nagy szükség lesz ilyen ismeretekre. Miután Kakas Mártonról óvatosan lehántotta a ruhát, nehogy valamely tagját eltörje, teknőbe fektette a fiút, a teknőt félig megtöltötte hideg vízzel, utána a lányok hordani kezdték a havat lavórokban, vedrekben onnan, ahol még nem tapsiák rá. Mari befedte első szeretőjét vele, úgy, hogy annak csak az orra meg a szája maradt szabadon, s e buzgólkodása közben szólt Madár Elvirának, a fekete szemű, nagyszájú cigánylánynak, hogy szaladjon el a kocsmába és hozzon fodormenta-pálinkát, legalább két litert. — Ha fölébred Kakas Márton, olyan murit csapunk az Édes Lyukban, hogy sosem felejtitek el! — biztatta a lányokat térdeltéből fölegyenesedve. Elvira térült-fordult, s már itt is volt a két üveg méregzöld itallal: az átfázott lányok mohón kortyoltak belőle, de felváltva, egyre serényebben dörzsölték az alvó meztelen testének minden részét hóval, s reménykedő izgalom közben dolgoztak, hátha sikerül életre kelteni ezt a hűtlen legényt, akinek a hisztériáját már ismerték: ha elindult is a túlvilágra, még csak feleúton lehet — gondolták, s mikor kifogyott a hó a szűk udvar négyszögéből, létrát hoztak, s annak a tetején imbolyogva, kefeseprüvel, lapáttal kotorták le a szűzfehér vattaréteget, melynek egy-egy darabja a nyakukba hullott, s még a hasukat is megcsiklandozta. S megint ittak a fodormenta-pálinkából, dermedt ujjaik között billegett a pohár, a cigánylány fejét hamar megjárta a szesz, s nagyszájúan újságolta: — Azt mondják, ha becsukják a kéglit, a Párt egy sétatéri villába telepít át bennünket. Cuki, mi? Csakhogy az elvtársak jegyre kívánják majd, mert a kommunizmusban nem lesz pénz... Letép a pali egy szelvényt, odanyújtja neked, te meg kiadod a porcióját. Mit szóltok? Vilma felháborodott: — Adja ki nekik a hóhér. Minek nézel ieem? Csak úgy osztogatom, mint végeladáskor? Buksza Nuszi bután eltátotta a száját. — Én a jeggyel mit kezdjek? — kérdezte azután. — Töröljem ki vele a szemem? A kis Dömöckei Márta, akinél hétvégeken mindig nagy volt a forgalom, s akit a kolléganők Sz.rvás gombócnak csúfoltak, abbahagyta a dörzsölést, kipirultan nézett fel a teknő mellől, homlokán apró csöppek csillogtak. — Ha jegyre kívánják, hát csak kívánják! Tőlem kiguvadhat a szemük, amígszétteszem nekik a lábam! Vilma kezdett ellágyulni az italtól: — Ugyanasra nem adnak egy krajcárt sem az elvtársak, miután befűzték a nadrágszíjat? A cigánylány mosolygott: — Na né te, milyen kapzsi! Nem érted, hogy lesz olyan áruház, ahol csak mi vásárolhatunk? .. . Egy pont után kapsz egy bugyit, kettő után egy selyemharisnyát; ha pedig túlteljesíted a havi normát, egy kosztümöt is leakaszthatsz a vállfáról... Szilváspombóc indulatosan bólogatott: — Minden szovjet mintára fog itt menni, azt mondom szaporán! Fia például az elvtár- Damd István: Bánk bán illusztráci ó/ENTE Imre jeremf£s yjraterenités az iradaSemban II Az élménnyel kapcsolatban szokták emlegetni az ihletet, mely rendszerint éppen az élményből fakad. Az ihlet nem valami ember fölötti megszállottság, ahogy sok laikus képzeli, hanem emberi-lelki jelenség, a műalkotásra alkalmas kedélyállapot. Német Iriszló szerint „az agynak ... létünk mélyéből felszálló erekciója az ihlet. Vannak, akikbe látogatóba jár, mint lidérc a toronyba, vannak, akiken állandóan átvilágít, s vannak, akik mint a zseblámpát, gombnyomásra gyújtják“. Weöres: „Egy számtanpéldát megoldani, egy cikket megírni bármikor tudok, kivéve az egészen szélsőséges lelkiállapotokat - de a versíráshoz különleges szellemi konstelláció kell; ezt a különleges konstellációt nevezzük ihletnek. A közhiedelem szerint az ihlet: alkotó révület, trance. Tény, hogy trance-ig is fokozódhatik, de a költeményeknek igen csekély hányada keletkezik eksztázisban, és nem okvetlenül a legjobbak, sőt akárhányszor a legrosszabbak.“ „Gyakorta a vers sikerülésének jobban kedvez a benső harmónia, mint az eksztatikus izgalom.“ ... .. a révület szorgalmasabban látogatja a fűzfapoétákat, mint a költőket: láttam már, mikor az érzelmes ügyvédbojtárt vagy a városszé bolondított parasztlegényt megszállja az ihlet, előkapja a papirost és a ceruzát, ír rendületlenül, átszellemült arccal, révedező, részeg tekintettel, teljesen kikapcsolódva a külvilágból.