Helyiipar és Városgazdaság, 1988 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
rr Őszinteség, nyíltság, bizalom... e úrnak, se szolgálnak nem voltam jó — mondja Fabók Zoltán, amit akár egész élete summázatának is felfoghatunk. — Mindig az értelemre apelláltam. Soha nem akartam hatalmi szóval tekintélyt szerezni. Nem is lehet. 1949-től, amikor a DIMÁVAG-ban műhelykultúrásnak választottak, egész aktív mozgalmi munkásságom ideje alatt, mindig arra törekedtem, hogy szót értsek az emberekkel. Néha nem volt könnyű —, de most sem az — teszi hozzá mai életünk gondjainak ismeretében. Mert bár 1980-tól, nyugdíjasként, szakszervezetünk elnöke, a most hetvenéves születésnapját ünneplő Fabók Zoltánt ma is éppúgy érdekli minden, ami a nagyvilágban, meg körülötte történik, mint annak előtte. 1917—1980. — Az egyik világot formáló dátum, ami az emberiség történetének sorsfordulóját jelentette. Ebben az évben született. A másik csak az ő számára emlékezetes. Tizennnégy évi főtitkári tevékenységét — harminc év függetlenített mozgalmi munkáját — 1980-ban a nyugdíjas évek, számára egyáltalán nem eseménytelen időszakával cserélte fel. A tanult mesterségnek — kerékpár- és varrógép-műszerész — egész életében hasznát vette. Mint esztergályos, a DIMÁVAG-ban és később is, jó szolgálatot tett a technikai tudás és a szerzett gyakorlat. Politikai vezetőként is kamatoztatta a munkásélet tapasztalatait. Tizenhat évet töltött a SZOT kulturális, majd szervezési és káderosztályán, munkatársként és később mint vezető. Az ellenforradalom után a SZOT-székház alapszervezeti párttitkára is volt. Ahogy bölcs-csendesen megjegyzi: mindig az élet értelmét kerestem. A meggyőzés és a kölcsönös bizalom szolgált segítőiül. A jó szándékú emberekkel szót értettem. Vezetői munkám során három dolog igazított útba: az őszinteség, a nyíltság és a bizalom. Ha valamit sikerült elérnem, az elmúlt évtizedek során, azt ennek köszönhetem. — Bármilyen nehéz is most a helyzetünk, én optimista vagyok. Kommunális szolgáltatások nélkül nincs közösségi élet. Szakszervezetünk minden állami partner számára egyenrangú tárgyaló fél. A határozott vezetői magatartás, a következetes képviselni tudás, a tagság számára is garancia lehet, legfőképpen a markánsabb, a szakmai csoportokig terjedő, érzékletesebb rétegmunka kiszélesedésével. A fogadókészség megvan. A szakszervezeti szerveknek kell tartalommal, meggyőző mozgalmi tevékenységgel ma- A szükség vitte alig tizennégy évesen 1944 decemberében az akkor hadiüzemmé nyilvánított Telefongyárba. Az öreg Pavlik bácsi lenne a megmondhatója, milyen talpraesett kislány volt a Kanyik Zsuzsa. Igaz, nem sokáig ette a telefongyáriak kenyerét, mert a következő év májusa már a Samum Altere dobozgyárban találta őt, mint betanított gépmunkás. Innen vitte az útja 1947 februárjában a zuglói Budapesti Porcelángyárba, ahol többen is dolgoztak a családból. Alig két év múlva az Építők Szakszervezete központjába került. Először az üdülők államosításában vett részt, majd hosszú időn át a kultúrmunkában tevékenykedett. Közben iskolába, tanfolyamokra járt, a Népművelési Főiskolán tanult, Járta az országot. Sok emlékezetes falujárás izgalmas, drámai pillanatait eleveníti fel ma is. A pártba — két ajánló közreműködésével — már 1946-ban, 16 évesen belépett, majd tagja lett a SZIT-nek. Mondja, hogy akkor egy elhagyott villából ifjúsági házat alakítottak ki. A legképtelenebb ötleteket is egy-kettőre megvalósították. Népitánc együttest szerveztek, műsorokat állítottak össze. Sok kibombázott embert költöztettek egy megreparált stráfkocsival. Tizenhat éves fejjel életre szóló jegyességet kötött a közösségi élettel, a szakszervezettel. Ahogyan