Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)
2017-01-10 / 1. szám (711.)
A likatosi ember A Béla-havas egyik hosszú, keskeny völgyében van egy település: Bodzás a neve. Erdőléssel, szénégetéssel, létra- és hordókészítéssel foglalkoznak az itteniek, s jól megvannak magukban, távol a világ zajától, a Béla-havasnak ebben a kies völgyében, amelyen a hűs, mindig kristálytiszta Kebeledvize nevű patak csordogál keresztül. Valamikor, még nem is olyan régen, zsindelyt is készítettek a bodzásiak, de amióta kimentek divatból a zsindelytetős épületek, azóta felhagytak a zsindelykészítéssel. Szóval, ilyen falu ez a Bodzás, ahová nemrégiben jött egy ember. Jól benne járt már a korban ez az ember, s egy bizonyos Kelemen Ákos nevű személy után érdeklődött. Azt mondta, hogy ez a Kelemen Ákos rabtársa volt annak idején, s most, annyi töméntelen sok esztendő után, szeretne még egyszer találkozni vele. Azért keresi mindenfelé itt a hegyvidéken, magyarázta, mert úgy emlékszik, hogy hegyvidéki származásúnak mondta volt magát ez a Kelemen Ákos. Sajnos, ez az ember nem járt szerencsével Bodzáson, mert ebben a faluban soha nem éltek Kelemen nevezetűek, s rabságban is csak egyetlen bodzási volt annak idején a Csatornánál, a fiatalabbik Gyárfás Ignác, aki viszont soha nem jött haza, az is lehet, hogy odapusztult. „Nagyon szeretnék az életben még egyszer találkozni Kelemennel... Feltétlenül el kell mondanom valamit neki, feltétlenül...” - mondta szomorúan az az ember, s aztán ment is tovább, ki tudja, merre. Később az a beszéd kezdte járni Bodzáson, hogy az az ismeretlen, aki a faluban járt, tulajdonképpen egy likatosi ember, Eszterág Gáspár a neve, s már régóta járja a Béla-havast, és mindenhol Kelemen Ákost, egykori rabtársát keresi. A bodzásiak sajnálják, hogy az a bizonyos Kelemen Ákos nem közülük való, mert akkor annak a likatosi embernek, Eszterág Gáspárnak nem kellene továbbra is a Béla-havason bolyongania. Mindazonáltal a bodzásiak biztosra veszik, hogy az a likatosi ember, Eszterág Gáspár nem bolyong, nem keres hiába, mert egyszer, valamikor, valahol rá fog találni Kelemen Ákosra. Előfordulhat még az is - vélik a bodzásiak -, hogy az a likatosi ember, Eszterág Gáspár végül nem is valahol a Béla-havason talál rá Kelemen Ákosra, hanem éppenséggel lent, az aranykalászos rónaságon, vagy a szelíd, gyümölcsillatú dombvidéken, és az is megtörténhet, hogy már csak a Kelemen Ákos sírjának mondhatja el egy nyugodt temetőben, amit még feltétlenül el akar, el kell mondania egykori rabtársának - ám ez Eszterág Gáspár számára mit sem változtat a lényegen. Ugyanis - állítják a bodzásiak - adott esetekben a lényeg egészen más, mint ahogy s amilyennek mi azt olyan, de olyan sokszor hisszük vagy elképzeljük, és ennek a likatosi Eszterág Gáspárnak az esete pont egy ilyen „adott eset”. HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN folyóparton Húsvét másodnapján Ipse a folyóparti kisváros főterén üldögélt. Az Elisabeth kávézó elé kirakott asztalon régimódi damaszt terítő volt és pislákoló kerek gyertya. Bent családi ünnepség lehetett, borotváltfejű férfiak és tarkahajú nők a pult mögül szolgálták ki egymást, hangosan nevetgélve. Mindjárt zárnak, jutott eszébe Ipsének. Bár még csak szürkült, a tér már üres volt, hallani lehetett a középen ülő kút vizének csobogását. Ipse dupla Unicumot, dupla eszpreszszót és szénsavas ásványvizet rendelt a pincérkedő copfos lánytól, és szivarra gyújtott. A kávéházzal szemben kicsi üzlet volt: Italian studio. Szűk