Balassagyarmat - Ipoly, 1989. április-június (1. évfolyam, 1-3. szám)

1989-04-27 / 1. szám

FÜGGETLEN ÚJSÁG I. évfolyam 1. szám 1989. április 27. ára: 18.­ft A megtisztelő címet 1919. januári helytállásával érdemelte ki Balassagyarmat. A helyi polgárok fegyverrel és merész ügyesség­gel párosuló hősiességükkel magyarságukat, Magyarországhoz tar­tozásukat védelmezték meg. Ezzel együtt természetesen családjuk jövőjét,vagyonát, munkahelyét is óvták az akkori vasutasok, diá­kok, a hódítók nyomásának ellenállók. Mi adhatott mindehhez erőt, bátorságot a világháborús összeomlás romjai alá bukott or­szágban egy elszigetelt, magára maradt magyar kisvárosnak? Elsősorban nyilván a magyarsága. Mindenki érezhette, tudhatta, hogy személyes érdeke is magyarnak lenni, magyarnak megmarad­ni, mert a követelt csehszlovák hűségeskü letételével a múltját, kultúráját és megélhetési biztonságát tette volna le minden gyarmati magyar. (Tudjuk, mit jelent a magyar kisebbségi sors némely szomszédos államokban...) A puszta magyarságtudat, nemzeti felbuzdulás önmagában talán mégis kevés lehetett a sike­­­res ellenálláshoz. Más is kellett hozzá:a városi közösség létezése, érzése. A civitas szó eredetileg a polgárok közösségét jelenti. Azt sugallja, hogy ott van a hazám, ahol a házam. S a történelem tanulsága szerint a magyar városok hetven évvel ezelőtt i­­lyen közösségek voltak. Balassagyarmat e­­zek közül volt egy, az első, a legbátrabb polgári közösség. Azért nem remegett a halálos harcban a puskát markoló kéz, mert a gondolkodó fel tudta, hogy neki eb­ben a városban kell élni, itt lehet megél­nie. Ez a városi közösség adta a munkát, gyerekkorában itt járt az egyházközség is­kolájába, itt tanult szakmát és emberi ön­tudatot a vasutasegyletben, vagy az önkép­zőkörben, itt épült meg a háza, rokoni, baráti segítséggel. S ezért a közösségért a­­kár meghalni is érdemes volt, ha úgy hozta a sors, úgy kívánta az élet és a becsület kényszere. II. Eltelt harminc viharos esztendő. Volt idő közben, mikor az Ipoly összekötötte, s nem elválasztotta a két partján élő rokon a családokat. Jött a háború, a végén jöttek felvidékről áttelepülő magyarok. Jött aztán a demokrácia ígérete, szabad válasz­tásokkal, fejlődési lehetőségekkel. Úgy lát­szott, közösségek maradhatnak, szabadabbá válhatnak a magyar városok. Mégsem így történt... Rákosi Mátyás negyven éve indult or­­száglása idejétől kezdődően a magyar városok nem maradhattak civitasok, s Balassagyarmat legkevésbé maradhatott fortissima, a legbátrabb. Amit nem tudott elérni két vesztes világháború ás két elveszett béke, az Rákosinak sikerült: megtörte a magyar ember, a magyar város és Magyarország gerincét. Hogyan eshe­tett meg ez a történelmi szégyen? Az egyes emberek megfélem­lítésével, a kisemberek vagyonának elvételével, a mesterségesen alacsonyan tartott állami munkabérekkel, a szellemi agymosással, történelmünk elhallgatásával, nemzeti érzéseink lejáratásával. Minden magyar városban - Balassagyarmaton is - erőszakkal szá­molták fel a kisebb-nagyobb közösségeket. 1946-ban elesett a KALÓT, 1948-ban a független iskola, a független szakszervezet hálózata, 1950-ben a megyei és a városi önkormányzat. Névlege­sen maradhatott önálló a legkisebb, legmindennapibb dolgokkal foglalkozó kulturális egyesület is. Egyaránt lehanyatlott Nógrád koronás pajzsa, Hont kardot markoló páncélos karja, a gyarmati címer bástyája, a szécsényi, a gyarmati rendház keresztje, aztán hamarosan az emberek élet-és munkakedve is elillant. A város a szó szoros értelmében méltóvá süllyedt nevéhez: 15-20 esztendeig gyarmat lett. Csendes határszéli skanzenként várta a jobb idő­ket, érdemben nem fejlődhetett. Talán a történelmi dicsőségéért, vagy a negyvenhetes választási eredményekért büntették a ve­­getálta­tással, a helybenjáratással? Ráadásul a gyarmati homok azóta is többnyire csak olcsó málnát meg beosztottat