Somoskői Gáborné a múltat eleveníti, úgy válik az arca mosolygós-derűssé. A férjével is a mozgalom hozta össze. Az Építők Szakszervezetének főtitkára volt akkoriban, majd később — egészen haláláig a Szakszervezetek Országos Tanácsa titkára. Somoskői Zsuzsa 1960-ban került a HVDSZ-hez és a körünkben eltöltött 27 évből tizenhatot a központi vezetőség titkáraként. Élete a mozgalomé és a családé. E kettő töltötte ki és jelentette, jelenti számára ma is a mindennapok értelmét. Nélkülük céltalan lenne minden. Megadatott a számára, hogy mindkettőben sok öröme teljék. Felelős és nagy szenvedéllyel, elkötelezetten, hittel végzett szakszervezeti vezetői munkája mellett több társadalmi tisztséget viselt és mindegyikben tevékenyen alkotott. A Magyar Nők Országos Tanácsában, a SZOT Nőbizottságában, oktatói, tanári munkássága során. Széles politikai látóköre, munkásszemléletű magatartása, több évtizedes gyakorlati tapasztalata, elméleti felkészültsége és kezdeményezőkészsége, tömegkapcsolatai révén elismert, szívesen látott előadó mindenütt. Ezt az elhivatottságot az a sok rangos kitüntetés is példázza, amelyet 1949-től — harmincnyolc éves mozgalmi munkája elismeréseként — kapott a kormánytól, a szakszervezeti mozgalomtól. Különösen a kulturális munkájáért kapott kitüntetések kedvesek számára: a Szocialista Kultúráért, a Kiváló Népművelő cím, míg az utóbbi években adományozottak közül az Április Negyedike Érdemrend, és a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetés, amelyet most, nyugdíjba vonulása alkalmából vehetett át a SZOT főtitkárától. A nemzetközi munka, a nőpolitikai tevékenység, a kulturális, agitációs, propaganda és sportmunka, a sajtóval való kapcsolattartás teljesítette ki csaknem három évtized történéseit szakszervezetünknél. Ki tudja számon tartani, hány nemzetközi tanácskozást, külföldi ki- és beutazást szervezett, kulturális eseményt, országos vetélkedőt, hobbikiállítást kezdeményezett. Az ő menedzseri munkássága is hozzájárult a Bihari Táncegyüttes Európa-hírűvé válásához, a Liszt Ferenc férfi kórus „felnövéséhez” az ország legjobb amatőr együttesei közé, vagy a Hollósy Galéria önállósulásához. Másik nagy öröme a család, Gábor és János fia, akiket elindított életútjukon. Gábor, a nagyobbik, közgazdász, az IPV-nél dolgozik. János fia nyomdai fotográfus lesz, az Athenaeum Nyomdában ipari tanuló. S itt van az unoka, akit rajongásig szeret. Ha valamikor több ideje lesz, azt mindenestül neki fogja szentelni. Egyelőre tele van tervekkel, munkafeladattal. Szeretné tartalmassá, értelmessé tenni az alelnöki tisztséget. Továbbra is tevékenykedik az Országos Nőtanácsban, a SZOT nőbizottságában. Szeretné ezután is olyan színvonalasan, szakmai hozzáértéssel szervezni a nemzetközi munkát, erősíteni a kapcsolatokat, mint eddig tette. Nem kapcsolódik ki az aktív, mindennapi munkából, mert az életének tartóoszlopa, értelme. Amíg szükség van rá, teszi a dolgát mindenütt, ahol segíteni tud. Kívánjuk, hogy még sokáig tehesse. Harminchat év telt el azóta, hogy Péter István „eljegyezte" magát a szakszervezeti mozgalommal. Akkor került a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezetéhez, majd 1954-ben a HVDSZ-hez, ahol csaknem húsz éven át nagy hozzáértéssel és felelősségtudattal dolgozott a központi vezetőség titkáraként. Azzal az érzéssel búcsúzhatott tisztségétől, hogy a valamikori kovácssegéd nagy és tiszteletre méltó utat tett meg a Vas megyei vásárosmiskei kovácsműhelytől, amíg a múlt év decemberében — nyugdíjba vonulása alkalmából — átvehette a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetést. Amikor arról kérdeztük, hogy mint alelnök, a nyugdíjas években mivel szeretne