kirakatában a földrészeket elárasztó giccs: agyag, gipsz, műanyag szívek, angyalok, napok, holdak és csillagok. Ipse mélyet húzott szivarából, és eszébe jutott, hogy ha nem szivarozna, talán még a folyó illatát is érezné. Ilyenkor, szürkületben, a kisváros szökőkutas, elnéptelenedett főterén. A csinos fejű pincérlány készségesen eléje tette a duplákat, pohárba töltötte a buborékoló vizet. Ipse csak most vette észre, hogy milyen öreg. Egyidősek lehettek. A késésért elnézést kérő ráncosodó nőt azonnal megszerette. Ahogy lemondóan a kávéház fele intett, hogy családi ünnep: bacchanália, karnevál, the whole catastrophy... A zsúfolt helyiségből néha kemény szavú, edzőruhás, tetovált férfiak és hangosan turbékoló, cicanadrágos, ugyancsak tetovált nők léptek ki, hogy különböző színű és méretű kutyáikkal körbepisiltessék a terecske közepén csobogó barokk kutat. - Jól van ez így! Ez a dolgok rendje - békítgette magát Ipse, aki egy kicsit mindenütt idegennek érezte magát. Gyerekkora óta így volt ezzel. Már otthon is. A többieket erősebbnek, jobbnak és hűségesebbnek látta. Életrevalóbbnak - arra az életre valónak. Magát meg egy közöttük csetlő-botló idegennek. A rendkívül erős érzés mindvégig arra figyelmeztette, hogy távolságtartó legyen. Hogy inkább a lemondást, a visszavonulást válassza. A szemlélődést a harc, az érvényesülés helyett. A távolságtartást és a tiszteletet. Az idegenség, a kizártság érzése azt sugallta, hogy ő csak szemlélő ebben a világban, az övékben. Ez néha természetesen fájt, de olykor lenyűgöző volt. Mert sejtette, hogy ez az érzés mindenkiben megvan, a poggyász részeként minden világra érkező magával hozza. Valahányszor elfogta a valahová tartozás vágya — olyannak lenni, mint a többiek, az erősek, az életre valók, azon kapta magát, hogy önmaga gyatra másolatává vált. Mert megpróbált úgy beszélni, úgy cselekedni, mint a többiek, miközben az egészet mondvacsináltnak érezte, hisz valójában képtelen volt úgy gondolkodni, ahogyan ők. Nem utasították el, nem nézték ki, némelyikük talán még némi titkolt szimpátiát is érzett iránta, de nem úgy viselkedtek vele, mint a magukfajtával. Szóval kicsit lenézően, elbizakodott mosollyal a szájuk szegletében. De ez őt nem bántotta, mert gyermekkora óta ebben az állapotban élt. Ez volt számára a természetes, az egészséges. Végül is hálás lehet, hiszen békében hagyták, soha sem zaklatták. Nem követelték meg, hogy a magukfajtája legyen. De ez az érzés nem volt kölcsönös, mert valahányszor erőt vett rajta a magány — idővel egyre ritkábban — önmaga gyenge másolatává vált, csakhogy a többieknek tessék. A kávéházi izmos férfiak láttán eszébe jutott, hogy az ő korukban, szóval amikor még hozzájuk szeretett volna hasonlítani, fel sem fogta volna apja halálát. Mert éppen a jövő meghódításával volt elfoglalva. Érzéketlen lett volna a gyászra. A leszálló sötétségben léptek közeledtek. Mackónadrágos apja kezén mackónadrágos kisfiú. Hórihorgas, komor arcú felnőtt karjába kapaszkodó, repdeső kicsi gyermek. Az Italian studio kirakatában képeslapnyi kivetítőn egymást váltogató színes képek. Észreveszik. Közelebb lépnek. A fiúcska ujjongva mutat valamit apjának. Ipse apja férfi volt. Magányos, a szó régi, ibseni értelmében. Férfi, aki szeretni és gyűlölni képes. Aki megveti a szürke számtalan változata után nyávogó széplelkeket. Balga elvakultságában prolikat megvető, de soha sem faragatlan, mások nyomorúságán élcelődő. Dühös volt és Gallér »a» folytatás a 6. oldalon 2016/1. SZÁM - JANUÁR 16. 5