Helyiipar és Városgazdaság, 1988 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

rr Őszinteség, nyíltság, bizalom... e úrnak, se szolgálnak nem vol­tam jó — mondja Fabók Zol­tán, amit akár egész élete sum­­mázatának is felfoghatunk. — Min­dig az értelemre apelláltam. Soha nem akartam hatalmi szóval tekin­télyt szerezni. Nem is lehet. 1949-től, amikor a DIMÁVAG-ban műhely­­kultúrásnak választottak, egész ak­tív mozgalmi munkásságom ideje alatt, mindig arra törekedtem, hogy szót értsek az emberekkel. Néha nem volt könnyű —, de most sem az — teszi hozzá mai életünk gondjainak ismeretében. Mert bár 1980-tól, nyug­díjasként, szakszervezetünk elnöke, a most hetvenéves születésnapját ünneplő Fabók Zoltánt ma is épp­úgy érdekli minden, ami a nagyvi­lágban, meg körülötte történik, mint annak előtte. 1917—1980. — Az egyik világot formáló dátum, ami az emberiség történetének sorsfordulóját jelentet­te. Ebben az évben született. A má­sik csak az ő számára emlékezetes. Tizennnégy évi főtitkári tevékenysé­gét — harminc év függetlenített mozgalmi munkáját — 1980-ban a nyugdíjas évek, számára egyáltalán nem eseménytelen időszakával cse­rélte fel. A tanult mesterségnek — kerék­pár- és varrógép-műszerész — egész életében hasznát vette. Mint eszter­gályos, a DIMÁVAG-ban és később is, jó szolgálatot tett a technikai tu­dás és a szerzett gyakorlat. Politi­kai vezetőként is kamatoztatta a munkásélet tapasztalatait. Tizenhat évet töltött a SZOT kulturális, majd szervezési és káderosztályán, mun­katársként és később mint vezető. Az ellenforradalom után a SZOT-szék­­ház alapszervezeti párttitkára is volt. Ahogy bölcs-csendesen megjegyzi: mindig az élet értelmét kerestem. A meggyőzés és a kölcsönös bizalom szolgált segítőiül. A jó szándékú emberekkel szót értettem. Vezetői munkám során három dolog igazí­tott útba: az őszinteség, a nyíltság és a bizalom. Ha valamit sikerült elérnem, az elmúlt évtizedek során, azt ennek köszönhetem. — Bármilyen nehéz is most a helyzetünk, én optimista vagyok. Kommunális szolgáltatások nélkül nincs közösségi élet. Szakszerveze­tünk minden állami partner számára egyenrangú tárgyaló fél. A ha­tározott vezetői magatartás, a követ­kezetes képviselni tudás, a tagság számára is garancia lehet, legfőkép­pen a markánsabb, a szakmai cso­portokig terjedő, érzékletesebb réteg­­munka kiszélesedésével. A fogadó­­készség megvan. A szakszervezeti szerveknek kell tartalommal, meg­győző mozgalmi tevékenységgel ma- A szükség vitte alig tizennégy évesen 1944 decemberében az akkor hadiüzemmé nyilvání­tott Telefongyárba. Az öreg Pavlik bácsi lenne a megmondhatója, mi­lyen talpraesett kislány volt a Ka­­nyik Zsuzsa. Igaz, nem sokáig ette a telefongyáriak kenyerét, mert a következő év májusa már a Samum Altere dobozgyárban találta őt, mint betanított gépmunkás. Innen vitte az útja 1947 februárjában a zuglói Bu­dapesti Porcelángyárba, ahol többen is dolgoztak a családból. Alig két év múlva az Építők Szakszervezete köz­pontjába került. Először az üdülők államosításában vett részt, majd hosszú időn át a kultúrmunkában te­vékenykedett. Közben