Balatonlelle - Lellei Újság, 2010 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
2 Januári jegyzet Ismét eltelt egy év. Most, így az elején, a nagy fogadalmainkat forgatjuk a fejünkben. Egy új élet kapujában állunk. Ahonnan már látszik a jövő, a remény. S az mindig csillogó, szép, szeretni való. Mert a jövőbe még minden belefér. Az összes vágyunk, akaratunk. De tessenek csak megállni egy pillanatra. Gondoljuk át újra az erre az évre eltervezett terveinket. S leginkább azt, hogy a tavalyit megtartottuk-e. Vessünk számot magunkkal. Gondoljuk át, hogy mire vagyunk még képesek. Mi fér el a vállunkon. Van-e bennünk elég erő, és kitartás, hogy amit akarunk, azt végig tudjuk-e csinálni. Ne értsenek félre, nem a vágyaikat próbálom visszafogni. Sőt. De előbb az erőnket vegyük számba. Aztán kitartásunkat acélozzuk meg. Akarjunk, de okosan tegyük. Mert az akarat a kitartás motorja, ami így leírva pocakos képzavar, de aki érti, az tudja mire gondolok. Ne hagyjuk magunkat. Mert nehéz év áll előttünk. Sok észt osztanak majd az okosok, kapunk pofonokat innen is - onnan is. A zsebünket is megkurkásszák. De mi csak menjünk, és tegyük, amit eltervezünk. Mert ha átléptünk ezen a mostani kapun, az már a jelen, és mindegy hogy merre fordulunk, a következő lépés már a jövő lesz. És csak az számít. De mindenképpen induljunk el valamerre, mert erősek vagyunk, és bármi jobb, mint ez a lepusztult jelen. (hg) HITÉLET Leilei újság Szent Karácsony Ünnepéről - megkésett gondolatok (Folytatás az L oldalról) ...kiváló ételekről és italokról, amíg százezrek éheznek és szomjaznak. Érző és értő, hitvalló embernek nem kell magyarázni, mi a dolga. Talán éppen a közelben a helye, ahol magányos és beteg, elhagyatott ember él és fagyoskodik. És mit tehetünk mi öregek? Egy-egy jó szó sokszor többet ér, mint egy csak úgy odavetett adomány vagy tányér étel. Nem tehetem, hogy ne szóljak Máriáról és Józsefről. Különösen talán furcsa, hogy a januári szám vezércikke az adventról és a karácsonyról szól. Mert hogy annak az ideje hivatalosan egy hónapja már elmúlt. A helyzet az, hogy időben elkészült e témában egy kiváló cikk, szintúgy Bayer Emil tollából, csakhogy az annyira szomorú jövőt vázolt fel, melyet Karácsony szent ünnepe előtt nem akartam a nagyérdemű nyakába zúdítani. Nem lett volna ildomos az amúgy is depresszióval küzdő emberek kedélyét tovább rombolni. Az ünnepet mégse rontsuk el! Viszont, ha a világ dolgaival akarnék számot vetni, nem sok biztatót tudnék felsorolni. Van globális felmelegedés, világválság, munkanélküliség, szegénység, televízió, HIT s ahol nem kéne, túlnépesedés. A család, mint intézmény megy ki a divatból, ebből kifolyólag nem születnek gyerekek, és hogy befejezzem, van politika, amivel azt hiszem megneveztem a főgonoszt, ami minden rosszat mozgat. Ami miatt Emil bácsi meg nem jelent cikkében, az apokalipszis lovasait látja a horizonton feltűnni. Igazából nem akartam ilyesmiről írni, mert ez már csak keveseket érdekel. Hogy mégis szóba hozom ezeket a dolgokat, annak az az oka, hogy néhány hete Koppenhágában összeültek a világ nagyjai, megtárgyalni a világ problémáit. Ami azt illeti, van is mit megbeszélni. De nem történt semmi. Ettek, ittak, fotózkodtak, aztán hazarepültek. És minden maradt a régiben. Némely dolgokban pedig könnyen meg lehetne egyezni, már ha lenne igaz szándék, akár a legcsekélyebb. De nincs. Ha nem is hiszek a világ elmúlásában, azért vannak aggodalmaim, az utóbbiról hallunk keveset. Az ő csodálatosan áldozatkész életük biztosította Jézus gyermekkorának, ifjúkorának melegét, méltó, védő keretét. Tanuljunk tőlük lemondást, szerénységet, alázatot. E sorokat írván nem tudom: havas lesz-e ünnepünk, vagy nem. De azt tudom, a szeretet melege hófehér fényt sugároz lelkünkbe. Végezetül áldott, szerencsés, szeretetben boldog új esztendőt kívánok mindenkinek. Bayer Emil Mindenki látja, akinek van szeme. Vannak gondjaink, és nem is kicsik. Az elmúlt pár év létbizonytalanságában mindenki veszített valamit. De a legnagyobb sebek a lelkekben estek. Sokan roppantak meg. A tenni akarás, a vágy egy jobb életre minden nappal kisebb az emberekben. Kezdjük magunkat megadni, és ez nagy hiba. Pedig sok minden nem olyan borzasztó, mint amilyennek kinéz. Vegyük például a gazdasági világválságot. Az történt, hogy némely bankok mohóbbak voltak, mint ami megengedett. Több kölcsönt adtak ki, mint amennyire a betétekből fedezet lett volna. A kölcsön kamata magas, és ezen jót lehetett keresni. De minden disznós előbb-utóbb kiderül, egy nagy amerikai bankház fizetésképtelen lett. Pár éve, ilyenkor a főbankár kiugrott az ablakon, vagy nehéz vasban elkísérték a rácsos pihenőbe. Ma ilyesmi nincs. Az államok kisegítik a pénzintézeteket, ahogyan tették ezt nálunk is. A baj az, hogy ezt a „kis segítséget” nekem, Önnek, és az unokáinknak kell majd visszafizetni. De, hogy ez világválság lenne? Umbulda, aminek a termelésre, a gazdasági rendszerekre nem volna szabad hatással lennie. Nos, az itt a baj, hogy birkának néznek bennünket, és mi bégetünk, mert nem hisszük, hogy tehetünk mást. Ha sokat nem is, de gondolkozni azt lehet. Kételkedni is lehet, sőt kell is. De leginkább össze kellene kapnunk magunkat és kijönni ebből a letargikus állapotból. Mert kell! Ehhez kívánok erőt, egészséget, és jobb kedvet az új esztendőben. Fáskerti Kapjuk össze magunkat !