Helikon, 2002 (13. évfolyam, 349-372. szám)
2002-02-10 / 3. szám (351.)
HELIKON Meghalt Bálint Tibor Kálmánka, bocsásd meg, hogy kemény márványpelyheket hordanak köréd még a búcsúmondatok is, meg fogod érteni, hogy lelkünknek most nem telik másra, most épp veled szegényedtünk tovább. “Született szegény voltál, azoknak a mesélő milliárdosoknak a fajtájából, akik csakis kifutófiúkként kezdhették az öröklött mesebeli játékszabályok szerint. Persze született gazdag voltál: a tehetség milliárdosa, mert onnan, ahol álltál, feltűntél, elindultál a végtelen felé, jobban ráláttál a napos oldalakra, el tudtad mesélni, mi a helyzet fény és árnyék eloszlása, elosztása dolgában. A tehetség kis tömzsi milliárdosa voltál, aki öniróniával megáldva, magadat középtermetűnek vallva közelítettél a társadalmilag kisemberek s a lelki liliputiak sokadalmához. Sokkal korábban, mint ezt szóvá tetted, bevallottad, elkezdődött a kálváriád is: neked már fájt ez az utazás, miközben semmit nem szerettél jobban, mint írni, új kábeleket rajzolni a panoptikum örök hátterére. Mindent elkövettél, elsősorban magad ellen, mikor már fájt a taszítás, a feszítés, az építés és az omlás. Messzire vitt a szünet nélküli utazás, melynek folyamán a magunkfajta messzebb kerül álmai, ambíciói, indulása kertjéből, Pata utcájától, mintha Kínába vetődött volna. Újabban, hogy folyton veszítünk, annyit veszítünk, egyre sűrűbben marad le a menetből valaki, nem tudom kikerülni a gondolatot, hogy mit is szólna vajon most ehhez Erik, vagy Gizi, vagy Géza, vagy Zsiga, vagy Zoltán? Mert nem volt soha törvényszerű sorrend... Hogyan reagálna hát saját halálhírére a társaság? Szinte hallom a te dörmögésedet, a te döbbenetedet, aki mindenkit olyan egyszerűen szerettél. Valami így is, úgy is öldöklő orosz rulett határozza meg visszavonulásunk sorrendjét, így azt is, milyen módon, mennyire szedné össze magát a maradék csapat más sorrend esetén, más összeállításban. Az a most már tényleg alig pár főnyire apadt — egyesek szerint nem is létezett - "első Forrás-nemzedék". Indulásunk korábbi volt, mint első könyveink megjelenése. Első könyvedben azt írtad be ajánlásul, hogy miközben én a csillagokkal jéghokizok, te, a kisöcsém, itt lenn a földön fázol. Ezért is nem mennek ki a fejemből azok a márványpelyhek. Mi sosem szórtunk töviseket egymás elé, nem volt egymásra figyelőbb csapatmunka, mint ahogy mi összeírtuk azt az első adagot, amennyi árán kegyesen komolyan vettek, befogadtak, bevettek bennünket is a szakma fogolymenetébe. De az első igazán visszhangzó és befejezett kiugrás a te minden értelemben nagy és maradandó regényed lett. Egy kicsit mindnyájunk nevében és becsületére. Mert a személyhez kötött hibáink is mindenkire hárultak rögtön. Mégis sikerült. Akkor éreztük meg ezt, amikor el lehetett jutni, a magyar kultúra azért is való összetartozásásnak sínein, szálain amerikákig, és amikor eljutottál, büszkén láthattad, hogy műved megérdemelt híre már ott van, megelőzött. Egy címbeli fogalommajom, mint erdélyi Kolumbusz. Szép trófea volt ez annak, aki Sodomába is vitt önkéntes rózsákat, minden elembertelenítő, robottá degradálódott iszonyat ellen. A Kálmánka nevű stúdió, műterem, mozi, elmegyógyászati rendelő most zárórát hirdet. És nincs több esély a kijózanodásra. Köztünk, bennünk, számunkra te voltál a lehetséges "melyiket a kilenc közül”, ami mindig megválaszolhatatlan kérdés, hogy egy ekkora intellektus hogy fér össze az értelmetlenséggel? A tragédiával szembefutó kedély voltál, a legborzalmasabb és legszebb, a legunalmasabb és legművészkedőbb század kifutófiúja, aki egyetlen estére begyűlt közönség szeme láttára válik pikolóból főúrrá. Jelképes "colid" itt felejtetted a fogason, olyan hirtelen és sértetten mentél el, pedig kinn folyamatosan márványpelyhekkel zokog az idő. Most már utánad is. LÁSZLÓFFY ALADÁR 2 BÁLINT TIBOR Hegedű és gordonka A cselló még remegett egy kicsit a zokogástól, aztán elcsitult, mint aki lehunyja a szemét; csak barna fénye hullott előre, s fellazította a ruhásszekrény vonalát. Dudás a szoba szögletében ült. Keze alácsüngött, feje sárgán fénylett, akár a réztojás; az öreg muzsikusban a dallam vágyat, szeretetet kavart fel, s ez az érzés forró homokként kóválygott benne. Most fölnézett. Szemöldöke alól azt a hosszú, frakkos