Helikon, 2022 (33. évfolyam, 831-854. szám)
2022-07-10 / 13. szám (843.)
► 21. bolíviai film egy nagyon egyszerű vonalvezetésű, mégis összetett és megrendítő alkotás nagyapa-unoka kapcsolatról, generációs különbségekről, urbanizáció és tradicionális létforma konfliktusáról, környezetpusztulásról, nyelv- és kultúravesztésről, elmúlásról. Idős kecsua indián hősei (amatőr szereplők) a lakóhelyüket sújtó visszafordíthatatlan elsivatagosodás ellenére sem akarnak elköltözni a városba, hiába unszolja őket már csak spanyolul beszélő fiúunokájuk: az öregek mitikus-babonás életszemlélete ütközik itt az elkerülhetetlen - de nem feltétlenül jót hozó - modernizációval. Csendes, melankolikus, szép film, amelynek egyszerű narratív kereteit nem feszíti szét saját téma- és motívumgazdagsága - Alejandro Loayza Grisi alkotása megérdemelten vitte el a trófeát. A legjobb rendezés díját elnyerő filmet már csak az eredményhirdetés után nézem meg: az izlandi Csodálatos teremtmények (Beautiful Beings) a város peremén élő kiskamaszok vad és ellenőrizetlen világában játszódik: iskolai zaklatások (bullying), családon belüli bántalmazás, drogfogyasztás, utcai erőszak - mindezek árnyékában alakul egy reményre jogosító félszeg barátságtörténet, amely azonban előreláthatóan tragédiába torkollik. A környezetábrázolás kompromisszummentessége és a remekül felépített karakterfejlődés ellenére Gudmundur Arnar Gudmundsson filmjében a csoda megtörténik ugyan, de a megváltás elmarad és ez hagyhat egy kis hiányérzetet a nézőben. Az is hiányérzetet kelthetett sokakban, hogy idén elmaradt a nemzetközi sztárparádé: sehol egy Alain Delon, Catherine Deneuve, Sophia Loren vagy akár Nicolas Cage. A TIFF kiválósági díját a nagyszerű Maia Morgenstern kapta, külföldi életműdíjas nem volt. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy kicsit lazábbra, „szellősebbre” sikerült az idei kiadás: lehet, hogy csak az én tempóm vált lassabbá az évek során, de a rohanás egyik helyszíntől a másikig, nyüzsgés, izgalom elmaradt, nyugodtan bejárhattam a megszokott vetítőhelyeket, még egy késő esti főtéri mozizásra is eljutottam, hogy megnézzem, hogyan fest Gérard Depardieu a legfranciább detektív, Maigret szerepében. És jó volt ez így. Mintha - majdnem - békeidőben lennénk. Nagyon egyszerű vonalvezetésű, mégis összetett és megrendítő alkotás nagyapaunoka kapcsolatról, generációs különbségekről, urbanizáció és tradicionális létforma konfliktusáról, környezetpusztulásról, nyelv- és kultúravesztésről, elmúlásról. BARTHA RÉKA A kegyetlen színház, amely megdöbbent és felszabadít Indulásból tisztáznom kell azt, hogy olyan színházi előadásélményt igyekszem itt összefoglalni, amely egyfelől nem klasszikus értelemben vett előadás/rendezés/produkció, másfelől meg nem is olyan tapasztalat, amelyből simán „fogyaszthatunk” hetente, havonta kettőt-hármat is. Ennek nagyon praktikus oka van: nem bírnánk lélekkel, pszichével. Odavág szó szerinti és átvitt értelemben is. Ebben a tekintetben teljesen egyedi tapasztalat. Ezzel a szükséges felvezetővel kell ellátnom a temesvári 13. TESZT - Eurorégiós Színházi Találkozó utolsó előtti produkcióját, amelyet gyakorlatilag délelőtt 11 órától este 22 óráig nézett (néhány hosszabb-rövidebb szünettel) az a „harcedzett” közönség, amely vállalkozott erre a pszichoanalitikus kalandra. Azért mondom ezt így, mert Tomi Janezic szlovén színházi rendező és pszichodrámaterapeuta no title yet című színházi provokációja olyan utazásra visz, amelyen kétféleképpen lehet részt venni nézőként: kezdetektől bekapcsoljuk a ráció filterét (ezt fárasztó 11 órán keresztül fenntartani, de utána elmondhatjuk, hogy „az előadás jó/nem jó”), vagy hagyjuk, hogy szabályosan „átmosson” mindaz, ami a színen történik (ez könnyebben fenntartható a recepció folyamatában, utólag viszont annyira letaglóz, hogy képtelenek vagyunk a látottakat egyértelmű és kizárólagosan esztétikai elemzésnek alávetni, így pedig az „előadás jó/nem jó” zsánerű besorolásai mérhetetlenül inadekvátnak tűnnek). Én magam a recepció B változatát választottam, ezért sincs olyan igényem, hogy a továbbiakat előadás-elemzésként, vegytiszta esztétikai olvasatként ajánljam olvasásra, sokkal jobban illik rá az „élménybeszámoló” megnevezés, a produkciót pedig (az említett soron kívüli jellege miatt) egyszerűen „szertartásként”, illetve „rituáléként” fogom emlegetni a klasszikus színházi műalkotásoktól való megkülönböztetésképpen. Tomi Janezic rendezőnek és „családjának”, a ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színház társulatának félnapos szertartásán a hatodik-hetedik órában teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a hatás a verbális és nonverbális tartalmak mellett az idő- és térérzékelésünk négyes keresztmetszetében születik meg. Ez nagyon analitikusan hangzik, de tulajdonképpen alapszintű megállapítás, és le is fordítom „magyarra”: a színpadi folyamatok és gondolati tartalmak ilyen időtartamban és folyamatos térváltás feltétele mellett merőben másként hatnak, mint ha mindezeket két órában és együttünkben „kapnánk meg”. Itt jön be a képbe ennek a színházi műfajnak a pszichoterápiás jellege, hiszen a terápiában szintén önálló szerep jut a térnek és időnek (az egyik hangulati meghatározó, a másik feltételezetten végtelen). Nos, megpróbálom itt felvállaltan „mélyszubjektíven”, ugyanakkor folyamatosan megkérdőjelezhetően összefoglalni a tapasztaltakat, amikor elhelyezkedett a nézősereg a rituálé fő és visszatérő HLynur Pálmason: Godland helikon 22 INTERJÚ | VERS | PRÓZA | KINEMATOGRÁF | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | STELLÁRIUM | RÁOLVASÁS | THEÁTRUM | KRITIKA | FÜLSZÖVEG