iskolába, tan­folyamokra járt, a Népművelési Fő­iskolán tanult, Járta az országot. Sok emlékezetes falujárás izgalmas, drámai pillanatait eleveníti fel ma is. A pártba — két ajánló közremű­ködésével — már 1946-ban, 16 éve­sen belépett, majd tagja lett a SZIT-nek. Mondja, hogy akkor egy elhagyott villából ifjúsági házat ala­kítottak ki. A legképtelenebb ötle­teket is egy-kettőre megvalósították. Népitánc együttest szerveztek, mű­sorokat állítottak össze. Sok kibom­bázott embert költöztettek egy meg­­reparált stráfkocsival. Tizenhat éves fejjel életre szóló jegyességet kötött a közösségi élettel, a szakszervezet­tel. Ahogyan Somoskői Gáborné a múltat eleveníti, úgy válik az ar­ca mosolygós-derűssé. A férjével is a mozgalom hozta össze. Az Építők Szakszervezetének főtitkára volt ak­koriban, majd később — egészen haláláig a Szakszervezetek Országos Tanácsa titkára. Somoskői Zsuzsa 1960-ban került a HVDSZ-hez és a körünkben eltöl­tött 27 évből tizenhatot a központi vezetőség titkáraként. Élete a mozgalomé és a családé. E kettő töltötte ki és jelentette, je­lenti számára ma is a mindennapok értelmét. Nélkülük céltalan lenne minden. Megadatott a számára, hogy mindkettőben sok öröme teljék. Fe­lelős és nagy szenvedéllyel, elkötele­zetten, hittel végzett szakszervezeti vezetői munkája mellett több társa­dalmi tisztséget viselt és mindegyik­ben tevékenyen alkotott. A Magyar Nők Országos Tanácsában, a SZOT Nőbizottságában, oktatói, tanári munkássága során. Széles politikai látóköre, munkás­szemléletű magatartása, több évtize­des gyakorlati tapasztalata, elméleti felkészültsége és kezdeményezőkész­sége, tömegkapcsolatai révén elis­mert, szívesen látott előadó minde­nütt. Ezt az elhivatottságot az a sok rangos kitüntetés is példázza, ame­lyet 1949-től — harmincnyolc éves mozgalmi munkája elismeréseként — kapott a kormánytól, a szakszer­vezeti mozgalomtól. Különösen a kulturális munkájáért kapott kitün­tetések kedvesek számára: a Szocia­lista Kultúráért, a Kiváló Népműve­lő cím, míg az utóbbi években ado­mányozottak közül az Április Ne­gyedike Érdemrend, és a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitün­tetés, amelyet most, nyugdíjba vo­nulása alkalmából vehetett át a SZOT főtitkárától. A nemzetközi munka, a nőpoliti­kai tevékenység, a kulturális, agitá­­ciós, propaganda és sportmunka, a sajtóval való kapcsolattartás teljesí­tette ki csaknem három évtized tör­ténéseit szakszervezetünknél. Ki tudja számon tartani, hány nemzet­közi tanácskozást, külföldi ki- és beutazást szervezett, kulturális ese­ményt, országos vetélkedőt, hobbiki­állítást kezdeményezett. Az ő me­nedzseri munkássága is hozzájárult a Bihari Táncegyüttes Európa-hírű­­vé válásához, a Liszt Ferenc férfi kórus „felnövéséhez” az ország leg­jobb am­atőr együttesei közé, vagy a Hollósy Galéria önállósulásához. Másik nagy öröme a család, Gábor és János fia, akiket elindított élet­­útjukon. Gábor, a nagyobbik, köz­gazdász, az IPV-nél dolgozik. János fia nyomdai fotográfus lesz, az Athe­naeum Nyomdában ipari tanuló. S itt van az unoka, akit rajongásig sze­ret. Ha valamikor több ideje