Helikon, 2016 (27. évfolyam, 687-710. szám)

2016-01-10 / 1. szám (687.)

» »« Miben különbözik? A kortárs magyar irodalom esztétikai vi­táit idéző- és zárójelbe teszi az a kormányza­ti kultúrpolitika, amely teljesen eltörli az iro­dalom önmagáról kialakított véleményét, és amely az erőfitogtatás, a hatalmi játszmák, a kiéheztetés és a lekenyerezések olyan rend­szerét hozta létre, hogy a színtéren szereplők kényszeresen számolgatják (hálózatelméle­ti kifejezéssel élve), hogy hány lépésnyi távol­ságra állnak/állhatnak a hatalomtól. A másik az internetkultúra, az irodalom digitalizációjának a hatása, a honlapok, blogok, a Facebook-jelenlét stb., amelyek felforgatták az irodalom lehetőségeit és ön­képét, s egyfajta „élő műalkotást” hoztak létre. Ahogy blogomon írom: „Olyan meg­sokszorozott, dinamikus, élő mediális felü­let jön létre, amelynek a klasszikus szöveg, a textus már csak egy része, egyetlen kom­ponense csupán­­ az életrajz, a test, az arc, a kommentár és önkommentár, a vizuális és akusztikus effektusok mellett.” 2. Az ún. fiatal irodalom paradoxona, hogy beláthatatlan, hiszen nem része a ká­nonnak, éppen ezért minden sommás véle­mény hiteltelen lenne ebben a kérdésben. Az azonban bizonyos, hogy az eltérő ten­denciák nem annyira a politikai és az ál­lamhatárok mentén generálódnak, sokkal inkább poétikai jellegűek. Ennek a kérdés­nek a bővebb tárgyalásához Csehy Zoltán A poszthumántól az alternatív rítusig - Irányulások, labirintusok, sugárutak az ún. fiatal magyar lírában című kiváló tanulmá­nyát ajánlom az olvasó figyelmébe, amely a Parnasszus 2015/2. számában jelent meg. 3. Úgy gondolom, egy folyamat sodrásá­ban állunk, forradalmi mediális változások forgatagában, de az már most látszik, hogy mennyire radikálisan változott meg az iro­dalmi tér ennek hatására. Egészen más­hogy lehet tanulmányt írni az elektronikus könyvtárak és a Google segítségével, mint arra gondolni lehetett akár 20 évvel ezelőtt is, és a globális falu képzete is egészen való­ságos, hiszen akár egy tanyáról is elérhető a kortárs magyar irodalom szinte minden jelentős fóruma. Az állandó, napi szintű kapcsolattartás a távol élő ismerősökkel, barátokkal, a rögzített papírfelülettől elol­dott, bárki számára elérhető sokmillió ol­dalnyi szépirodalom napi tapasztalat. Visszatérve a kérdésre, Juhász R. József híres-hírhedt Duna-performance-a ese­tében sem csupán magára az akcióra irá­nyult az alkotói figyelem, hanem annak értelmezésére, illetve mediális felhasználá­sára, mémszerű elterjedésére. Ahogy a mű­vész írta: „Leginkább a kommentek érde­kelnek a performansz kapcsán. Ez az akció legfontosabb eleme. Az, ahogyan egy online közösség reagál, miután szembesül egy szo­katlan eseménnyel.” Ez a reflexív viszony a kommentekre és az akció hírként való vírusszerű elterjedésére, illetve a médiu­mok manipulációjának formáira kérdez rá. Éppen ezért az „értelmezés értelmezése” válik e kísérlet tétjévé, miközben a techni­kai-technológiai környezet is részévé válik a műalkotásnak. Sándor Zoltán író, a Sikoly főszerkesztője (Vajdaság) 1. Számomra az irodalmi alkotás mindig egyéni tevékenységnek számított. Minden folytatás a 3. oldalról igazi alkotó külön világ, és a maga mód­ján más. Arról, hogy ezt mennyire komo­lyan gondolom, árulkodik az is, hogy az ál­talam főszerkesztett Sikoly folyóirat első számának vezérszövegében azt írtam, hogy a Sikoly „szerény próbálkozás az egyma­­gukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására”, és „már a kiindulópont­ban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azo­kat, akik készek együtt sikoltozni velem/ velünk”. Botorság lenne azonban nem venni tudo­mást a különféle nemzedéki csoportokról és a csoporthoz való tartozás előnyeiről, mint amilyenek például az alkotói körön belü­li csiszolódás és kibontakozás, a csoport tö­megességének köszönhető nagyobb média­figyelem, a könnyebb szereplési lehetőség, az egymás segítése, ajánlása körön belül stb. Természetesen a csoporthoz való tarto­zásnak hátránya is lehet, mint például az alkotó beskatulyázása az adott alkotói kö­zösségbe, ami háttérbe szoríthatja egyéni produkcióját. A Sikoly folyóirat nem hozott létre egy nemzedéki csoportot, hiszen egyrészt a vezérgondolatommal ellentétben állt egy ilyen célkitűzés, másrészt pedig a kezde­tektől egy mindenféle érték iránt nyitott folyóiratot igyekeztem készíteni szerkesz­tőtársaimmal, ami a tematikai és formai eklektikusság mellett a szerzőgárdás vál­tozatosságot is feltételezi, sőt nagymérték­ben ez utóbbi biztosítja az elsőt. Ez nem azt jelenti, hogy a Sikoly állandó szerzői között nem jött volna létre egy kemény­mag, amely akár generációs tekintet­ben