a legszívesebben foglalkozni, tömören annyit mondott: az élet nagy rendező. Megoldja azt, amire most én még nem tudnék pontosan válaszolni. A mozgalmi tevékenységet mindvégig szolgálatnak tekintette, s eszerint igyekezett dolgozni is. Valaki a napokban azt mondta neki, hogy irigyli, amiért most nyugdíjba mehet. Azt válaszolta: ő inkább húsz évvel fiatalabb lenne és negyven év energiájával, meg a mai tudásával szívesen részt vállalna a feladatokból. Aztán arról szólt, hogy gondolati szinten megfogalmazódott már egy szakszervezeti ágazatközi szövetség létrehozása, ahol a mi szakszervezetünk a közüzemi szolgáltató vállalatok képviseletében venne részt a közös munkában. — A gyakorlat volt az életem, enélkül ma sem tudom elképzelni a nyugdíjas éveket — mondja. — De szeretnék alapos „mélyszántással" a dolgok lényegéhez jutni. Megértetni az összefüggéseket azokkal, akik a munkahelyek felelős posztjain a legtöbbet tehetnek a tagság érdekeinek képviseletében, védelmében. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a természetben járva aggódva figyelem a fák, növények pusztulását. Sajnos egyre kevesebb szépséget nyújt a környezetünk, s ezt akkor érzem igazán, ha a velencei kis házamban járva jó érzéssel tekinthetek szét az üde zöldben, a természet szépségeiben gyönyörködve. Péter István sok éves oktatói munkája sok örömet és emlékezetes élményt jelentett számára. Szívesen járt a fiatalok közé, nemcsak mert titkárként hozzátartozott ez a terület, de viszont látta bennük sok évtizeddel korábbi önmagát. Ma is szívesen vitázik velük, bár úgy gondolja, hogy a szülői házban sok helyütt megfeledkeztek a gyerekek életre neveléséről, a nehézségekkel való szembesülésre nem trenírozták őket. Otthonában külön polcon gyülekeznek azok a könyvek, amelyeket korábban megvett, de nem jutott idő az elolvasásukra. Most ezt pótolni kívánja. Elsősorban a szépirodalommal szemben adós, de a politikai műveket, a mezőgazdasági szakkönyveket illetően is van behozni valója. Elhivatott mozgalmi munkásságát sok rangos kitüntetés, állami és szakszervezeti elismerés példázza. Soha nem jutott eszébe, hogy ezeket Mit ér az ember, ha cigány? „ROM"-NAK — EMBERNEK — NEVEZIK MAGUKAT. Az ötödik és tizedik század között vándoroltak ki Indiából és szóródtak szét Ázsia, Európa országaiban. Hazánkban mintegy hatszázezren élnek. Magyarul cigánynak hívjuk őket. .Róluk, velük beszélgettünk, először a Fővárosi Csatornázási Műveknél. Zsidla Istvánné, a személyzeti és oktatási osztály helyettes vezetője mondja: — Dolgozóinknak körülbelül az egynegyede cigány származású. Amikor azt a feladatot kaptam, hogy felelősként foglalkozzam velük, nem örültem. Előítéleteim voltak nekem is. Másfajta, nehezen kezelhető embereknek tartottam őket. De hát eleget kellett tenni a megbízatásnak, ehhez viszont el kellett mennem a munkahelyekre, ismerkedni, beszélgetni kellett velük. Kezdtem figyelni az életüket és lassan a véleményem is megváltozott róluk. Aztán elolvastam „A cigánykaraván az égbe megy” című könyvet, ami nagy hatással volt rám. Valahogy jobban megértettem a gondolkodásukat és azt is, milyen sokat jelent számukra a becsület, öt évvel ezelőtt a Fővárosi Tanács felkérésére készítettünk el felmérést a témában és most azt kaptuk feladatul: vizsgáljuk meg, mi történt azóta, így ismét sor került egy szociográfiai felmérésre, mégpedig személyes beszélgetések alapján. Először is azt állapítottuk meg, hogy amíg öt esztendeje 121 cigány dolgozóval számolhattunk, ma már mindössze hatvanan vallják cigánynak magukat. Miért? — Kérdésünkre Daróczi Pál személyzeti osztályvezető válaszol : — Nem a számuk csökkent, egyszerűen sokan teljesen asszimilálódtak, és