“ Mindamellett azoknak sincs igazuk, akik csak megvetéssel tudnak szólni az ihletről, a dilettantizmus ismérvének tartják, s tagadják még a létét is. Mindenekelőtt nem kell az ihletet az eksztázissal azonosítani, elég, ha az alkotáshoz kedvező lelkiállapotnak tartjuk. Az ihlettel kapcsolatos viták épp azért reménytelenek, mert a vitázók nem ugyanazt értik rajta, szemantikai szempontból más malomba őrölnek. Carl Jehrman fundi professzor, akinek kitűnő könyvérelA költő és az alkotó pillanat Stockholm, 1974) Szigethy Sándor hívta fel a figyelmemet, külön fejezetet szentelt az ihlet problémájának, ismertetve a kérdés irodalmát. A szemantikai tisztázással kezdi, sorra véve az ihlet közkeletű elnevezéseit. Ilyen mindenekelőtt az illumináció és az inspiráció, az előbbi ritkán, az utóbbi gyakran használatos az esztétikai irodalomban. Mindkét szó a valláslélektan köréből ered, földöntúli, isteni befolyás jelölésére szolgál. Az istenség egy különleges kegyelmi pillanatban illuminálja, azaz átvilágítja, fénnyel önti el a fogékony lelket, vagy pedig inspirálja, azaz belefújja, beleleheli saját magasabbrendű szellemét. A szent iratok inspiráltsága, mely keresztény vallás alaptétele, éppen az istenségnek erre a közvetlen közreműködésére utal. De a tan nem korlátozódik a kereszténységre: a görögök és a rómaiak is hitték, hogy az istenség szól a szibilla ajkairól, s a különféle pogány népek sámánjai, varázslói ugyancsak az istenség üzenetét közvetítették, közvetítik ma is népüknek. Innen már csak egy lépés a költői inspiráltság hitéig, hisz primitív népeknél nincs is egyéb költő, mint a sámán, a javasember, a jós, latin szóval vátesz. Horatius rafinált kultúrájú költő létére is vátesznek, a múzsák papjának nevezi magát, de még Ady megszállott, szugposztiv, a magyar nép vitális érdekeivel vívódó, mélytudatából fakadó költészetét is szokássáteszi jelzővel illetni. A modern lélektan természetesen nem külső, túlvilági befolyásoltságra gondol, ha a költő íregszámoltságáról beszél, hanem éppen a mélytudat, a tudatalatti feltörésére, versben való kikristályosodására. Nem minden költőnek adatott meg a képesség, hogy tudatalattijának izzó lávájáig le tudjon fúrni s azon tüzesen, folyékonyan a felszínre lökje. Költői alkat kérdése ez, vagy ilyennek született valaki, vagy sohasem válik ilyenné — a tanulás itt nem sokat segít. Másrészt az is tény, hogy ez a képesség önmagában nem tesz költővé: az „illuminált“ állapotból sokszor csak összefüggéstelen dadogás, esetleg a hasmenéssel párhuzamosítható szájmenés lesz. Íme, ezért néz gyanakvással a másik költői alkat minden ihletet, inspirációt, s mivel az ember ritkán áll meg félúton, átlendül a másik végletbe: „Az inspirációról való fecsegés nonsense, ilyesmi nem létezik. Szakértelem és mesterségbeli tudás kérdése az egész.“ ■— így William Morris. Edgar Allan Poe legismertebb verse, a több ízben is magyarra fordított Holló magának a költőnek egy hosszú értekezésben kifejtett vallomása szerint kizárólag elmemunka, racionális szerkesztés gyümölcse. Spitteler dilettantizmusnak és infantilizmusnak nevezi az alkotó révületet. Paul Valéry, akinek esztétikáját Fehrman részletesen ismerteti, a művészethez fűződő babonák körébe utal minden inspirációt. „Inkább írjak egy rossz művet tiszta ésszel és világos tudattal, mint egy mesterműves transzban, magamon kívül — írja Valéry egy levelében. Pontosság és stílus — ez az ő jelszava, esztétikájának sarkköve. A tagadók kicsiny csapatával szemben azonban jelentékenyen nagyobb tábor vonul fel az inspiráció védelmére, méghozzá nemcsak vallások misztikusai, hanem világi filozófusok, költők, írók is. Platón egy dialógusában Szókratész beszél a költők isteni sugalmazottságáról, s neki magának is megvan a daimonja, aki gondolatait és cselekedeteit irányítja. Egy modern filozófus, Heidenstamm-en is átéli a költői révület pillanatait: „Valami boldog könnyűség árad el bennem az alkotás, a kivitelezés percében. Egész valómban felpezsdülök és templomi harangok zúgását hallom. Néha észbekapok s kérdem magamtól: Lehetséges, hogy ily késő éjszaka harangozzanak?“ Nietzsche így vall az Also sprach Zarathustra keletkezéséről: „Elragadtatás, melynek hallatlan feszültsége időnként könynyek árjában oldódik fel, miközben a ritmus majd nekiiramodik, majd meglassúdik, tökéletes eksztázis, melyben mégis világos tudatában van az ember a tetőtől talpig átjáró finom remegéseknek ... Mindez teljesen szándéktalanul, mégis a szabadság, a függetlenség, a hatalom, az istenség átélésének viharos érzésével. Legfeltűnőbb a képek és hasonlatok spontaneitása; az embernek fogalma sincs, hogy képet, szimbólumot használ, minden úgy ."