Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)
2023-03-25 / 6. szám (860.)
1943, Sóvárad. Kolozsváron él. ÉN NEM HISZEM EZTET. A kukoricást még úgy-ahogy: van, amikor nem szégyen a futás, még P. S.-nek sem. A szökés. És Juliska! És Zoltánka! Úgyis sereg tudálékos szemtanú, bajtárs jelentkezik majd, akik egyedül tudják biztosan, mi történt. Ott voltam. Láttam. De mit is? Isten engem úgyse... Mert amit láttak - láthatatlan, és semmit se látunk egyformán, megóvott minket ettől a Teremtő. Mint ahogy Őt megóvta - hogy ne kényszerüljön folyton válaszolni - még matuzsálemi korában is - oktondi kérdésekre: Na, és milyen volt az út? Kibírja az ember? Igaz, hogy egy kő, ami sok annyi sincs a sztyeppén a földben? Ütöttek, kínoztak, mit ettetek? Nem akartál megszökni? Írtál verset? Szóval: fejben? Mi egy percig se hittük, hogy nem térsz vissza! Itt vagy! Éljen a haza! *** Volt idő, amikor „Vele egykorú” voltam, s reggelente vele ébredtem. Késő este meg ő simogatta meg lecsukott szempillámat. Akkor még nem tudtam, hogy ezt is ő írta: „Mert mi költők hazudunk sokat, s aztán ha igazat mondunk, sem hiszik...” - a hajszálpontosságért nem felelhetek. De Sándor, miféle beszéd ez? Való igaz: ezt még egészen fiatalon írtad - csakhogy Te mindig egészen fiatal voltál és vagy! Búcsúzóul azt javaslom: álljunk meg itt. Te ott, ahol vagy - én meg itt, azóta is levett, sőt földre vetett kalappal. Mi az a kétszáz év?! Ne féljünk! Téged idézlek: „Potomság...” PROZA Petőfi Sándor: Király és hóhér Lapszámunk 1., 3., 9., 10., 11., 14., 15., 16., 17., 19. és 28. oldalát Plugor Sándor Petőfi, te csillag című sorozatával illusztráltuk. CSÖRSZ RUMEN ISTVÁN Távolból A szekér szalad, míg állni látszik az idő, közben egy édesanya röpül fia felé. Egy másik szekeret négy ökör húz lassacskán, a rajta utazók pedig az égen járnak gondolatban. Jó eséllyel épp a Göncölt nézik. A költő menyasszonya hajdan csillagnak született, de hozzá zuhant a földre, otthoni lámpásnak. Petőfi egyszerre lát kívülről és belülről. Őszinte szeretne lenni, virtuóz szócsatázó, de szemérmes is. Könnyen olvasható posztmodernként, de gyakran premodern terepen mozog. Csokonai ezt még úgy írja meg, hogy azt érezzük: vele vagyunk a szőke bikkfák alatt. Megköszöni a magányosságot, sőt elvárja, hogy magára hagyjuk. Petőfi mélyen átéli, de hárítja, néha plakátmagányt húz magára. De mindenhova elmegy, mindent látni vágyik. Sas, pacsirta, gólya. Nem annyira meditatív utazó, amilyenek a Caspar David Friedrich képein háttal álló, köpenyes peregrinusok. (Sosem parasztokat fest: az elmélkedő ember olyan, mint egy görög vagy római bölcs, csak éppen a jelenkor viseletét hordja.) Aligha látnánk nyugodtnak Petőfit, de éreznénk a természet rajongását. Látnánk, ahogy elvonul hangosan felolvasni a legújabb versét: ő a nulladik hang. Ilyennek már sose halljuk azt a verset, mert a mi hangunkra írja: halkan felolvasni, mennydörögve szavalni, énekelni, később átírni. Nem tudjuk, milyen előzményei voltak a családban az írói tehetségnek. Lehet, hogy nem Sándor volt az első. Fivére, felesége, barátai szinte mind tollforgatók voltak. A szülőkről szóló, néha csipkelődő, máskor egészen gyengéd versei mögött értenünk kell a család motiváló erejére adott válaszokat is: messzire mentem, eltávolodtam, de a közös tervet valósítom meg. Ennek esszenciája a Távolból (Pozsony, 1843). Petőfi fájdalmasan belekapaszkodik a helyzetbe, hogy önmagát az imágójánál (később: a hírnevénél) fogva emelje ki a gyötrelmes valóságból. Mintha a saját ambícióit okolná, hogy hátat fordított az édesanyjának, elhagyta a Duna-menti kis lakot, ahova nem mer visszamenni - ez is egy archetipikus helyzet a nyugat-európai érzékeny dalokban. Ha meglátogatjátok az édesanyját, mondjátok neki kegyes hazugsággal, hogy „fiának kedvez a szerencse” (a szerencsét okolni régies formula, hiszen bizonyos dolgokért az ember maga felel). S „megrepedne a szíve a szegénynek” - a szálak nem szakadnak el. Petőfi az ország másik végén, a Duna távoli partján pontosan lefesti a kis lakot és a benne lakók érzelmeit. Talán jobban, mint a sajátjait. Ilyennek már sose halljuk azt a verset, mert a mi hangunkra írja: halkan felolvasni, mennydörögve szavalni, énekelni, később átírni. 1974, Budapest. Szülővárosában él. INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | KINEMATOGRÁF | VEZÉRCIKK | KRITIKA | AMPLITÚDÓ | HÍREK 3 I 0612023