Dunapataj - Pataji Hírlap, 1994 (5. évfolyam, 22-27. szám)
1994-07-01 / 25. szám
1994. június PATAKI HÍRLAP 9. oldal • A Gazdakör a középgenerációé volt. Nagyon virult. Ott rendezték később az Ezüstkalászos tanfolyamokat... • Ha nem a 48-as Kör, az nagyon komoly volt... - az öregek jártak oda inkább - pipáztak, pöfékeltek, beszélgettek. Olvastak egy könyvet: „A papok bűnei”...már olyan volt, hogy ki lehetett volna olvasztani a zsírtól. De olyan volt a kártyájuk is... • Május utolsó vasárnapja mindig a Hősök Vasárnapja volt. Kinn, a közös temetőben mindig megkoszorúztuk az Emlékművet... A falu tudatában nagyon élt ez a megdöbbentő emlék... Szitka néni még emlékszik rá, hogy kocsikkal vitték a halottakat... • A temetés abban az időben... úgy volt, hogy elmentünk a házakhoz. Ki volt téve egy asztal három székkel. A baloldali székben ült a funerátor (bejáró), középen a lelkipásztor, jobbszélen pedig a kántor. Mellettem 12 énekes gyerek. Mikor vége volt a gyász-istentiszteletnek, a temetőig végig énekelniük kellett a gyerekeknek - ezért ők kaptak 20 fillért, néha 50-et... • Az esküvőt csak szerdán lehetett tartani. Az új menyecske első vasárnap az ünnepi fityuláját fölvette és az anyósával ment el a templomba, hogy tudja meg, ez lesz az ő helye. Ez a családnak a szokása volt... Voltak ilyen szép szokások... • Kodállyal a kapcsolatom 1940-ben kezdődött. Ekkor hívtuk meg őt az Éneklő Ifjúság-ünnepekre, amelyen csak az Ő műveiből énekeltünk. 1955-ben jártunk szakosító tanárképző tanfolyamra Kecskemétre és ott láttam én az ének-zenei általános iskolának az eredményeit. Ezek láttán gondoltam azt, hogy esetleg lehetne ilyet csinálni Patajon is... Ezt megelőzően mondta Kodály azt: „Bizonyítsuk be, hogy a falusi gyerekek is képezhetőek zenében éppen úgy, mint a városiak”. Ám rendelet sem létezett a szervezésre vonatkozólag... Társadalmi munkában csináltuk 1954-től kezdődőleg... Ketten voltunk ebben a cipőben, a Lórántffy utcai iskola, meg mi. Azt egy apáca vezette, ezt meg egy kántor... • ’56-ban már olyan sok volt az óraszám és a gyerekek annyira akartak hangszert tanulni, hogy én ezt már egyedül nem bírtam, és ekkor kapcsolódott be a munkába Füzesi Béláné is. Kb. 40 hegedű-tanítványunk volt... a hegedű tanításban Szörényi Árpádné segített, valamint Cserey József Kalocsáról. Zongorát Füzesi Béláné és egy apostagi zongora tanárnő tanított. Munkaközösségi alapon csináltuk... • Rendbetettük a fúvóshangszereket, úgyhogy teljes hangszerállományunk volt. Nagyszerű zenekari tagjaim lettek (...)- a falu igényelte is ezt a fúvós zenét, hagyományai voltak itt... Minden községi ünnepségen együtt szerepeltek az idősebbek és a gyerekek. A nehezebb szólamokat átírtam a mi képességeinkhez... Én magam is elkövettem egy-két indulót, például a „Szelidi pattogós”-t, azt is játszottuk... • Miután 1947-ben hazakerültem a fogságból, kétszer is előadtuk a teljes Háry Jánost - másodszor már zenekari, pataji zenekari kísérettel... • Amikor ’56-ban ezt a bűnös szolgálatot elvállaltam, s igazgató lettem (kikiáltottak a tanácstéren, vagy hol, mert nem is tudtam róla), akkor engem büntetésből először megdorgáltak, utána áthelyeztek Méhkútra „népgazdasági érdekből”... persze nem mentem el... Az áthelyezés ellen tiltakozó papírt írtak a szülők - ez most is megvan... sok száz aláírással... • 1962-ben eljött Kodály Zoltán a nyolcadik osztályosok szereplését megnézni. Bemutató tanítást csináltunk, délután hangverseny volt... Ekkor rakta le a művelődési ház alapjait, amit később,, 1966 november 3-án - kérésünkre - ő avatott fel. Itt mondta el Kodály Zoltán élete utolsó hivatalos beszédét. Ez hanglemezen is megvan .. • Sajnos Kodály tanításai ma nemcsak Dunapatajon, hanem az egész országban eléggé alacsony nívóra jutottak... A mai zene nagy befolyással van az ifjúságra. Ez a zene kell nekik... • 1974-ig tanítottam. Hatvan évesen, negyven év tanítás után ekkor nyugdíjba kellett mennem. Visszatekintve arra az időre - én azt jónak tartottam. Nekem kenyeret adott az egyház, és tulajdonképpen ezt háláltam meg azzal, hogy ingyen orgonáltam... Az itt eltöltött hatvan év nem az én érdemem. Elhelyezkedés, háború, fogság, ’56, ’56 utáni üldözés, letartóztatás, házkutatások után az Úristen kegyelme, hogy ma is még vagyunk és élünk. • Demokráciáról beszélnek itt jobbra-balra, de ahhoz intelligencia kell és önfegyelem! Hát ebből anarchia lesz, ha csinálják a demokráciát, aztán fegyelem meg nincs!... • A nevelésnek a gyökere az én véleményem szerint az iskolában van... Az iskolában lehet megtanítani az ifjúságot becsületes, dolgozó munkásnak; kötelességteljesítésre, rendre, becsületre. Az egy fogó vége a dolognak... a másik pedig a család... • Ha megint megszerettetjük az ifjúsággal a családot, a földet, a szokásokat, a kultúrát - akkor ők ezért áldozatot is fognak hozni, ők ezt meg fogják védeni... De például egy ilyen semmitmondó, angol szövegű dal őneki nem fogja jelenteni azt, hogy ez magyar - ez csak azt fogja jelenteni, hogy nyomorultul éltem... • A pataji ember zárkózottsága jellemző volt. Nehezen nyilatkoznak meg. Ők nem beszélnek a „nadrágos emberrel”, mert az nagyon huncut, az őket mindig becsapta... Nem hisznek már senkinek sem... ezer éve... Én ezt a pataji népet megszerettem. Őszintén szólva, megszerettem. Nem hízelkedő nép... Jószándékú emberek... Mára az anyagiasság nagyon megülte a lelküket. Ha a földben újra dolgozni fognak ... akkor nem kell félteni Pataj jövőjét... Összeállította: Szabó Zsigmond Én a régmúltat látom (magnószalag-töredékek) II. Egy hosszabb, magnószalagra rögzített beszélgetés kiragadott részleteivel próbáljuk nyomon követni a hatvan éve Dunapatajon élő, nyolcvan esztendős TIKÁSZ MIHÁLY tanár úr pályáját. És ami mögötte sejlik: villanásokat a korabeli Pataj hétköznapjaiból, örökölt, vagy alakított szellemi életéből. Ezúttal töredékes összeállításunk második részét tárjuk olvasóink elé. Hatvan éven át szólalt meg Tikász Mihály kezei alatt a református templom orgonája. A születésnapi felvétel is az 1989-ben felújított remek hangszer játékasztala mellett örökíti meg a Tanár urat. (Fotó: Tóth Pál)