Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-12-10 / 23. szám (877.)

14 PAVILON 420 ► 13. lépettek és hazatérni nem tudók A reggelre elhagyott ház befogadja és elnyeli a körötte feketén ragyogó földeket, melyeket a paraszt árnyékával munkál, és mint tépett szárnyú angyal képzelgéseivel felettük lebeg, őrzi a búzaszemeket, mint árva gyermeket a halott szülők hiánya. Ismeritek-e a vadakat, kiknek a testvére a félelem, és nyugalma akár az öreganyák imája? Amikor köztetek járnak álmaitok legmélyebb pontján, befogadnak benneteket. S amikor felkel a nap, az ellopott harangok helyén a pár napos özvegyek zokogása kong, és a latyakos utcán, a tehénürülékben felnövő népek most a templom felé tartanak. A szentkertbe érve egy kereszt tövében, halomban, fehér vászonzsák-gubóban a hazatérni nem tudó angyalok. Itt vannak ők, és boldogok, szelídek, hisz övék lesz a föld, a végtelen sírhelyek, a mezőkön élő fájdalom, a búza és az ő meddő népe. Falucsend Tyúkvértől vöröslő anyakezek nevelik a kertekben megbúvó szeszhalálú fákat. Öreg szénacsinálók tekintetében nőnek a gondoskodó temetkezési vállalkozók. A kertek mellett megbúvó gyermekek könnyes szemmel indulnak haza, csordaszóra bár megkésve, majd végighallgatják, hogy a születésük az istenverése. Mindennek története van, mint a fenyőknek, amelyek alatt van száz éve, hogy nadrágjába törölte az izzadsággal keveredett hosszú hajszálakat egy katona. A sűrűbe vezető útját halványkék szoknyacafatok jelezték. Az erdőben minden nő sírása egy megerőszakolt Szűz Mária halála. Azt mondják, sok itt a kisjézus, de a falunak egyik se megváltás. Itt vannak ők, és boldogok, szelídek, hisz övék lesz a föld, a végtelen sírhelyek, a mezőkön élő fájdalom, a búza és az ő meddő népe. HERBERT FRUZSINA A ház, amiben utoljára láttalak A ház, amiben utoljára láttalak, nem a tiéd volt, és nem az enyém. Hos­­­szú szombat délutánokon a verandán ültünk egymás mellett, te kappa­­dókiai bort szürcsölgettél, lassan ízlelgetted szádban a kortyokat, én pedig a szandálból kilógó lábujjat figyeltem, miközben szemünkbe sü­tött a nap. A középső volt a leghosszabb, girbegurba, mint az utcánk, és csak picit nagyobb, mint a második. Hogy te milyen biztosan állsz a földön ilyen lábujjakkal, nevettem, és megetettem a tyúkokat. A ház, amiben utoljára láttalak, nem a tiéd volt, és nem az enyém. Ha vala­kié, talán a tyúkoké. Babaanne hozta őket, hiába mondtad ezerszer, hogy hagyjad, anya, már a városban lakunk, a sarki boltban van bor, al­ma és tojás, csinálj belőlük inkább tyúklevest. Anyád ilyenkor nagyob­bat hallott, mint egyébként, és fütyörészve locsolta tovább a ribizlibok­­rot. A házat, amiben utoljára láttalak, lassan építettük, darabonként, ahogy legóból szokás. Ha a munkád végeztével csekket hoztál haza, kabátod belső zsebébe tetted, ott melengetted, mintha azt remélnéd, hazáig kikel. Tavasszal, minden szökőévben, építőanyagra váltottuk az aláfirkált papírt, és házunk falához tapasztottunk még egy gyerekszo­bát, az eresz alatti fecskecsaládtól lesve az ötletet. így terjeszkedtünk a talpalatnyi telken, ahogy alattunk a völgyben a város is évről évre így terjeszkedett. A ház, amiben utoljára láttalak, nem a tiéd és nem az enyém, nincs róla aláfirkált papír, hogy miénk lenne a telek, mi még­is felosztottuk magunk között. Tiéd a verandán a pad, enyém a konyhá­ban a százéves hintaszék, Babaanne-é a lugas és a ribizlibokor, a pár­na a sarokban, és az a kaleidoszkóp, amit a múltkor vettél munkából jövet, a gyerekeké. Azon keresztül kémlelik a házat, ami nem az övék. Ha megrázzák, összekeverednek benne a színes darabok, a hintaszék, a lugas, a párna a sarokban és a ribizlibokor, majd egymás részeiből új­rarendeződnek, így lesz belőlük hintabokor a sarokban, párnalugas és ribizliszék. Mikor utoljára láttalak, valahol ott lehettél, a keskeny sáv­ban a két állapot között, mikor gyerekünk keze lendületet vesz, de az üvegcserepek még nem öltenek új alakot, azt hiszem, ekkor szaladtál vissza gyorsan a tyúkokért. Egy hullám riasztott fel aznap éjszaka, épp azt álmodtam, kalózha­jón vagyok a Fekete-tengeren. Lökése kigurít az ágyból, a kajüt falának esem, de ahelyett, hogy a fal megtartana, mint a kocsonya, megremeg. Erre felpattan a szemem. Kinézek az ablakon, le a városra. A völgyben toronyházak pislákolnak, ingadoznak, mintha láthatatlan szél fújná a fákat. Szaladni lenne kedvem, gyorsan, ahogy csak bírok, ki a girbegur­ba utcára, el innen, ahol hirtelen ellenem fordult minden ismerős tárgy, kicsúszik a kezemből az asztal és a szék, a tölgyfa szekrény faragott aj­taja felpattan, sötét gyomra először rám mered, talán el akar nyelni, de inkább kiokádja magából a kabátokat, ruhákat, ingeket. Áramütés érte a földet, vibrál a padló és a mennyezet, vibrál a lábam is, remeg, hiába parancsolok neki, mint egy rossz álomban, nem engedelmeskedik. Ek­kor meghallom a hangodat, hívsz, hol vagy már, gyere, Babaanne már az ajtóban, kiáltod, és a két nagy gyerek. Miközben felkapom a legki­sebbet, érzem, lábam még mágneses. Már három napja, hogy a tyúkokért indultál, már három napja nem értem, miért. Por fedi a várost, egészen vékony porréteg hóval kevered­ve. Mintha tudná a föld, hogy rosszat csinált, hogy részegen randalíro­zott, most szégyenlősen takargatja az este maradványait. Víz nincs, vil­lany se, de a rádió még megy, ameddig le nem merül az elem. Tudósok és orvosok beszélnek benne egész nap. A tudósok azt mondják, hogy a földrengés erősségének felső határa tizenkettő, és hogy így adja ki ma­gából a föld a lemezek között felgyülemlett feszültséget. Hogy utána mi lenne, nem mondják, de én valahogy úgy képzelem, mint amikor Baba­anne óriásira nyitja száját, és egy friss iszpartai almába harap. Az alma megreped és félbetörik. Az orvosok is sokat beszélnek, számokat emlí­tenek, eltűntek és halottak számait. A tudósok ehhez nem szólnak hoz­zá, de nagy az esélye az orvosok szerint, hogy ez az a ház, amiben utol­jára láttalak.

Next