sérelmezik, hogy külön foglalkozunk velük. Ezért elzárkóznak minden elől, ami mögött valamiféle megkülönböztetést sejtenek. Természetesen a személyi adataikban semmiféle jelzés nincs a származásukra vonatkozóan, és ez a megítélésükben sem játszik szerepet. Az viszont biztos, hogy néhány helyen nem is tudnánk nélkülük dolgozni. A legtöbben csatornatisztítónak vagy kultikusnak lépnek be hozzánk, de van köztük csatornajavító, technikus, középvezető, társadalmi tisztségviselő csakúgy, mint például véradó vagy munkásőr. — Nálunk nincs úgynevezett cigánykérdés — teszi hozzá Zsidla Istvánné. — Magam sem tartok helyesnek semmilyen megkülönböztetést. Ők ugyanúgy dolgoznak, ugyanúgy jól érzik itt magukat, vagy ugyanúgy kilépnek, mint Ikárski más, ezért nem is volna jó az, ha másképpen bánnánk velük. A BÁNÁSMÓDOT ILLETŐEN Lakatos Lászlóné vszb-titkárnak más a véleménye: — Szerintem az átlagosnál többet és főként folyamatosan kell foglalkozni, törődni velük, és ez elsősorban a közvetlen vezetők dolga. Régebben magam is voltam gazdasági vezető, és ismertem mindenkinek a körülményeit. Meglátogattam őket otthon és lementem a csatornába is. Nem finnyáskodtam, nem húztam az orrom. Sokan azt mondják, maximalista vagyok, de szerintem másként nem lehet. Az igaz, hogy ugyanúgy vannak közöttük okosak, többre vágyók, és analfabéták, mint a többiek között. De ők talán érzékenyebbek, türelmetlenebbek, éppen a társadalomban meglévő előítéletek és türelmetlenség miatt. Nagy bennük az igazságérzet. Sérti őket, ha más emberek bűneit rájuk vetítik vissza. A bizalmatlanságra bizalmatlansággal válaszolnak, ugyanakkor nagyon vágynék a megértésre. Ha érzik az őszinte érdeklődést és jó szándékot, ha befogadnak valakit maguk közé, akkor mindenben lehet rájuk számítani, képesek a tűzbe menni is. Vannak sikerigényeik és örülnek az elismerésnek. Azt hiszem, nálunk a legtöbben beálltak a sorba. Sokaknak a fiai is itt dolgoznak, némelyikük gyereke pedig egyetemre jár. Vannak, akik innen mennek nyugdíjba, másfél-két évtizedes tisztességes munka után, de az olyanok sem ritkák, akiknek két-három munkakönyve is van, és nem tudnak megragadni. Eléggé nyughatatlanok, de az a tapasztalatom, ha sikerül számukra változatos munkát biztosítani, akkor kitartanak és elégedettek is. A személyzeti és oktatási osztály mélyreható, alapos vizsgálatot végzett annak az 54 embernek a körében, akik végül is hajlandók voltak minden kérdésre válaszolni, így megtudhattuk többek között, hogy a legtöbbjük elvégezte a nyolc általánost, és tizenketten rendelkeznek szakmával. Arra a kérdésre, hogy szívesen tanulnának-e valamilyen szakmát, huszonöten igennel, tizenöten nemmel válaszoltak. Legkisebb keresetük havi ötezer forint, de huszonketten 6—8 ezer, nyolcan pedig 8—10 ezer forintot visznek haza havonta. Általában elégedettek az anyagi elismeréssel. Harmincöten családosak, az egy főre jutó átlagkereset legtöbbjüknél 1500—3000 forint, de akad 7000 forinton felüli is. Ez a gyerekek számától függ. Lakásépítéshez tizenhatan kaptak OTP-s egységet. Huszonhaten fürdőszobás lakásban laknak, tizenheten munkásszálláson. Legfőbb szórakozásuk a televízió és a rádió. Újságot harmincöten, szépirodalmat huszonheten olvasnak rendszeresen, moziba tizenhatan járnak. Egyharmaduk törzsgárdatag, 2 párttag, 11 KISZ-tag, 42 szakszervezeti tag, 22 szocialista brigádtag és 2 vgmk-tag van közöttük. Heten kaptak kitüntetést. Negyvenheten úgy vélekednek, hogy a vállalatnál nem éreznek hátrányos megkülönböztetést sem a beilleszkedésnél, sem a munkában, sem az anyagi és erkölcsi megbecsülésben. És egy adat, ami igencsak elgondolkodtató: az 54 nyilatkozó közül csak ketten beszélnek odahaza