Balassagyarmat - Ipoly Hírnök, 2002. július-december (4. évfolyam, 25-49. szám)
2002-11-29 / 46. szám
Útonjáró Igazi állomás Jó másfél évtizede nem járok vonattal, s talán valamivel kevesebb ideje, hogy nincs is olyan valaki, aki elé kimennék a salgótarjáni vasútállomás peronjára. Ugyanezért persze olyan sincs, akit búcsúztatni ide kikísérnék. Mindenki mobil lett, autója van régi, nekem is, habár. Soha nem vezettem. Mégis a legjobban tudok vezetni. Tanúsíthatja, akivel sokat utaztam már. Vagy negyven éve a legjobbakkal járok, éppígy voltam keresett Mitfahrer rangos rallykon, kiképzett felderítő alapdolgokkal. Hetente többszáz kilométert megyek jó pilótákkal, gondoljuk meg, negyven év! - soha egy koccanás... Innen nem folytatom (nem témám, a vasút, az állomás igen?), babonából, talán érthető. Ver a sors, éppúgy persze csak, mint mindenki mást. Egy „Urpin" nevű vonatra várok. Novemberi gyenge ajándék-napsütés, több mint szellős peron. A Főtér felől érkezve az imént elindultam azon a néhány lépcsőn, amelyik felvezet ide a sínekhez. Nem tudom megmondani, mit éltem át. Rövid ideig tartott, s még most is tart, könyörtelenül meghatározza - érzésben, emlékezésben, szomorúságban, felismerésben - azt a negyedórát, amit itt eltöltők. Sokszáz éves mohos kövek vagy gyengécske beton és ezerfelé repedt aszfalt. És a különbözőség: korhadó, szálkásodó, festéke-rég-lekopott korlátja, ki tudja, mitől ragacsos hamvedresállvány, agyongraffitizett falfelületek között járva a legmegdöbbentőbb eltérés az lehet, hogy ezeken a mai helyszíneken nem láthatsz mást, csak elmúlást. Be kellett volna tiltani a vasbetont, amikor feltalálták, tele leszünk döglött műkő masztodonokkal, porladó betondínókkal. Szemben az ezer éves romokkal, amelyek az örök és dicsőséges Ember fennmaradását sugározzák. Megváltozott itt minden? Nem változott semmi. Helyben állva élete utolsó állomásához (önmagához) érkezett a megépített betonélet, aszfalt térség, vasút, állomás, ahol talán az utazóközönség is esendően a végét járja, alig lélegzik, tele az arca ránccal, némelyiknek nincs lakása, régi nem utazik sehova, melegszik, csikket szed itt fent, az Urpin nevű vonatot váró peronon. Közben éktelenül zihál a tüdeje, valóban olyan, mint egy halálra kész - nem halálra szánt - öregember. Vele hal minden, amiről eddig úgy tudtam, hogy él, hogy még valahol most is ugyanolyan szép, hogy éppoly’ vidám és hogy. Tovább sorolni bárki tudhatja, aki utazott legalább egyszer és akkor még fiatal volt, napsütött. Azok az őrült rohanások a gőzölgő sihuk felé (sihu=gőzmozdony A. Bandi szóhasználatában, már ő sincs köztünk). Azok a régi szép fényes-árnyas utak, amelyeken eljutottunk mindenhova, mindenkivel, azokkal is, akik már nincsenek, akik emlékként most itt állnak negyedórát velünk, öregen, betegen, netán vakon. Ha egy percig elhitted, te örökifjú maradsz (lélekben persze ám!), most látnod kell, milyen vagy valójában. Te és az állomás. Te és a vasút. Kis kattanás (az élet hangja) a megafonból, most mondják: „Somoskőújfalu felől... ” Hát ez akkor miért Urpin? Mi az az Urpin, egy hegy valahol? De hiszen, akit várok, s akinek, mint a romantikus filmekben, menet közben kell feladnom a Kincses Kalendárium 2003. évi számát (hát nem röhej?), és aki - Szabó Kinga, Szabó Gyula, losonci festőművész örökifjú özvegye - egy videokazettát nyújt majd le nekem. A film a régtől halott Szabó Gyuláról szól, a losonci Don Quijotéról, ma bemutatjuk, november 29-dikén a megyei könyvtár (tudtommal majdhogynem utolsó) Gerelyes Endre Kávéházi estjén. Legalább egy részletet belőle, rendezőként éppen annyi a közöm ehhez is, mint az autóvezetéshez. Madách-díjas házaspárok lettünk. Felfedezettek („óh, ilyen valóban nincs még egy...!"). Hogy mondhatnám el kávé mellett ma este mindenkinek: mi van/mi lehet ezzel az állomással, közös állomásunkkal, sőt állomásainkkal, s hogy ettől a vasúti találkozástól számítva semmilyen visszaút nem lehet már. Talán még egérutat nyerhetünk, ha nem hagyjuk el magunkat állomásként. Reggel, este, jó, sőt csendes amerikaiként kocogunk egy sort, kutyát tartunk újra és megfogadjuk, most tényleg mi visszük a parkba mindennap akár háromszor és “bizisten”, és sétáltat bennünek Bessy, Betty vagy ki, mert enélkül végérvényesen megkopunk, de úgy, hogy az anyánk se ismer ránk, ha szembe jön, ha tehetné szegény. „Utazni annyi, mint egy kicsit meghalni"tartja a francia, de nem mond semmit az állomásokról, velük mi van? A könnyed illatos mészjő egy kukkot sem tud mondani a halálra elkészült állomásról, az állomás emberi elmúlásáról. Pedig hát ez szembetűnőbb, mint maga az utazás, ami végsősoron mégiscsak megfoghatatlan és soha nincs - vagy csak nagyon drámaian lehet egészen vége. Olyanok vagyunk, mint ez az indóház itten. Hámló vakolattal, acéldrót-bordákat tüntetően mutogató betontömbökkel, besprézett falakkal, éktelenkedő feliratokkal. Róluk mondja a graffiti művész, hogy ők aztán nem másért, az emberekért vannak! Csak szórakoztatni akarnak, és ez is nagyon nehéz munka, mert tudni kell jóelőre, mit, hova, milyen formában pingál fel az ember. Akkor, kérem, ez is pontosan olyan, mint az élet, amihez mindenki ért. Amilyen pl. a betonépítészet, ahhoz is mindenki ért, megmondja kereken az elején már mindenki: ez bizony pocsék és nem is tart majd soká. Javítani egyáltalán nem lehet. ENincs visszaút a betonállomástól. itt most egy igazi állomás. Életszerű, finomkodva mondva. A szó legpontosabb értelmében. Állapot és állomás mindig pillanatnyi lehet csak. Elérkezel, megérkezel, akkor most „ez van, ezt kell szeretni”, ezt az állapot-állomást és mehetsz az utadra, egyelőre szabadon mehetsz tovább. Jön az Urpin? T. Pataki László 2002. november 29. IPOLY HÍRNÖK TÁRCA ADAM TAMÁSLapszél Kerényi Valósággal berobbant a magyar színházi életbe Kerényi Imre. A Csíksomlyói passió rendezője új szemléletével, értékteremtő munkájával, megalkuvást nem tűrő hitvallásával megbabonázta a színészeket, a szakmát és a közönséget is. Példátlan sikertörténet vette kezdetét. A rendező már akkor is vonzódást érzett a politika iránt. Kerényi a régi rendszerben párttag volt, de mint később nyilatkozta: csupán a látszat miatt lépett be a pártba. A kilencvenes évek elején már a eltartások megmozdulásain szónokolt. 1992-ben például így nyilatkozott: „Nem baj, ha néhány fővezért körbeépít, kirekeszt az értelmiség, ha be van zárva a saját, radikális gettójába. Úgy hiszem, ez a leghumánusabb megoldás, hiszen most néhányan milliókat veszélyeztetnek Magyarországon, így hát, aki radikalizmust gerjeszt, az közveszélyes. ” Az ember változik, mégis nehezen érthető, hogyan fordulhat elő, hogy egy tehetséges értelmiségi évtized alatt éppen fordítottan gondolkodik mindenről, mint korábban. Az idén már ekképp szónokolt a rendező a polgári körök egyik rendezvényén. „Két Magyarország van: Szent Istváné és Kun Béláé. Az „istvános” csapatba belefér Szálasi is, aki bár rossz ember, mégis magyarabb, mint bárki a nemzetellenes Béla-társulatból... Orbán Viktor Magyarország örökös miniszterelnöke. ” Azt nem tudom megítélni, hogy összeegyeztethető-e a köztisztviselői magatartás azzal, amit Kerényi művel. Az viszont tény, hogy az általa irányított Madách Színház művészeit megosztotta ez a radikális politizálás, többen elhatárolódtak az igazgatótól. Előbb-utóbb Kerényinek választania kell a művészet és az ámokfutás között. 7