lesz, azt mindenestül neki fogja szentel­ni. Egyelőre tele van tervekkel, mun­kafeladattal. Szeretné tartalmassá, értelmessé tenni az alelnöki tisztsé­get. Továbbra is tevékenykedik az Országos Nőtanácsban, a SZOT nő­bizottságában. Szeretné ezután is olyan színvonalasan, szakmai hoz­záértéssel szervezni a nemzetközi munkát, erősíteni a kapcsolatokat, mint eddig tette. Nem kapcsolódik ki az aktív, mindennapi munkából, mert az életének tartóoszlopa, értel­me. Amíg szükség van rá, teszi a dolgát mindenütt, ahol segíteni tud. Kívánjuk, hogy még sokáig tehesse. H­arminchat év telt el azóta, hogy Péter István „eljegyezte" ma­gát a szakszervezeti mozgalom­mal. Akkor került a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezeté­hez, majd 1954-ben a HVDSZ-hez, ahol csaknem húsz éven át nagy hoz­záértéssel és felelősségtudattal dol­gozott a központi vezetőség titkára­ként. Azzal az érzéssel búcsúzhatott tisztségétől, hogy a valamikori ko­vácssegéd nagy és tiszteletre méltó utat tett meg a Vas megyei vásáros­­miskei kovácsműhelytől, amíg a múlt év decemberében — nyugdíj­ba vonulása alkalmából — átvehet­te a Magyar Népköztársaság Csil­lagrendje kitüntetést. Amikor arról kérdeztük, hogy mint alelnök, a nyugdíjas években mivel szeretne a legszívesebben foglalkoz­ni, tömören annyit mondott: az élet nagy rendező. Megoldja azt, amire most én még nem tudnék pontosan válaszolni. A mozgalmi tevékenységet mind­végig szolgálatnak tekintette, s esze­rint igyekezett dolgozni is. Valaki a napokban azt mondta neki, hogy irigyli, amiért most nyugdíjba me­het. Azt válaszolta: ő inkább húsz évvel fiatalabb lenne és negyven év energiájával, meg a mai tudásával szívesen részt vállalna a feladatok­ból. Aztán arról szólt, hogy gondolati szinten megfogalmazódott már egy szakszervezeti ágazatközi szövetség létrehozása, ahol a mi szakszerveze­tünk a közüzemi szolgáltató válla­latok képviseletében venne részt a közös munkában. — A gyakorlat volt az életem, enélkül ma sem tudom elképzelni a nyugdíjas éveket — mondja. — De szeretnék alapos „mélyszántással" a dolgok lényegéhez jutni. Megértet­ni az összefüggéseket azokkal, akik a munkahelyek felelős posztjain a legtöbbet tehetnek a tagság érdekei­nek képviseletében, védelmében. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a természetben járva aggódva figyelem a fák, növények pusztulá­sát. Sajnos egyre kevesebb szépsé­get nyújt a környezetünk, s ezt ak­kor érzem igazán, ha a velencei kis házamban járva jó érzéssel tekint­hetek szét az üde zöldben, a termé­szet szépségeiben gyönyörködve. Péter István sok éves oktatói mun­kája sok örömet és emlékezetes él­ményt jelentett számára. Szívesen járt a fiatalok közé, nemcsak mert titkárként hozzátartozott ez a terü­let, de viszont látta bennük sok év­tizeddel korábbi önmagát. Ma is szí­vesen vitázik velük, bár úgy gondol­ja, hogy a szülői házban sok helyütt megfeledkeztek a gyerekek életre neveléséről, a nehézségekkel való szembesülésre nem trenírozták őket. Otthonában külön polcon gyüle­keznek azok a könyvek, amelyeket korábban megvett, de nem jutott idő az elolvasásukra. Most