cigányul, negyvenheten pedig egyáltalán nem ismerik a cigány nyelvet. a fővárosi kézműipari VÁLLALATNÁL is szép számmal dolgoznak cigányok, akikre véletlenül sem lehetne rosszat mondani. Horváth Sándor például huszonhét esztendeje lépett, de mint segédmunkás, s ma a csomagolóeszköz-gyártó részleg „univerzális” dolgozója. Emellett a rangos kitüntetéseket el ért Angela Davis szocialista brigád vezetője és egy vgmk létrehozója is. — Rögtön befogadtak, nem éreztem előítéletet soha — mondja. — Ehhez persze úgy is kell az embernek viselkednie. Az is igaz, hogy nekem kétszer annyit kell letenni az asztalra, mint egy magyar gyereknek ahhoz, hogy egyenrangúnak ismerjenek el. Ha például én egyszer becsípek a vállalati ünnepségen, jobban megjegyzik, mint azt, ha a másik naponta pityókál a munkahelyén. Horváth Sándornak pedig van oka rá, hogy jókedve legyen az ünnepségeken. Majd minden alkalommal kap pénzjutalmat, s öt ízben nyerte el a kiváló dolgozó kitüntetést. Tíz éve tagja az MSZMP-nek. — Egyszerűen úgy éreztem, hogy jelentkeznem kell. Olyan sokat kaptam ettől a társadalomtól, hogy nekem is adni kell valamit. Csakhogy négy osztályt jártam összesen, és azt mondták, előbb végezzem el a nyolc általánost, így aztán tanultam, és később megszereztem a gépkocsivezetői jogosítványt is. A feleségem műtős, de van a családunkban gépkocsiszerelő, tanárnő, rendőr hadnagy és nótaénekes is. A lányom már férjhez ment, ő fodrász szakmunkás. A fiam a rajkózenekar oszlopos tagja, neki huszonkét éves koráig tanulnia kell. Büszke vagyok a gyerekeimre. Okosak, műveitek, csak dicséretet hallottam róluk az iskolában. Becsületre neveltük őket igaz, nem csavargásra. Lakatos Menyhért írja: „Ha a cigányság élni akar, be kell állnia a sorba, ahol a kultúrát mérik.” De tegyük hozzá: ennek nem kell, nem is szabad együtt járnia a hovatartozás, a szép hagyományok, az ősi kultúra megtagadásával.Már csak azért sem, mert ezek nemzeti kultúránknak is megbecsült értékei. TAMÁS IRMA HELYIIPAR ÉS VÁROSGAZDASÁG guk mellé állítani tagságunkat. Nem könnyű feladat előtt állunk, de máskor is oldottunk már meg ilyen embert próbáló dolgokat. Csak közösen, együtt gondolkodva és cselekedve kell munkálkodni. A hetvenéves Fabók Zoltán szavai jótanácsként is felfoghatók. Köszönjük a munkásélet tapasztalatából merített szavakat. Kívánunk a további közösségi tevékenységhez jó egészséget és töretlen hitet. S bár már sokan megtették, hadd csatlakozzunk azokhoz, akik jó szívvel gratuláltak a születésnapja alkalmából adományozott Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetéshez, ami annyi más állami és szakszervezeti elismerés mellett munkássága érdemeinek elismerését gazdagította számba vegye, most valahogy mégis gondolt rá. Mosolyogva jegyzi meg: egyet szívesen viselt volna a május elsejei felvonulásokon: „A nemzetközi szocialista munkaverseny győztese” kitüntetést. De ez sajnos, nem jutott osztályrészéül... A szakmájához sohasem maradt hűtlen. Ha hazalátogat a Vas megyei szülői házhoz, mindig találkozik a kovácssegédi múlt emlékeivel. Ha úgy volna a szakma iránt kereslet, mint ahogy nincs, meg be tudna rendezni egy tisztes kovácsműhelyt, nem röstellné újra kezébe venni a kalapácsot... Elégedett az életével. Azt mondja: azt csinálta, amihez hite szerint kedve és talán valami tehetsége is volt. Szereti az embereket, s ha valaha segíteni tudott, az mindig jó érzéssel töltötte el. Ma is, a jövőben is szívesen teszi ezt, ha lehetőség adódik rá. Mint alelnök, aktívan részt kíván venni a testületi munkában, hogy a mozgalom „köldökzsinórját” ne szakítsa el magától. Kívánjuk, hogy hasznosan éljen ezzel a lehetőséggel, a maga és a mozgalom javára.