Helikon, 1993 (4. évfolyam, 131-156. szám)
1993 / 1. szám (131.)
"Uram, szerencsénk kereke hol forog!?" HELIKON IRODALMI FOLYÓIRAT KÉTHETENKÉNT &T& 50 lej "Várjon lehet-e jobbra várni?" kérdeznénk kétkedőn a nagy holnapossal ezen az új esztendő-küszöbön. Ám az ember, ha nem álmodozó, a közelmúlt s a jelen gondolatainak meghosszabításaént képzeli, "látja előre" mindazt, ami el vár: az újesztendőt, a holnapot S ha !- így van, “jobbra várni" - már-már ballag-körülöttünk megbolydult világkörnyezet; a változások gyötrődve vajúdnak - néhol vérben fetrengő - új endszer-torzszülötteket. Az emberiség egyik fele menekül, a másik rettegve zárkózik rázúduló népvándorlás-rajok elöl. Az évtizedeken át lappangott hovatartozás-indulatok elunták a rejtőződést; a biztonság, ahol maradt még belőle szemernyi, egyre törékenyebb. A század- s egyben ezredvég utolsó évtizednek visszaszámolás-esztendői pedig mind fenyegetőbb fogalmakat honosítanak. '92 végére oly gyalázatos szenvtelenséggel íródik le az "etnikai tisztogatás", mint alig egy éve a "környezeti ártalom". A szép szó, a művészi alkotás kegyelemkenyéren tengődik, hangja rekedtes, meg sem kísérelheti túlharsogni a világzűrzavar ricsaját, jó, ha néhol még átszüemkedhet a hangzavaron. Nyilván az odalom sem bő termést hozott évként írja majd számon a '92-es évet - inkább hét szűk esztendő egyikének... Mert adja újra - vagy inkább továbbra is - a lélés, a fennmaradás. Intézményeigtartása. Miközben tudjuk, egy nemzet, egy etnikum kultúrája válságába pont csak jelentős művekkel képes túlélni, ilyek egyben irodalmi, művészeti reményei létjogosultságát is igazolhatja. Ezért ott, ahol maradt vagy sarjadoat még alkotás, cselekvés felé mozdíttató képességünk, ott meg kellsérelnünk távol tartani magunktól megmaradásunkra rákérdező kételyeit. A Helikon szerkesztősége ilyen körlmények között maradék anyagi fárusait mozgósítva, már-már "utolsó éléből" szánta el magát arra, hogy egújítsa a folyóiratot. A kiadvány alaknak megváltoztatásával részint a laped formátumától, viharvert küllemétől óbáltunk szabadulni, másrészt igazolni szeretnénk ezzel a mai olvasói oltásokhoz is. No és miért titkolnánkozunk benne, erőfeszítéseinket az elétkezőkben olvasóink és támogatói is méltányolni fogják SZILÁGYI ISTVÁN KIRÁLY LÁSZLÓ ÚJÉVI VERS -1993 Egy szétrobbantó világ közepén Valami zöld vidékre gondolok. Kiadnám vasfogú verseimet én. Ide hozzám, Kiadók, Szponzorok! Fontoskodók helyett én fontolok. Mától fehérrel írok feketén. Papír helyett megvadult rézdobok Háborúznak tengerek fenekén. Munkák helyett rózsaszín leleményt Dédelgetnek szomorú boldogok. Tűnik arcukról a jóllakás-remény. Uram, szerencsénk kereke hol forog!? • Thália a Házsongárdban • Csángó ráolvasó imádságok • Szöveggyűjtemény: Kassák • A város szelleme ÚJÉVI MESE Volt egyszer, hol nem Voltaire... A jövő története is a múltban kezdődik. Nehéz időket éltünk át, mitől lenne könnyebb egyből, kettőből, akár tizenkettőből is az, ami jön? Mégis: miközben annyi minden, hát az írott szép szó is tartja - tartaná bennünk a lelket, ha zavartalanul válhat ezután is nyomtatott szóvá és olvasott szóvá, az eljövő év, a következő tavasz, nyár, ősz, tél csodájává is. Manapság a lapok sorsában egyre több minden hasonlít ahhoz a titokzatos átváltozáshoz, ahogy a betű petéjéből is előbb báb, aztán pillangó