Albertirsa - Életjel, 2017 (9. évfolyam, 1-2. szám)
2017 / 1. szám
ÉLETJEL EMLELKEZÉS 2017. Húsvét Meglátni a csodás lehetőséget a szerény kezdetben 275 éve, 1742. április 20-án született Albertiben, a templomunk melletti parókián Tessedik Sámuel. Édesapja, id. Tessedik Sámuel, az alberti tót telepesek evangélikus lelkésze volt, édesanya német nemzetiségű pozsonyi asszony, Lang Erzsébet. A fiatal Tessedik életének csupán első két évét töltötte Albertiben, 1744-ben ugyanis apját meghívták Békéscsabára lelkésznek. Hétévesen elvesztette édesapját, s anyjával és két testvérével Pozsonyba költözött. Ha ilyen kevés ideig élt csak gyülekezetünkben, érdemes-e egyáltalán megemlékeznünk róla? Mindenképpen! Hiszen hogy is ne számítanának az első évek egy olyan ember életében, aki a kicsit, a csekélyt is nagy reménységgel szemlélte, meglátva a jelenben a jövőt, a szerény kezdetben a csodás lehetőséget! Tessedik Sámuel a felvilágosodás embere volt: nemcsak eszének, de szívének-lelkének fogaskerekei is a 18. század új eszméje szerint jártak. Már gyerekkorában kerti munkákra szoktatták, és már kisiskolás korában zavarta, ha a tanárai a gyakorlatban nem felhasználható, haszontalan tanulnivalókkal kínozzák őt. Sokkal jobban szeretett valóságosan megismerni dolgokat, önállóan vizsgálódni a természetben. Egész életében az értelmetlen szokások, a babonák és az előítéletek ellen küzdött. Azt vallotta, hogy Magyarország népei azért nem fejlődnek, azért nem élnek bőségben, mert nincsenek megfelelő módon „felvilágosítva”, tájékoztatva. Hazájának elkötelezett híve és munkása volt, ezt a hazafiságot azonban hiba lenne a mai értelemben vett patriotizmusnak vennünk. Tessedik Sámuel nem volt sem magyar hazafi, sem szlovák nacionalista. Otthon tótul és - édesanyjának köszönhetően - németül beszéltek, ezeken a nyelveken tanított és írt egész életében. Önéletrajzát és tudományos munkáit németül írta, ez előbbi szerint Szarvason, későbbi gyülekezetében, a köszöntő beszédeket „német és tót nyelven” mondták el, ami arra utal, hogy később is ezek voltak a nyelvek, melyeket elsősorban használnia kellett. Csak főiskolás korában, Debrecenben tanult meg folyékonyan magyarul, igaz, ezután ezt a nyelvet is haszonnal forgatta, a tanításban és a közügyek vitelében egyaránt. Ő egész országának, a soknemzetiségű Magyar Királyságnak volt polgára, ő az egész birodalom felvirágoztatásáért dolgozott. Nemzeti és vallási kisebbségiként ne feledjük el, hogy ebben a korban az evangélikus erősen diszkriminált, 1781-től pedig éppen csak megtűrt felekezet azon az állásponton volt, hogy a különböző vallású és nemzetiségű népek együttélése javára válhat minden közösségnek. Ennek alátámasztásául Szent István Intelmeinek felemlegetése mellett maga is leírja, milyen sokat tanult a különféle társadalmi helyzetű és etnikumú emberektől Pozsonyban töltött évei alatt. Tessedik Sámuel a felvilágosodás embere volt: nem elégedett meg azzal, hogy elméletben, vagy szavakkal imádja Istent, hanem birtokba is kívánta venni Isten ajándékait, s az emberre Isten által bízott hivatásnak tettekkel akart eleget tenni. A tevékeny szeretet embere volt, aki meg akarta jobbítani a rábízottak életét. Újra meg újra precízen kidolgozott javaslatokkal állt elő, hogyan lehetne eredményesebbé tenni az alföldi földművelést, kertészetet, oktatást, közigazgatást. Bár sokszor kellett megtapasztalnia a helyiek értetlenségét és maradi elutasítását, kitartott nép- és földművelő küldetésében. Azért nem mondhatjuk utópistának, mert csodálatra méltó hajthatatlansággal kicsiben fel is építette, amit nagyban az egész országnak javasolt. Mintagazdaságában, vagy a szarvasi iskolában a legfejlettebb módszerekkel, szép eredményekkel folyt a munka. Bár kortársai elutasították, az utókor őt igazolta. S mintha Tessedik látta volna a jövőt, miközben a szerény jelenbeli állapotok közepette munkához látott. Túllátott a jelen nehézségein, tekintetét a horizonton túli napkeltére szegezte. Mi, az alberti gyülekezet mai tagjai, ezt a bizakodó reménységet tanulhatjuk meg Tessedik Sámueltől, valamint a hitet, mely szerint a kitartó szorgalomnak igenis lesz eredménye. Egyik fő művében, amely magyarul „A parasztember Magyarországban” címmel jelent meg, arról ír, hogy a felmerülő nehézségek, ellenvetések ellenére nem kell visszariadnunk a nagy tervektől: „Azonban nem kell az embernek mindjárt minden valóságos vagy képzelt akadályért, melyet a bölcs gondviselés, vigyázás, fáradhatatlan szorgalmatosság és munka által, ha ma nem, mégis holnap, ha száz kéz által nem, mégis ezer kéz által elháríttathatni, a plántól [értsd: tervtől] megijedni, melynek szerencsés végbevitele oly igen sok közönségesen uralkodó rosszat elmellőztethetne, és a fejedelemnek, az országnak, vármegyének, uraságnak és az új lakóknak nemcsak haszonnal kedvezne, hanem valóságos téteményképpen munkálódhatnék.” Önéletrajzában azt írja, szülei már legzsengébb korában kerti munkához szoktatták, elültetvén benne az egész életére szóló szenvedélyt a természet értő tanulmányozása, a földművelés és a kertészet iránt. Az első impulzusoknak, az első éveknek nagy jelentőségük van, mégha ez ekkor még nem is válik nyilvánvalóvá. Büszkék lehetünk arra, hogy ez a tiszteletre méltó hazafi, e híres evangélikus lelkész gyülekezetünkben kezdte meg élete útját! Emlékére mi is elmélyülhetünk az embertárs felé forduló nyitottságban, a jövőbe vetett reménységben és a kitartó munkában. Bence Áron