embert figyelte, aki fel-alá járkált a gordonka előtt, azt a fiatal művészt, akit szerelmes gyűlölettel imádott Két éve lakott nála, bebútorozott kis szobájában, örvendezett, hogy nem kell kocsmáznia, s most mégis félt. Leste a fiát. Igen, gondolta, a cselló jó óra múlva tüzes arcokra s óriási szemekre villantja sugaracskáit, a sok ember pedig, amikor felszabadul a szépség áhítatából, mind tapsolni fog, ujjongó tenyércsattogással. Ünnepli Jóskát. És őt elfeledi, mint a kavicsot, a levegő illatát, s nem lesz, aki visszagondolna hegedűjének elsírt nótáira... Az öreg feje előrebiccent. Sokáig mozdulatlanul üldögélt, majd amikor föleszmélt, szégyen s riadalom keveredett össze benne. A fiú arra fordult. Csendesem megkérdezte: — Táti, nem készül? — Nem. Rosszul vagyok... De miután Jóska elment, izgatottan a szekrényhez totyogott és levette hegedűjét. Két hang szökkent át a szoba csöndjén. Akkor a hegedű az asztalra koppant, s az öreg előregörnyedve járkálni kezdett. Igen, ez a hegedű lett minden szégyenkező alázatának oka! Ez a doboz csüngött negyven éven át a hóna alól, mint vízbe fulladt cigánylányka teste. S ő nem tudta föltámasztani. Nem! Csak a másik, a varázsló, az a szép ember ért az ilyenhez, aki most őt egyedül hagyta... Annak érintésétől sír a szárazfa, madarak tolla hull, s kacagón kisüt a nap.. Ó, hát miféle titok lappang itt! Tenyerét a fényhez emelte, s ahogy ott állt, a szakállán apró csöppek csillogtak... S ekkor, mint jégesőt a bádogfedelen, hallotta a tenyerek csattogását, s a képzelt teremből arcok bukkantak elé. Nem, ezt nem bírta! Letörölte arcát, megrázkódott, és sietve magára kapkodta öltönyét. Szemhéja repdesett, fejében izgatott gondolatok tolakodtak. Igen, ma végigcsatangol régi helyein, s ha darabkákra is hull ez a hegedű, nem maradhat szív, amelyen ne rezzenne könnycsepp! Neki is sikere lesz! Az utcán, a lányok alatt már mosolygón tipegett, s szemében kigyúlt a láng: egy deci a telthangú napszámosok, meszes festők között, szőke sör a fehér abroszon, tarka ricsaj: ugyan ki nem hálás az efféle örömökért? Erre gondolt Dudás, s felötlöttek benne régi kicsapongásai, amikor hajnaltájt bandukolt haza az öntözött, aszfaltszagú utcán, anélkül, hogy szégyen vagy bűntudat ébredt volna benne... Ment és bekukkintott a kocsmákba. Az évek távolából idegen volt számára minden kis zug.Hiába kutatta régi ismerőseit, a susztert, a hórihorgas parkettezőt, hiába pengette tüntetően a hegedűjét. Nem törődtek vele, észre sem vették, a város utolsó zenész-mohikánját, aki váratlanul bukkant elé. Egy férfi le-fel hullámzó arccal meredt rá és legyintett . Elég, elég! Dudás kacagott. Örökké nevetésen szűrte át a szavak mérgét, de egy csepp ezúttal mégis a torkára szaladt Kiitta a pálinkáját, és az ajtó felé indult Már nem volt kedve semmihez. Itt-ott bekapott egy féldecit, hegedűjét a kabátja alá dugta és este tízkor pityókosan szedegette a lábát. Vékony tücsökhangon sírt benne a bánat. Hát eljöttél otthonról... Taszított a kísértés, a gonosz vágy s az irigység? Az irigység, istenem! Féltékeny lettél a fiadra, akiben a véred zümmög, s aki vasalt ruhát adott rád! Ó, miért nem nyílik ketté a föld?! Miközben így korholta magát, a hangversenyterem lépcsői elé ért, megdörzsölte a szemét, s feltotyogott. A folyosón már hallotta is a gordonka játékát, s a teremben a dobogóig ment előre. Tekintete a szőnyegen kúszott, nem tudott felnézni, aztán megállt mozdulatlanul. Testén, mint a zokogás, rezgett át a zene. Nyírfák hajladoztak, s távoli morajlást söpört a szél. Majd ellankadt a küzdelem, ujjongó hangok pörlekedtek az elvonuló sötéttel, s a szíveket megtöltötték bizakodással... Dudás halántéka lüktetett, de a mellében könnyű fényesség lett, s örvendező szavak cikáztak benne. Igen, ez az új, kacagó dal kell ma. Ebben benne van az ő élete is, mindenkié, aki verekedett a sorssal! És öröm van benne és reménykedés, hogy nem élt hiába! Mert ő küldte ezt az embert, hogy átvegye erőtlen vonóját, s kerteket, erdőt, s patakokat varázsoljon a küzdő emberek elé! Szíve elszorult, reszketett a lába. És amikor kigyúlt a fény, s feldördült a taps, s Jóska meghajolt az emelvényen, az öreg muzsikus hirtelen úgy érezte, mintha ez lett volna életének első nagysikerű fellépése. S még azon az estén összetörte a hegedűjét...