Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)

2007-06-25 / 12. szám (482.)

HELIKON BOGDÁN LÁSZLÓ VERSEI A pók stratégiája Vásárhelyen egy szállodában, áprilisban azt hittem, nyár van. Kavarogtak sunyi hópelyhek, és én azt hittem: pitypangpelyhek. Amíg Király Lacira vártam­. Ott lebegett a pakurában. Az iraki háború zajlott, omlottak Szaddám palotái. Hó vagy pitypangpehely kavargótt. Mostantól megtörténhet bármi! Király Laci is megérkezhet. Ez nem a vég még, nem is a kezdet. Egy erdőt láttam, sűrű erdőt. Mókusok, medvék, kérdőjelek, fejem felett fekete felhők rejtették az idézetet mellyel Király Lacit fogadom, boros üveggel az asztalon. Egyszerre csak fák között voltam, Király úr ismét elveszett. Gyökerek között botladoztam, csapdába csalt a képzelet, örök erdélyi éjszaka penetráns, vad, nyers vérszaga. Tört arcom borok tükrébe vész, nem tudom öreg Királyom hol van?! Mert végül csak ennyi az egész: mentem az úton, megbotoltam, s az életemben eltévedtem, van-e s ha van, segít az Isten? 2003. április 11. Vannak vidékek a hetvenöt éves Kányádi Sándornak Próbálgatom a hangom, hanton és árokparton, ha lantom lenne, lantom... Kebelemre szorítnám, a halált így szólítnám, coki pokolba, hitvány! De hát csak furulyám van, hallgatnak mégis páran, hárman vagy háromszázan, de gyűlnek, gyülekeznek (égen setétlő felleg) legendák, hiedelmek. Hát fújom furulyámat, már senkire se várok, hátam megett az árok. Gyógyír, átok, kín, méreg, feltámadó remények - égre csendül az ének. És jönnek egyre többen, világvég szürkületben, ahogy mindig is hittem. Hallgatják amíg élek, tudjuk, vannak vidékek, ahol másfajta népek forognak körbe-körbe, vízbe sem, csak az égre, nem is néznek tükörbe, elég ha egymást látják! Nem isznak bort, csak máslást, s a sült galambot várják. Az Isten háta mögött, fullasztó őszi ködök, zegernye, mocsár pöfög. De értük is eljövök!... 2004. május 4. Az ifjúság éhes madara Az emlék éles és túlmutat önmagán. Az oszlop mellett állt, a Bulandra elő­csarnokában, vörös ingében, tétován vigyorgott. „Alvarez - mondta­­ a színlelő­művész”. Santiago, „ébren alvó város!” egy pillanatra feltűnt a plakátok között. „Óceánnal, magas hegyekkel határos...” Egy kondorkeselyű felettünk körözött, de nem csapott le még, érthetetlen kivárt. Kék mosdótálakban hajózott Erzsébet. „Csillében mindég kék, kökény­ azúr az ég. Sehol nem láthatsz ilyen égi kéket.” S akkor a királynő azt mondta: „elég!” És jöttek az angol kalózhajók. Drake nem tehetett mást, legyőzte az ármadat! „És a költők közül Keats, Browning, Byron, Blake, Paz, Neruda, Borges! Ne felejtsem Lorcát...” Mesélte, remélvén, végül mégis megért, ha én is megértem és. És Allende sorsát. „Nem pusztán két személy!” A bosszúról mesélt. Sortűz stadionban. És mit a képzelet sem vizionálhat, ezerarcú terror. „Allendét megölték és győzött Pinochet! Nem pusztán két személy. Nyugalom és horror.” S hogy el kellett tűzni. Nyomában lihegtek a köpök, hát eljött. „Cseberből vederbe!” - vigyorogtam. Legyintett. Hópelyhek lihegtek fejünk körül. Régen kiértünk a térre. És körbe kerengtünk. „De itt nem utána koslatnak. Személye itt nem fontos.” „Talán, de mi lesz ha mégse az, amire várna? Hisz ez is rendőr állam!...” „Nézd, én katalán vagyok, az őseim Katalóniából jöttek az új világba. Tetszett nekik Csille. » »»»»» 4

Next