bontakozik ki. Jó volna ott pillangani Helikonként is sorsunk széles vagy napsugaras szellemi légterében, légkörében, ahol nem egy, de sok lap se csinál tavaszt, mégsem mondhatunk le a magunkéból egyetlen lepkeszárnyról sem. "Nagyon nehezemre esik most az írás, kedvetlen vagyok és már be is sötétedett..." Ezt már nem is én mondom, egy kétszázvalahány esztendős Voltairelevél szövege beszél belőlem, mint másból a szilveszteri bor... "Valahogy úgy esett, hogy gyertyáim is kifogytak és át kellene szalajtani valakit a szomszédos községig, ahol aligha vállalkozik valaki rá nyakig gázolni a hóban, sárban, lucsokban, réteken és erdőségeken át. Azt már nem is említem, hogy farkasok tanyáznak a közeli hegyoldalakon, rettegésben tartva embert és állatot..." Sajnos, minden visszhangzik, beszél itt, minden egyszerű, azt hinnéd, színehagyott, még francia forradalom előtti mondat értelmet hord és célzást visel az új századvégen is, vagy a jelenben még inkább, újra! Minden újra meg újra... "De maradjunk csak a keserű külszínnél, amit úgy is nevezhetnénk, hogy az emberi értékek pusztulása, ellentétben a természet értékeinek pusztíthatatlanságával.“ ...Hát mára már azt is szépen kikezdte, nem is az idő vasfoga, hanem az emberi világ izgágasága és haszonvágya, telhetetlensége és tehetetlensége. Egy igazán soha be nem fejeződő középkor s egy már Neanderthalban hiába elkezdődött felvilágosodás örök birkózása. Marad a Voltaire-levélből kibontakozó szép régi mese metaforája, a halálát közeledni érző apáról s a két fiáról, akiknek egy-egy krajcárt adott, hogy próbára tegye őket. De próbatétele - a közben beérő idők tanulságával terhesen - ma akár jóslatnak is beillik .Amelyiketek nagyobb értéket hoz haza, mellyel ez a ház, hol születtetek, megtelik, azé lesz minden..." Az egyik fiú hosszú heteket töltött vele, hogy boltokban, raktárakban és vásárokban keresse. "Végre úgy határozott, hogy szalmát vásárol a krajcárjáért, mert a sok drága holmi közt ez volt a legolcsóbb s ebből kapott a legtöbbet. Ment is vele haza, de a háznak csak egy kis sarka telt meg a szalmával, ahogy leszórta... A másik is látta a sok portékát, melyek megfizethetetlenek voltak számára, miközben egyre több szenvedés közepette vándorolt. Egy félév is beletelt, mire hazaérkezett Egy szál gyertyát hozott végül magával. Restelkedve lépett a házba, épp este volt, megggyújtotta hát a gyertyácskát - és akkor az egész ház megtelt fénnyel, világossággal, biztonsággal és bizalommal... az egész ház, és mindenki előjött és a kis gyertya világánál jól látták egymást valamennyien..." Történelmünk legszorosabb hágójának megmászásához is össze lehetett trombitálni hét törzset. Móriczék a szegénység legmélyén még össze tudták kotorni a hét krajcárt s az idők egész nyomorúságának is tellett hét napra: hétfőre, keddre ...vasárnapra. Mi most már csak egyetlen mesebeli krajcárból, a megjelenés napjából gazdálkodhatunk, hogy teljék kéthetente legalább arra a gyertyalángra. Ahogy egykori címzettjétől Voltaire, ugyanazokkal a szavakkal, az ő veretes mondatával búcsúzom a mai olvasótól: "Gondoljon fáradt és mégis reménykedő barátjára, akinek csodálatosképpen mégis megadatott a derűlátás, hogy tisztelje ezt a ritka fényt!" LÁSZLÓFFY ALADÁR mij tYtcy/c-t kíván olvasóinak, munkatársainak DULUUK U J h V h 1 ÉS TÁMOGATÓINAK A HELIKON