Helikon, 2012 (23. évfolyam, 591-614. szám)
2012-01-10 / 1. szám (591.)
HELIKON POMOGÁTS BÉLA Erdélyi magyar dráma Az erdélyi magyar művelődésnek nagyobbak voltak a színházi, mint a drámairodalmi hagyományai. Kolozsvár mindig a magyar színi kultúra fellegvára volt, és Nagyváradnak, Marosvásárhelynek is gazdag színházi tradíciói voltak. Az erdélyi magyar szellemi élet hagyományosan pártolta a nemzeti dráma ügyét, ebben látva a nemzeti művelődés fennmaradásának egyik fontos műhelyét. Igazi drámaíró egyéniség mégsem nőtt fel Erdélyben, és a két világháború között kialakult kisebbségi irodalomnak is a drámai műfaj volt a legkevésbé kifejlődött ágazata. A korszak drámairodalmának törekvéseit elsősorban Bánffy Miklós, Kós Károly, Tamási Áron és Nagy István színpadi művei mutatták. Bánffy Martinovics és Kós Budai Nagy Antal című drámája a helikoni irodalom történelmi érdeklődésének eredménye volt, az első a lélektani dráma, a második a „népdráma” erőteljes változatát képviselte a történelmi kereteken belül. Tamási Áron népszerű játékai, az Énekes madár és a Tündöklő Jeromos a költészet és a népi komédia szálait sodorták össze, hogy jelképes értelmű színpadi történetben mutassák be a székely nép emberi erényeit. Nagy István Özönvíz előtt című drámájában a társadalmi konfliktusok bemutatásának szándéka kapott hangot. Mellettük az 1945-öt megelőző évtizedekben Bárd Oszkár (Citera), Tabéry Géza (Álomhajó), Kádár Imre (Az idegen katona), Gulácsy Irén (Valuta), Molter Károly (Örökmozgó) és Asztalos István (A fekete macska) műveinek jutott szerep az erdélyi magyar színpadon. Ezek a színművek általában szép sikert arattak az erdélyi közönség körében, több közülük a magyarországi színházlátogatók és színikritikusok elismerését is megszerezte, különösen vonatkozik ez Kós Károly és Tamási Áron színműveire, amelyekben a magyarországi színházi kritika és közönség az erdélyi magyar drámairodalom sajátos természetét fedezte fel. A második világháború után hamarosan átalakultak a színházi kultúra intézményei, velük együtt átalakult a drámairodalom. A színház, a művészeti élet más ágazataihoz hasonlóan, a közvetlen politikai cselekvés és az ideológiai meggyőzés (nem egy esetben minden hitelességet nélkülöző) fóruma lett, a születő új drámairodalmat a társadalom átalakítását célzó stratégia, mi több, a napi politika szolgálatába állították. Nagy István 1947- ben bemutatott darabja, A gyár ostroma a marxista módon értelmezett munkásosztály harcát, Sütő András és Hajdú Zoltán 1950-ben készült színműve, a Mezítlábas menyasszony az úgynevezett „falusi osztályharcot” kívánta bemutatni. Mindkét színpadi mű a korszak sematikus szemléletének és dramaturgiájának bélyegét viselte magán, ma már egyik sem jelent többet, mint drámatörténeti dokumentumot. A sematikus emberábrázolás és konfliktusteremtés ezt követően hosszú időn át érvényesült az erdélyi magyar színpadon, még olyan viszonylag igényesebb művek sem tudtak szabadulni tőlük, mint Simon Magda Százházas lakodalom vagy Huszár Sándor A házasságok a földön köttetnek című darabjai. Midőn a hetvenes években az erdélyi irodalom számot vetett a korábbi évtizedek drámatermésével, meg kellett állapítania, hogy ez a korszak valójában irodalmi szempontból eredménytelennek mutatkozott. Kántor Lajos, aki a két világháború közötti időszakban is hiányolta a folyamatos drámaírói tevékenységet, határozottan eredménytelennek látta az 1945 és 1970 közötti negyedszázadot is: „a negyvenes, de különösen az ötvenes években — állapította meg - a színház egyértelműen a politikai feladatok szolgálatába áll, az esztétikum háttérbe szorul, sőt jórészt el is tűnik az új színművekből”. Lassú kibontakozás Az erdélyi magyar drámairodalom lassanként talált magára, valójában csupán a hatvanas évek során szabadult meg a sematikus emberábrázolás és konfliktuskezelés béklyóitól, és a hetvenes években hozta létre azokat a műveket, amelyek színpadon és nyomtatásban egyaránt azt igazolták, miszerint sikerült felzárkóznia az egyetemes magyar drámairodalom eredményeihez. A drámai műfaj lényegében ugyanúgy talált magára, mint az elbeszélő irodalom: a társadalmi konfliktusok feltárásában és megjelenítésében, illetve az írói egyéniség fokozottabb érvényesülésében. Ezt a lassú kibontakozást