Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)

2007-06-25 / 12. szám (482.)

» »»»»» rában! Csakhogy: kisgyerekkorában Szatmár még Magyarországhoz tarto­zott, és az akkori interdalnokok rögvest rásütötték az irredentizmus vádját! Vé­gül is egy nagybányai román képviselő (Teofil Dragoti) mentette meg s kijárta érettségijéhez a felsőbb engedélyt, de azt mondta Dsidának: „Csak eggyel tartozik ezért nekem! Hogy soha olyan ne legyen, mint azok, akik feljelentették!” Most is csak abban reménykedhetünk, hogy hátha akad Vásárhelyen egy vátrás kolléga, aki odaszól Kovács András Fe­rencnek: Azért csak vigyázzatok, fiúk! Mert az az alak valóban egy költő­ volt! Utóirat-előzetes. Mind az közhálón, mind egyes világlapok hasábjain töb­ben feltették a kérdést: hogy lehet, hogy Dsida Jenő, a vézna, szánalmas, vallá­sos, szipogó költőcske olyan vad „szélsősé­ges” hangú költeményt bírt írni, mint a Psalmus Hungaricus? A csodálkozóknak tudniok kell, hogy a Psalmus ún. ószövet­ségi műfaj. Mózes, Illés, Ézsaiás, Jeremi­ás és a Zsoltárok könyveit végsőkig he­vített izzású szenvedélyek, szélsőséges dinamikai skála, végletekig fokozott in­dulatok jellemzik. Mennydörgés és vil­lámlás tör elő a próféta torkából, kénkö­ves, tüzes eső zúdul Sodom­a és Gomora bűnös világára. Rettenetesség itt az Is­ten mit mond, döbben meg a XVI. szá­zadi prédikátor is. És az is rettenetes, ahogy mondja! Akármilyen vallású vagy vallástalanságú valaki, ha már foglal­kozásszerűen űzi az irodalmárkodást — nem olvassa, hanem tanítja az irodalmat -, akkor illik ismernie legalább nagyjá­ból a hajdani próféták szövegeinek tartal­mát és stiláris jellegzetességeit, mert füg­getlenül vallási „konszignatúrájuktól”, az egyetemes irodalom értékes darabjai. Noha intern­eteseink úgy fogják ugyan fel pl. Dsidának az Elárul a szív, mert vilá­gít c. költeményének borzalmas élményét, hogy átküldték a másik, sötét szobába szi­varért hálóingben — költőnk, ha egyszer Psalmust ír, abból nem pesztonkás (lásd „bébiszitteres”) pusmogás lesz, hanem mélységesen átélt, végletes érzelmi-indu­lati kitörés, ehhez való hangerő és hang­­szerelés, szóval ő nem érte be Erdős Láz­ár René léptékű farsangolásdival. Továbbá Selyem Zsuzsa következő so­rait a közhálóról nem merjük magyaráz­ni: „Ez itt az irodalmi abszurd, a fiatalon elhalt életművet még mindig fogyasztja a halni nem tudó és nem akaró közön­ség. Szellemi nekrofília.” Itt a légritku­lástól már lüktet a halánték és kiguvad a szem. Meg kell kérdezni a szerzőt és a légszivattyú gépmesterét, Parászka B.-t. Dsida: „Nem volt csak naiv és álmodo­zó, mint amilyeneknek általában a költő­ket tartják - túl élesen látta maga körül a világot, élesebben az Okosoknál és Be­avatottaknál” — ezt Marosi Ildikó idézi Li­geti Ernő 1938-as gyászbeszédéből. Én meg Marosi Ildikótól ezt: „örökké a végle­tek csaptak össze Dsida öröksége fölött... az idő döntött, verseiből közkincs lett”, s „éppen ez fáj a steril elméjűeknek, a meddő szellemeknek, az irodalom körül bohóckodóknak...” - ezt én teszem hozzá. HELIKON 3 Kedves Barátaim! Csak homályosan tudom elmonda­ni, hogy mit is szeretnék. Röviden: egy verset, egy prózaverset, vagy egy kis esszét. Az ötletet Dsida Jenő adta, ami alap­ján nekem egy fényképet kellett volna készíteni, de nem tudtam, mert nem le­het. Pedig azt gondoltam - és ezért e le­vél —, hogy olyan könyvet tudok majd készíteni, mint az Ötvenhatos levél, amely nem várt sikert hozott. Ott egy képem szerepel, amihez tizenhatan ír­tak, írtatok egy-egy verset. Mostani tervem, ha megvalósítható az ötletem, ennek a fordítottja lesz, vagy régiesen szólva inkább lesz lehet. Hogy mi volt Dsida ötlete? Egy 1937- ben megjelent írás, amelyben Debrecen­ről, a régi temetőről és Csokonai sírjá­ról szól. Rövidítve ide másolom: AKÁCLEVELEK CSOKONAI SÍR­JÁRÓL Az 5-ös villamos visz ki a város ha­tárán kívül eső, öreg, Hatvan utcai te­­mető­be. A szélesebb fő­útról mezsgye vág jobbra a sírok közé. Itt vagyunk Cso­konai pihenőhelyénél. Csokonai-vers jut eszünkbe, amikor megpillantjuk az akáclombok alá bújt, fekete vasem­léket: „Hamuhodni ákászod alján..." Igen, ez volt a vágya, itt „hamu­hodni” a debreceni akácos temetőben, az „ákászok” alján. Itt alussza végte­len álmát százharminckét éve a ma­gyarság egyik legnagyobb és legba­­labb végzetű költője. A síremlék is öregebb már százesztendősnél. Az egymás felé rakott, három vas­­téglányból álló, koromfekete emlékről régen lekopott az aranyozás. A sírt kö­rülvevő vaskerítés is rozsdás, a kőalap­zat mohos, máladozó. Csokonai VITÉZ MIHÁLY Született­­1773. Debrecenben. Meg­halt 1805. Hazafiai emelték 1836. Nem messze a Csokonai-sírtól, szabá­lyos, véget nem érő sorokban kis fehér kőtáblák őrzik a világháború debreceni halottainak nevét és emlékét. Egymás mellett olvashatjuk a neve­ket: Bíró Lajos gyalogos, Nagy Mihály tüzér, Kondás József gyalogos, Lőrincz Ferenc huszár. Micsoda hosszú sor! Va­lamennyi fiatal élet volt, alig több húsz­huszonöt évesnél. Közöttük ugyanolyan kis tábla: ANYUSZI POROTYKA orosz fogoly 1894-1915 S aztán sorban a többi orosz foglyok... Anyuszi Porotyka. - Ki tudná megmon­dani, miért olyan megindító ez a ma­gyar fülnek tréfás hangzású muszka név itt a Hatvan utcai öreg temetőben? Szegény kis Anyuszi Porotyka, ismeret­len orosz fiú. Hát ő is ide rejtette huszon­egy éves életét a magyar síkság homok­jába. Szerencsétlen sorsú magyar költő és szerencsétlen sorsú muszka gyerek egymás szomszédságában várják a fel­támadást. Hirtelen szélroham szaladt át a sír­kerten." (Keleti Újság, 1937.) Erről az írásról és látogatásról ne­kem rögtön Szatmárcseke jutott eszem­be, amelyről könyvnyi anyagom van készen. Sokan ismerik a csónakos fej­fáiról híres temetőt, és azt is tudják, hogy a sírkert közepén, főhelyen áll a Kölcsey klasszicista síremléke, kit a falu népe („jobbágy urak”) vesznek kö­rül. De említhetném a Házsongárdi te­metőt is, ahol — lehet, hogy pontatlan az emlékezésem, de a negatívon egy­más mellett szerepelnek . Brassai Sámuel síremléke mellett egy magas oszlopon egy fiatal fiú mellszobra áll, alatta csak ennyi: ISTVÁNRA. Ki ő? Ezekből talán már érezhető, hogy mit szeretnék: hasonló példákat, vagy az itt felsorolt példákat versbe vagy esszébe szedve, amelyek mellé én készítenék fo­tókat. De másként is lehet, mivel 20- 25 éve van készen egy fotós anyagom a híres falusi temetőkről, és a kapott szövegeket, ha nem tudom pontosan il­lusztrálni, akkor hangulatában illő te­metői képet választanék. Ehhez még azt is hozzá­teszem, hogy nekem, aki fa­lun nőttem fel, a temető nem rémisztő hely, nem a holtak birodalma (Hádész), hanem pont fordítva. Ha ismeretlen he­lyen járok, bárhol is vagyok, felkeresem a temetőt, bármilyen valláshoz vagy fe­­lekezethez tartozik is az. Döbbenetes élményem volt utólag, amikor Lappföl­dön jártam, nem láttam és nem tudtam egyetlen lappot sem fényképezni. Útköz­ben valahol egy kisvárosban megáll­tunk, épp a temető mellett. Amikor vé­gignéztem a sírokat, a finn kísérőm az egyikre rámutatott: látod, aki itt nyug­szik, az lapp volt. De nem folytatom, mert nehogy én kapjak bíztató és felkérő leveleket. Még annyit, hogy nem általában kérek élményszerű leírást, verset, ha­nem valami olyat, mint fent próbáltam Dsidával érzékeltetni, ahol két név sze­repel, két sírfelirat keltette különös él­mény és gondolat. Ez lehet két sor is, de lehet két oldal is, írom ezt a megjelenés reményével, és azzal az ígérettel - ha valami véletlen nem akadályoz meg ebben -, hogy min­den verset, prózát képpel honorálok. Kert Bicskén, 2007. május 17. MÓSER ZOLTÁN

Next