is közel áll egymáshoz (Csík Mónika, Sáfrány Attila, Szabó Palócz Attila, Szögi Csaba stb.), de mi sohasem működtünk irodalmi csoportként a fent említett érte­lemben. A Sikoly indulásának évében, 2004- ben indult a DNS kulturális folyóirat is, amelyet fiatal egyetemi hallgatók (Samu János Vilmos, Beke Ottó stb.) hív­tak életre a környezetükben tapasztal­takra reagálva, és hiányérzetük pótlásá­nak céljából. A szerzők/szerkesztők által irodalomelméleti értekezésekkel megtá­masztott folyóirat performanszokban gaz­dag bemutatói valóságos kulturális akci­ókká nőtték ki magukat. Ahogyan Fekete J. József írja: „A Samu János Vilmos szer­kesztői elképzelése mentén artikulálódó DNS minden egyes lapszáma egyedi tes­tet öltött, és nem rejtett célja volt kivezet­ni az irodalomból, pontosabban átvezetni az irodalmat a vizualitással és a gondo­lat tárgyiasulását ötvöző artisztikus vi­lágba.” A Sikolyban és a DNS-ben közös, hogy mindkét fórum alulról építkezik. Az első a Sziveri János Művészeti Színpad, a má­sik pedig a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium kiadványa. A néhány évvel ezelőtt alakult HÍD Kör ellenben a nagy múltú Híd folyóirat kö­rül összesereglett fiatal alkotók csoport­ja. Jelenleg a Vajdaságban ez az egyetlen olyan szerveződés, amely a fenti értelem­ben nemzedéki csoportként működik és te­vékenykedik, mindenekelőtt a Híd folyóirat és a Forum Könyvkiadó által képviselt iro­dalmi értékeket vallva magáénak, és szo­ros kapcsolatot ápolva különböző irodalmi szervezetekkel. 2. A magyar társadalom, azon belül a magyar irodalom végtelenül megosz­tott. Lehet ezzel a megállapítással nem egyetérteni, érveket sorakoztatni fel cá­folatára, de elegendő megnézni egyes fo­lyóiratok kritikarovatát, hogy világossá váljon előttünk, mire is célzok tulajdon­képpen. A különböző eszmerendszerek mentén létező kánonok képviselői érteke­zések közben nemcsak, hogy nem veszik figyelembe a másik kánonhoz tartozó­kat, hanem sokszor nem is olvassák őket. (Természetesen vannak középutasok, de ők mintha kicsit halkabbak lennének.) Míg húsz-harminc évvel ezelőtt az volt az irodalmi diskurzus tárgya, hogy a nyuga­ti és a határon túli magyar irodalmak ön­álló irodalmi entitások vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e, mára már inkább az a kérdés, hogy a különböző kánonok mentén szerveződő, egymás mel­lett párhuzamosan létező magyar irodal­maknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül. Az idősebb írónemzedékekre jellemző polarizálódás szerencsére — eddigi tapasz­talataim szerint — nem annyira jellem­zi a magyar irodalom fiatalabb képviselő­it. Sokkal nyitottabbak a másik felé és jóval apolitikusabbak idősebb kollégáiknál. Attól azonban, hogy valaki nem sorolja be ma­gát egyik táborba sem, ne legyenek illúzi­ói, hogy ezt nem teszik meg helyette mások, akár a műveiben képviselt értékrend, akár irodalmi baráti köre, akár valami harma­dik szempont alapján. Az irodalomnak nem kell egységesnek lennie: sem tematikailag, sem formanyel­­vileg, sem tájegységi, sem generációs szem­pontból. A magyar irodalom ilyen értelem­ben nem is egységes, és ez jó. Ha valamiben egységes kell(ene) lennie, az az ideológiai és kánonbeli megfelelőség felett álló eszté­tikai érték szempontjából. A magyar iroda­lom ilyen tekintetben sem egységes, és ez nem jó. 3. Nem mondok újat, ha azt állítom, hogy az online nyilvánosság és a közösségi mé­dia teljes mértékben megváltoztatta szo­kásainkat: reggelente nem a trafikba ro­hanunk újságért, hanem okostelefonunkon megnézzük a friss híreket, sokszor nem is közvetlenül egy adott sajtóorgánum hon­lapján, hanem valamelyik közösségi olda­lon keresztül. Lehetetlen, hogy mindez a maga módján ne hasson ki az irodalom be­fogadására, az irodalom terjesztésére és magára az irodalmi alkotásra. Nem mé­­lyednék bele az önkifejezési lehetőségek bő­vülésébe, úgy vélem, hogy az új felület le­hetőség ugyan, de az irodalmi mű csak akkor éri el célját, akkor képes hatást ki­fejteni, ha eljut érte olvasójához, számomra a kérdés legizgalmasabb mozzanata a visz­­szahatás ténye: az online felületre rövidebb írások kellenek, a közösségi média elősegí­ti a(z ön)menedzselést, a napjainkról szóló irodalmi alkotásokban megkerülhetetlen­­né válnak az okostelefonok és a közösségi oldalak, azok irodalmon belüli felhaszná­lóinak pedig a hitelesség érdekében ismer­niük kell az adott eszközök tekintetében használt nyelvet. Szalay Zoltán író, az Irodalmi Szemle főszerkesztője (Felvidék) 1. Nagyon nehéz a „fiatal irodalom” ka­tegóriáját közelebbről meghatározni, ez­által a kérdésre is nehéz válaszolni. Az elmúlt évek egyik érdekes kérdése volt. HELIKON

Next