ezt pótolni kívánja. Elsősorban a szépirodalom­mal szemben adós, de a politikai mű­veket, a mezőgazdasági szakkönyve­ket illetően is van behozni valója. Elhivatott mozgalmi munkásságát sok rangos kitüntetés, állami és szakszervezeti elismerés példázza. Soha nem jutott eszébe, hogy ezeket Mit ér az ember, ha cigány? „ROM"-NAK — EMBERNEK — NEVEZIK MAGUKAT. Az ötödik és tizedik század között vándoroltak ki Indiából és szóródtak szét Ázsia, Európa országaiban. Hazánkban mintegy hatszázezren élnek. Magya­rul cigánynak hívjuk őket. .Róluk, velük beszélgettünk, először a Fő­városi Csatornázási Műveknél. Zsid­la Istvánné, a személyzeti és oktatási osztály helyettes vezetője mondja: — Dolgozóinknak körülbelül az egynegyede cigány származású. Ami­kor azt a feladatot kaptam, hogy fe­lelősként foglalkozzam velük, nem örültem. Előítéleteim voltak nekem is. Másfajta, nehezen kezelhető em­bereknek tartottam őket. De hát ele­get kellett tenni a megbízatásnak, ehhez viszont el kellett mennem a munkahelyekre, ismerkedni, beszél­getni kellett velük. Kezdtem figyel­ni az életüket és lassan a vélemé­nyem is megváltozott róluk. Aztán elolvastam „A cigánykaraván az ég­be megy” című könyvet, ami nagy hatással volt rám. Valahogy jobban megértettem a gondolkodásukat és azt is, milyen sokat jelent számuk­ra a becsület, öt évvel ezelőtt a Fővárosi Tanács felkérésére készítet­tünk el felmérést a témában és most azt kaptuk feladatul: vizsgáljuk meg, mi történt azóta, így ismét sor ke­rült egy szociográfiai felmérésre, mégpedig személyes beszélgetések alapján. Először is azt állapítottuk meg, hogy amíg öt esztendeje 121 ci­gány dolgozóval számolhattunk, ma már mindössze hatvanan vallják ci­gánynak magukat. Miért? — Kérdésünkre Daróczi Pál személyzeti osztályvezető vála­szol : — Nem a számuk csökkent, egy­szerűen sokan teljesen asszimilálód­tak, és sérelmezik, hogy külön fog­lalkozunk velük. Ezért elzárkóznak minden elől, ami mögött valamiféle megkülönböztetést sejtenek. Termé­szetesen a személyi adataikban sem­miféle jelzés nincs a származásukra vonatkozóan, és ez a megítélésükben sem játszik szerepet. Az viszont biz­tos, hogy néhány helyen nem is tud­nánk nélkülük dolgozni. A legtöb­ben csatornatisztítónak vagy kulti­kusnak lépnek be hozzánk, de van köztük csatornajavító, technikus, kö­zépvezető, társadalmi tisztségviselő csakúgy, mint például véradó vagy munkásőr. — Nálunk nincs úgynevezett ci­gánykérdés — teszi hozzá Zsid­la Istvánné. — Magam sem tartok he­lyesnek semmilyen megkülönbözte­tést. Ők ugyanúgy dolgoznak, ugyan­úgy jól érzik itt magukat, vagy ugyanúgy kilépnek, mint Ikárski más, ezért nem is volna jó az, ha másképpen bánnánk velük. A BÁNÁSMÓDOT ILLETŐEN La­katos Lászlóné vszb-titkárnak más a véleménye: — Szerintem az átlagosnál többet és főként folyamatosan kell foglal­kozni, törődni velük, és ez elsősor­ban a közvetlen vezetők dolga. Ré­gebben magam is voltam gazdasági vezető, és ismertem mindenkinek a körülményeit. Meglátogattam őket otthon és lementem a csatornába is. Nem finnyáskodtam, nem húztam az orrom. Sokan azt mondják, maxi­malista