Balatonlelle - Lellei Újság, 2010 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2010-01-01 / 1. szám

2 Januári jegyzet Ismét eltelt egy év. Most, így az elején, a nagy fo­gadalmainkat forgatjuk a fejünkben. Egy új élet kapujában ál­lunk. Ahonnan már lát­szik a jövő, a remény. S az mindig csillogó, szép, szeretni való. Mert a jö­vőbe még minden bele­fér. Az összes vágyunk, akaratunk. De tessenek csak meg­állni egy pillanatra. Gondoljuk át újra az erre az évre eltervezett terveinket. S leginkább azt, hogy a tavalyit meg­tartottuk-e. Vessünk számot ma­gunkkal. Gondoljuk át, hogy mire vagyunk még képesek. Mi fér el a vál­­lunkon. Van-e bennünk elég erő, és kitartás, hogy amit akarunk, azt végig tudjuk-e csinálni. Ne értsenek félre, nem a vágyaikat próbálom visszafogni. Sőt. De előbb az erőnket vegyük számba. Aztán kitartá­sunkat acélozzuk meg. Akarjunk, de okosan te­gyük. Mert az akarat a kitartás motorja, ami így leírva pocakos képzavar, de aki érti, az tudja mire gondolok. Ne hagyjuk magunkat. Mert nehéz év áll előt­tünk. Sok észt osztanak majd az okosok, kapunk pofonokat innen is - on­nan is. A zsebünket is megkurkásszák. De mi csak menjünk, és tegyük, amit elterve­zünk. Mert ha átléptünk ezen a mostani kapun, az már a jelen, és mindegy hogy merre fordulunk, a következő lépés már a jövő lesz. És csak az számít. De mindenképpen in­duljunk el valamerre, mert erősek vagyunk, és bármi jobb, mint ez a lepusztult jelen. (h­g) HITÉLET Leilei újság Szent Karácsony Ünnepéről - megkésett gondolatok (Folytatás az L oldalról) ...kiváló ételekről és italokról, amíg százez­rek éheznek és szomjaznak. Érző és értő, hitvalló embernek nem kell magyarázni, mi a dolga. Talán éppen a közelben a helye, ahol magányos és beteg, elhagyatott ember él és fagyoskodik. És mit tehetünk mi öregek? Egy-egy jó szó sokszor többet ér, mint egy csak úgy odavetett adomány vagy tányér étel. Nem tehetem, hogy ne szóljak Máriáról és Józsefről. Különösen talán furcsa, hogy a januári szám vezércik­ke az adventról és a karácsonyról szól. Mert hogy annak az ideje hivatalosan egy hónapja már elmúlt. A helyzet az, hogy időben elkészült e té­mában egy kiváló cikk, szintúgy Bayer Emil tollából, csakhogy az annyira szomorú jövőt vázolt fel, melyet Karácsony szent ünnepe előtt nem akartam a nagyérdemű nyakába zúdítani. Nem lett volna ildomos az amúgy is depresszióval küzdő emberek kedélyét tovább rombolni. Az ünnepet mégse rontsuk el! Viszont, ha a világ dolgaival akarnék szá­mot vetni, nem sok biztatót tudnék felsorolni. Van globális felmelegedés, világválság, mun­kanélküliség, szegénység, televízió, HI­T s ahol nem kéne, túlnépesedés. A család, mint intézmény megy ki a divatból, ebből kifolyólag nem születnek gyerekek, és hogy befejezzem, van politika, amivel azt hiszem megneveztem a főgonoszt, ami minden rosszat mozgat. Ami miatt Emil bácsi meg nem jelent cikkében, az apokalipszis lovasait látja a horizonton feltűnni. Igazából nem akartam ilyesmiről írni, mert ez már csak keveseket érdekel. Hogy mégis szó­ba hozom ezeket a dolgokat, annak az az oka, hogy néhány hete Koppenhágában összeültek a világ nagyjai, megtárgyalni a világ problémá­it. Ami azt illeti, van is mit megbeszélni. De nem történt semmi. Ettek, ittak, fotózkodtak, aztán hazarepültek. És minden maradt a ré­giben. Némely dolgokban pedig könnyen meg lehetne egyezni, már ha lenne igaz szándék, akár a legcsekélyebb. De nincs. Ha nem is hiszek a világ elmúlásában, azért vannak aggodalmaim, az utóbbiról hallunk keveset. Az ő csodála­tosan áldozatkész életük biztosította Jézus gyermekkorának, ifjúkorának melegét, mél­tó, védő keretét. Tanuljunk tőlük lemondást, szerénységet, alázatot. E sorokat írván nem tudom: havas lesz-e ün­nepünk, vagy nem. De azt tudom, a szeretet melege hófehér fényt sugároz lelkünkbe. Végezetül áldott, szerencsés, szeretetben boldog új esztendőt kívánok mindenkinek. Bayer Emil Mindenki látja, akinek van szeme. Van­nak gondjaink, és nem is kicsik. Az elmúlt pár év létbizonytalanságában mindenki ve­szített valamit. De a legnagyobb sebek a lelkekben estek. Sokan roppantak meg. A tenni akarás, a vágy egy jobb életre minden nappal kisebb az emberekben. Kezdjük magun­kat megadni, és ez nagy hiba. Pedig sok minden nem olyan borzasztó, mint amilyennek kinéz. Vegyük például a gazdasági világválságot. Az történt, hogy némely bankok mohóbbak voltak, mint ami megengedett. Több kölcsönt adtak ki, mint amennyire a betétekből fedezet lett volna. A kölcsön kamata magas, és ezen jót lehetett keresni. De minden disznós előbb-utóbb kiderül, egy nagy amerikai bank­ház fizetésképtelen lett. Pár éve, ilyenkor a főbankár kiugrott az ablakon, vagy nehéz vas­ban elkísérték a rácsos pihenőbe. Ma ilyesmi nincs. Az államok kisegítik a pénzintézeteket, ahogyan tették ezt nálunk is. A baj az, hogy ezt a „kis segítséget” nekem, Önnek, és az unokáinknak kell majd vis­­­szafizetni. De, hogy ez világválság lenne? Umbulda, aminek a termelésre, a gazdasá­gi rendszerekre nem volna szabad hatással lennie. Nos, az itt a baj, hogy birkának néznek ben­nünket, és mi bégetünk, mert nem hisszük, hogy tehetünk mást. Ha sokat nem is, de gondolkozni azt lehet. Kételkedni is lehet, sőt kell is. De leginkább össze kellene kapnunk magunkat és kijönni ebből a letargikus állapotból. Mert kell! Ehhez kívánok erőt, egészséget, és jobb ked­vet az új esztendőben. Fáskerti Kapjuk össze magunkat !

Next