terem, a karancsi szikla­ pedig milliárdos beruházásokat nyel el, és Gyar­matra exportálandó vezetőt, helytartót izzad ki magából. A természet rendje pedig nem ez, nem ilyen az élet, a fej­lődés törvénye! Balassagyarmat az utóbbi húsz évben lassú gyarapodásnak indult. Pesti leányvállalalatok települtek a város peremére, átlagosan csúnya panelházak és átlagosan szép családi házak utcasorai épültek. Mindez fejlődésnek is nevezhető, csak kérdés, hogy mihez képest? Száz éve a gyarmati vasút, közút­hálózat egy osztrák kisváros hasonló létesítményeivel is kiállta a próbát. Ma szégyen lenne elvégezni ilyen összehasonlítást. Vagy nézzünk körül szőkébb pátriánkban: mit változott Gyarmat (és mondjuk Szécsény) központja a megyeszékhely centrumához ké­pest? Mi a fejlődésünk mércéje: az általunk diktált rápihenéses csigatempó, vagy a demokratikus piacgazdaságú országok hasonló városainak szuperszonikus száguldása? Az Ipoly valaha olyan kereskedő polgárvárosok mentén kanyargott, amelyek országokat, országrészeket kapcsolt össze. Ma azért áll a vámhivatal a folyó partján, hogy a nyomorúságos magánvásárlásokat is megakadályoz­za. Városunk címerébe a régi Ipoly- és bástyaszimbólum fölé egy újabb objektumot is komponáltak. Vajon milyen negyven évet és milyen fényes jövőt kívánnak vele bera­­r­gyogtatni? III. Mégis áll ez a város, ha rogyadozik is a tartós, néha üvöltő ellenszélben. De él is Ballassagyarmat? Egy város, egy civitas életét a szabad, működő közösségei jelen­tik. S hol vannak a szabadon, önállóan működő városi közösségek? Kit szolgál a Városi Tanács? A város polgárait, vagy a megyei, országos felsőbb­­séget? Nyilván azt, akitől a megbízatását kapja. Ilyen munkabérek mellett a tanácsi költségvetés zöme nem közvetlen állampol­gári befizetésekből, csakis az állami költ­ségvetésből származhat. (Más kérdés, hogy a keleti munkabérek után tőlünk bevasalt nyugati szintű adóinkat, valóban a helyi tanácsok fordítják-e helyi célokra? S kik ellenőrzik ezt?­ Kit képvisel a Városi Tanács elnöke? Feltehetően azt a politikai szervezetet, amelyik keresztül viszi a megszavaztatását. Miért ne lehetne a városi tanácselnököt több jelölt közül városi népszavazással megválasztanunk­? Kit képviselnek a szakszervezeti funk­­cionárusok? Nyilván annak az érdekét, aki­től a hivataluk, a jövedelmük függ. Vagyis a Szakszervezetek Országos Tanácsáét, Szakszervezetek Megyei Tanácsáét és a vállalatvezetőkét. Miért a ne lehetnének független szakszervezetek, független üzemi taná­csok? Kit képviselnek az iskolaigazgatók? A kinevezők érdekeit. Ez meg is látszik az iskolák állapotán, légkörén, a tantervek tartal­mán. Miért ne lehetnének önálló iskolák és szabadon választott igazgatók? Kit képvisel a hivatalos sajtó? A gazdája érdekeit. Ráadásul ezek az érdekek látszólagosan hetente-havonta változnak. „Szán­juk­ is nyugodalmas kormánypártiságban megtunyult kollégáinkat a mai mozgalmas időkben. Miért ne lehetnének független társadalmi lapok? Például az Ipoly. Tehát még nincsenek városi közösségek, mert eddig nem le­hettek. Mégis lenniük kell hamarosan különben város sem marad az Ipoly partján. Mert egy várost nem fölégetéssel lehet igazán elpusztítani, hanem a közösségei elsorvasztásával, az emberek el­szigetelésével, önmagukba fordulásra késztetésével. Egy független társadalmi újság, az Ipoly, önmaga lehet egy kollektíva, de kö­zösségeket nem tud teremteni. Városi közösségeket csak a város polgárai kelthetnek életre. Az Ipoly ehhez csupán kedvet, lehető­séget adhat a helyi független nyilvánosság biztosításával. Mert ahol független nyilvánosság, sajtószabadság van, ott előbb-utóbb megteremhet a demokrácia, az egyének és a közösségek szabad­sága. Akkor pedig Balassagyarmat ismét az lesz, ami volt, a bátrak városa, a legbátrabb város: CIVITAS FORTISSIMA CIVITAS FORTISSIMA -régen és ma­ Balassagyarmat a legbátrabb város 1

Next