vagyok, de szerintem más­ként nem lehet. Az igaz, hogy ugyanúgy vannak közöttük okosak, többre vágyók, és analfabéták, mint a többiek között. De ők talán érzé­kenyebbek, türelmetlenebbek, éppen a társadalomban meglévő előítéletek és türelmetlenség miatt. Nagy ben­nük az igazságérzet. Sérti őket, ha más emberek bűneit rájuk vetítik vissza. A bizalmatlanságra bizalmat­lansággal válaszolnak, ugyanakkor nagyon vágynék a megértésre. Ha ér­zik az őszinte érdeklődést és jó szán­dékot, ha befogadnak valakit ma­guk közé, akkor mindenben lehet rá­juk számítani, képesek a tűzbe men­ni is. Vannak sikerigényeik és örül­nek az elismerésnek. Azt hiszem, nálunk a legtöbben beálltak a sorba. Sokaknak a fiai is itt dolgoznak, némelyikük gyere­ke pedig egyetemre jár. Vannak, akik innen mennek nyugdíjba, más­fél-két évtizedes tisztességes munka után, de az olyanok sem ritkák, akiknek két-három munkakönyve is van, és nem tudnak megragadni. Eléggé nyughatatlanok, de az a ta­pasztalatom, ha sikerül számukra változatos munkát biztosítani, akkor kitartanak és elégedettek is. A személyzeti és oktatási osztály mélyreható, alapos vizsgálatot vég­zett annak az 54 embernek a köré­ben, akik végül is hajlandók voltak minden kérdésre válaszolni, így megtudhattuk többek között, hogy a legtöbbjük elvégezte a nyolc általánost, és tizenketten rendelkez­nek szakmával. Arra a kérdésre, hogy szívesen ta­nulnának-e valamilyen szakmát, huszonöten igennel, tizen­öten nemmel válaszoltak. Legkisebb keresetük havi ötezer forint, de hu­­szonketten 6—8 ezer, nyolcan pedig 8—10 ezer forintot visznek haza ha­vonta. Általában elégedettek az anya­gi elismeréssel. Harmincöten csalá­dosak, az egy főre jutó átlagkere­set legtöbbjüknél 1500—3000 forint, de a­kad 7000 forinton felüli is. Ez a gyerekek számától függ. Lakásépítéshez tizenhatan kaptak OTP-s egységet. Huszonhaten fürdő­szobás lakásban laknak, tizenheten munkásszálláson. Legfőbb szórako­zásuk a televízió és a rádió. Újságot harmincöten, szépirodalmat huszon­heten olvasnak rendszeresen, mozi­ba tizenhatan járnak. Egyharmaduk törzsgárdatag, 2 párttag, 11 KISZ-tag, 42 szakszer­vezeti tag, 22 szocialista brigádtag és 2 vgmk-tag van közöttük. Heten kaptak kitüntetést. Negyvenheten úgy vélekednek, hogy a vállalatnál nem éreznek hátrányos megkülön­böztetést sem a beilleszkedésnél, sem a munkában, sem az anyagi és erkölcsi megbecsülésben. És egy adat, ami igencsak elgon­dolkodtató: az 54 nyilatkozó közül csak ketten beszélnek odahaza cigá­nyul, negyvenheten pedig egyáltalán nem ismerik a cigány nyelvet. a fővárosi kézműipari VÁLLALATNÁL is szép számmal dolgoznak cigányok, akikre véletle­nül sem lehetne rosszat mondani. Horváth Sándor például huszonhét esztendeje lépett, de mint segédmun­kás, s ma a csomagolóeszköz-gyártó részleg „univerzális” dolgozója. Emellett a rangos kitüntetéseket el ért Angela Davis szocialista brigád vezetője és egy vgmk létrehozója is. — Rögtön befogadtak, nem érez­tem előítéletet soha — mondja. — Ehhez persze úgy is kell az ember­nek viselkednie. Az is igaz, hogy ne­kem kétszer annyit kell letenni az