jelezték Molter Károly Csaló is csalódik, Sütő András Pompás Gedeon, Deák Tamás Testvérek, Tamás Mária Baleset az új utcában és Lőrinczi László Szerető című darabjai, illetve azok az egyfelvonásos színdarabok, közöttük Asztalos István Törvényen, Méliusz József Nem olyan egyszerű... és Sütő András Fecskeszárnyú szemöldök című művei, amelyek az Igaz Szó 1958-as pályázatára érkeztek be. Különösen a vígjáték műfaja fejlődött ebben az időben: Sütő András darabjai mellett Tomcsa Sándor Az utolsó szalmaszál, Nagy István Nézd meg az anyját és Méhes György 33 névtelen levél című komédiája aratott közönségsikert. Ezeknek a színpadi műveknek nem is annyira a drámai műfaj megújításában, hitelességének helyreállításában jutott feladat, inkább abban, hogy a közönséget visszaszoktatták a nézőtérre, és a színházi társulatok körében fenntartották a színjátszó kultúra korábbi hagyományait. Az erdélyi magyar színházi életnek az a gazdagodása, amely új színházak és társulatok létrehozásával következett be, ilyen módon könnyebben helyre tudta állítani a színházkultúrának azt a folytonosságát, amely az ötvenes években jóformán megszakadt. A drámairodalom lassú kibontakozása ezt követően volt tapasztalható, ebben játszottak szerepet Szemlér Ferenc színpadi művei, a mitologikus példázatot mondó Apellész különös kalandja és a társadalmi konfliktusokra figyelmeztető Marci jól érett. Szemlér „optimista színjátékokat” írt, vagyis bízott abban, hogy a fejlődés fel fogja oldani a társadalmi létben, a kulturális életben tapasztalt feszültségeket. Ezeket a feszültségeket nagyrészt erkölcsi jellegű összeütközések szabták meg, maga az író is moralistának tekintette magát. „Magánhasználatra - írta 1968-ban kiadott Életünk és halálunk című drámakötetének bevezetőjében - néhanap úgy osztályozom ezeket a műveket, mint amelyek kifejezetten etikus szándékból, erkölcsi célokból jöttek létre. Mindenikük tehát pontosan körülírható mondanivalóval, sőt már-már morális célzattal rendelkezik. Elképzelésem szerint ezeknek a párbeszédes formában megírt drámai összecsapásoknak célja és értelme az, hogy az érzelmek felkeltésén kívül mondjanak is valamit — többnyire egészen pontosan körülhatárolhatót és megérthetőt.” A nemzetiségi drámairodalom kibontakozása szorosan összefüggött a színházi kultúra fellendülésével, ebben a fellendülésben mindenekelőtt néhány kiváló színházi rendezőnek, a többi között Harag Györgynek, Tompa Miklósnak és Szabó Józsefnek volt szerepe. A valóságos drámai konfliktusok színpadra állítása ugyanakkor összefüggött azzal az erősebben kritikus ábrázolással, amely a közelmúlt társadalmi és politikai torzulásait mutatta be, és amelyekről kezdetben inkább az elbeszélő irodalom, később a drámairodalom is képet adott. Ez a kép mindinkább határozottan és egyértelműen, olykor figyelemreméltó kritikai igénnyel állította színpadra a korszak (a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek) súlyos társadalmi és kisebbségi tapasztalatait. Ez a kritikai igény jelentkezett Kányádi Sándor Ünnepek háza és Székely János Irgalmas hazugság című drámai művében vagy Méhes György Dupla kanyar című szatirikus vígjátékában. Bálint Tibor színműve, a Sánta angyalok utcája (a Zokogó majom című regény színpadi változata) ugyancsak a múltbéli tapasztalatokkal történő számvetést képviselte. Kocsis István korai drámái: az 1967-ben írott Megszámláltatott fák és az 1968-as Játék a hajón a drámai parabola műfajában vetettek számot a huszadik században élő ember erkölcsi dilemmáival, utalva a kisebbségi sorsban élő közösségek sajátos tapasztalataira. Csávossy György Édes méreg és Patkánysíp című színművei a művészi alkotó tevékenységről mondtak költői példázatot. Az új erdélyi magyar dráma mindezek mellett két jellegzetes műfajban fejlődött tovább: a történelmi dráma és az abszurd játék műfaji változataiban. Az itt felmutatott eredmények joggal kerültek a magyar nemzeti drámairodalom akkori magaslatára, és ösztönző erővel hatottak ennek az irodalomnak a további alakulására. Megújulás és útkeresés A hetvenes években (valójában az egész magyar kultúrában) megújulni látszott a magyar drámairodalom, és ennek során mindenekelőtt a történelmi drámák iránt mutatkozott élénk érdeklődés. Mindezt több tényező alapozta meg, egyrészt a