Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-12-10 / 23. szám (877.)

PAVILON 420 191 DEMETER ARNOLD Varjúfelhő Az én falum határkő, kimész belőle, utánad dobnak egy darabot. Fáj a szó, s aki hallgat, jó ember, még ha egykor ölt is. A vallás köztes a káromkodás és keresztvetés peremén. Aki részeg, őszinte, még ha fejét véresre verik, akkor is vállalja igazát, s akire pályát adnak, ha beleszarik is, viszi magával. Szegénység, megannyi gazdag mulatsággal, ahol a mindent euróban mérik, súlyát öttel szorozzák, az elképzelés nyugat, mégis lesütött szemmel paplan alatt verve a mellett a nemzet a legfontosabb. Úgy szokás, hogy jobb a megszokás, így volt, így lesz, kicsit tartsd magad, ne most mondd, ne neki, amit kellene, azt nem szabad. Hallgat a ló, ha veri a paraszt, de éhesen rúgja az istálló oldalát, hallgat a nő, mert asszony, és lassan a családért feleli magát. Jóságos az összes anyó, függönyök közt mosolyognak, de éjjelente megkeresnek, és századba lehelnek magukból egy napnyi halált. Déjà vu minden életveszélyes pillanat. Hátadon erdészek járják a testedben frissen taposott utakat, s legféltetteb zugaidban cigányok lopják a szénát. Karácsonykor a temető alapján az orvosok kiszámolják, hogy hányan laknak falurészenként, és hogy mennyi időbe telik elhordani a családfának ültetett diófát. Legtöbben mire kikerekednek, testük magukban hordozza egy örök bosszúság púposságát, és húzzák a tornyuk harangját, mert képtelenek voltak csengő korában megtanítani a békére. Homlokodon felmenőid összes vétke áll, kísért, büntet, benned él és haza nem talál, az utcákon tévelyeg, este hétkor a közvilágítás felkapcsolása előtt, amikor egy pár perce minden ház olyan sziluettbe öltözik, mint az otthonod. Az én falum határkő, kimész belőle, utánad dobnak egy darabot. Rég, hogy hazatérnél, de még benned vonyít az összes farkas, amelyek medvék nyomában hoznak enyhülést. Rég, hogy nagyanyád örökölt stafírung padján lapoznád azokat az albumokat, amelyekből az ismeretlen arcok mai napig a te hangodon követelnek jussot az örökségből. Lábad alatt repedezik a föld, és ha omlik, talpon maradsz, mert beléd gyökerezett a szekerek korhadt tűrése. Bogarat ültettek a füledbe, s ha messze jársz is, ott ciripelnek, és éjszaka, amikor minden álomra kész, egy sorsát kezén ragadó villás alak rád hajít egy boglya szénát és int, hogy siess, vihar előtt érj haza. De még mindig ott kóborogsz a mezők horizontjain, és reggel rémülten eszmélsz fel, hogy egy rémálom helyett most a valóságra emlékezel. Árva A kapuban állsz egy szál bűntudattal, amely olyan, mint a szegény lányka, akinek nővére a föld, és apjuk arra halt meg, ahol a hajnalcsillag fölragyog. - Eljárok majd hozzád - mondogattad, de durva a föld s könnyes az arc. Tőled várta, hogy két vállát szeretőn megragadd, akár paraszt a selyemmé vált ekeszarvát, hogy teremts és adj, majd őrizd, mint almát az avar, még ha fonnyadt is. Néha még eljár reggelente házatok előtt, mögötte a megcsalt föld magára húzza a ködöt, mint véres szájú fiatalasszony a kendőt. Csak ne lássák, mert szégyen. Csak ne hasítsa tovább a falu szája. Csak múljon elvégre, és te se tudd már, hogy miattad maradt árva.► 14. TAT TVAMASI- Fény

Next