asztalra, mint egy magyar gyerek­nek ahhoz, hogy egyenrangúnak is­merjenek el. Ha például én egyszer becsípek a vállalati ünnepségen, jobban megjegyzik, mint azt, ha a másik naponta pityókál a munka­helyén. Horváth Sándornak pedig van oka rá, hogy jókedve legyen az ünnepsé­geken. Majd minden alkalommal kap pénzjutalmat, s öt ízben nyer­te el a kiváló dolgozó kitüntetést. Tíz éve tagja az MSZMP-nek. — Egyszerűen úgy éreztem, hogy jelentkeznem kell. Olyan sokat kap­tam ettől a társadalomtól, hogy ne­kem is adni kell valamit. Csakhogy négy osztályt jártam összesen, és azt mondták, előbb végezzem el a nyolc általánost, így aztán tanultam, és ké­sőbb megszereztem a gépkocsiveze­tői jogosítványt is. A feleségem mű­tős, de van a családunkban gépko­csiszerelő, tanárnő, rendőr hadnagy és nótaénekes is. A lányom már férj­hez ment, ő fodrász szakmunkás. A fiam a rajkózenekar oszlopos tagja, neki huszonkét éves koráig tanulnia kell. Büszke vagyok a gyerekeimre. Okosak, műveitek, csak dicséretet hallottam róluk az iskolában. Becsü­letre neveltük őket igaz, nem csa­vargásra. Lakatos Menyhért írja: „Ha a ci­gányság élni akar, be kell állnia a sorba, ahol a kultúrát mérik.” De tegyük hozzá: ennek nem kell, nem is szabad együtt járnia a hovatarto­zás, a szép hagyományok, az ősi kul­túra megtagadásával.­­Már csak azért sem, mert ezek nemzeti kultúránk­nak is megbecsült értékei. TAMÁS IRMA HELYIIPAR ÉS VÁROSGAZDASÁG guk mellé állítani tagságunkat. Nem könnyű feladat előtt állunk, de más­kor is oldottunk már meg ilyen em­bert próbáló dolgokat. Csak közösen, együtt gondolkodva és cselekedve kell munkálkodni. A hetvenéves Fabók Zoltán szavai jótanácsként is felfoghatók. Köszön­jük a munkásélet tapasztalatából merített szavakat. Kívánunk a to­vábbi közösségi tevékenységhez jó egészséget és töretlen hitet. S bár már sokan megtették, hadd csatla­kozzunk azokhoz, akik jó szívvel gratuláltak a születésnapja alkalmá­ból adományozott Magyar Népköz­­társaság Zászlórendje kitüntetéshez, ami annyi más állami és szakszer­vezeti elismerés mellett munkássá­ga érdemeinek elismerését gazda­gította számba vegye, most valahogy mégis gondolt rá. Mosolyogva jegyzi meg: egyet szívesen viselt volna a május elsejei felvonulásokon: „A nemzet­közi szocialista munkaverseny győz­tese” kitüntetést. De ez sajnos, nem jutott osztályrészéül... A szakmájához sohasem maradt hűtlen. Ha hazalátogat a Vas me­gyei szülői házhoz, mindig találko­zik a kovácssegédi múlt emlékeivel. Ha úgy volna a szakma iránt keres­let, mint ahogy nincs, meg be tud­na rendezni egy tisztes kovácsmű­helyt, nem röstellné újra kezébe ven­ni a kalapácsot... Elégedett az életével. Azt mondja: azt csinálta, amihez hite szerint ked­ve és talán valami tehetsége is volt. Szereti az embereket, s ha valaha segíteni tudott, az mindig jó érzés­sel töltötte el. Ma is, a jövőben is szívesen teszi ezt, ha lehetőség adódik rá. Mint al­elnök, aktívan részt kíván venni a testületi munkában, hogy a mozga­lom „köldökzsinórját” ne szakítsa el magától. Kívánjuk, hogy haszno­san éljen ezzel a lehetőséggel, a ma­ga és a mozgalom javára.

Next