Dunapataj - Pataji Hírlap, 2017 (24. évfolyam, 95-97. szám)
2017-12-01 / 97. szám
2017. december 3 Pataji Forrás 2. (Folytatás a 2. oldalról) A község énekes kultúrájáról, (nép) zenei múltjáról az 1930-as évekig keveset tudunk. Tanulmányunknak nem célja ezt vizsgálni, mégis az előzmények, a kiindulási pont érzékeltetése céljából szükséges néhány adatot felvillantani. A községben minden bizonnyal elterjedtek voltak az úgynevezett magyar nóták, különböző közkedvelt műdalok, amiket a különböző szórakozási alkalmakon, névnapokon, kocsmákban énekeltek. A községben lévő számos cigányzenekar, cigányzenész szolgálta ki a korabeli énekes-zenés szórakozási igényeket. Emellett a községnek jelentős népdalkincse is volt. E népdalkincsnek a megmaradt dallamait Végvári Rezső koreográfus, zeneszerző és népdalkutató az utolsó pillanatban, az 1970-es években gyűjtötte össze és mentette meg az utókornak. Gyűjtésének eredményeit és tapasztalatait a Forrás című folyóiratban 1978-ban közölte. (Végvári Rezső: Pataj népzenei vizsgálata. In: Forrás X. évf., 1978. 7-8. július-augusztus, 46-53. oldal. Végvári gyűjtései közül több helyet kapott a Magyar Népzene Tára című magyar népdalgyűjteményi sorozatban is.) Szabó Sándorné Faragó Margit egy konferencia hozzászólásában szépen érzékelteti a népdalokkal kapcsolatos akkori közfelfogást: „Régen, 1934- ben alakult énekkarban énekeltünk először népdalokat. Az akkori szokások idején ez elég furcsán hangzott, népdalok éneklése nem volt divatos." Itt kell megemlékezni arról is, hogy Dunapatajon jelentős hagyománya volt a citerajátéknak. Erről a Pataji Múzeum néprajzi gyűjteményében található, kizárólag helyben gyűjtött, nagy számú népi citera tanúskodik. (3. kép) A hagyományos, szájról-szájra történő énektanulás mellett énektanítás az iskolákban folyt. A fennmaradt polgári iskolai értesítők beszámolói szerint a polgári iskolában kezdettől fogva tanítottak éneket: például az első ismert polgári iskolai énektanár a magát 1919-ben exponáló Fekete Lajos református kántortanító, óraadó volt. A községben bizonyosan voltak jól képzett, zenét magas fokon művelő személyek. Ilyen volt pl. a reformátusoktól kiváló unitárius csoport vezetője dr. Kendecsy Pál, aki kiváló orgonista volt, vagy például Pastyik István katolikus kántortanító. A község zenei életét színesítette a két világháború között a leventezenekar. Szabó László tanár adatai szerint a későbbi ének-zenei szakra a leventezenekar tagjainak gyermekei közül többen beiratkoztak. Külön színfoltot jelentett a község zenei életében „Tamburás” vagy „Vak” Máté Sándor nincstelen énekes alakja, aki erős szociális érzékenységével elsősorban a társadalmi különbségeket, a fennálló társadalmi rend kiszolgálóit énekelte ki. Saját maga által költött dalai, illetve dalainak részletei néhány, a dalra fogékony és jó torkú énekes által egészen a 20. század végéig fennmaradtak. Ugyanakkor Máté Sándor dalai élesen elváltak a népdaloktól, egyedi jelenségek voltak. Míg a dunapataji népdalkincset Végvári Rezső tanulmányban foglalta össze, addig a község zenei kultúrájának fent említett területei még feltárásra várnak. két Ebben az időszakban (a világháború között) Dunapatajnak rendkívül tagolt társadalma volt. A társadalmi megosztottságot felekezeti és jelentős anyagi különbségek is tarkították. Az egyes társadalmi csoportok, vallási felekezetek körökbe, egyesületekbe szerveződtek. Ilyen körülmények közé érkezett 1931-ben Simon Ernő református lelkész, majd 1934-ben Tikász Mihály református kántortanító. Néhány közös jellemzőjüket érdemes kiemelni: a népi kultúra, a népies vonulat iránti elkötelezettség, rátermettség, szaktudás és agilitás. Tikász Mihálytól tudjuk, hogy a dunapataji református lelkipásztor, Simon Ernő, jelentősen támogatta az ének-zenei munkát. Figyelmet fordított a hangszeres zenére is: saját pénzéből vásárolt 8 db szoprán, 4 db alt, 2 db tenor és 1 basszus blockflőtét, amelyek birtokában furulyazenekart alakítottak az elemi iskolában. (4. kép) (Az ének-zene tanítása, 1982/3. szám (XXV. évfolyam) 100. oldal.) Simon Ernőről Pastyik István múzeumalapító történész - más téma kapcsán - a következőt jegyzi meg 1975-ben egy interjúban: „... ami nincs benne Erdei Futóhomokjában, hogy honnan szedte ő az információját: az akkori református lelkésztől, Simon Ernőtől, aki a népies falukutató Féja Géza társaságának a baráti körébe tartozott bele. És ha egy protestáns pap, aki tényleg egy fölvilágosult, annyira fölvilágosult ember volt, hogy pl. a 20- as évek elején a fehérek részéről még üldözésben is volt része, és ugyancsak kemény elmarasztalásban, hiszen még egy időben vörös katona is volt - nagyon érdekes dolog! - mint fiatal ember, és külföldet is megjárt ember volt, a 30-as években Pataj kulturális életéért és az elesett szegény gyerekekért nagyon sokat tett, akinek egy gazdag könyvtára volt, és tucatnyi furulyát vett a gyerekeknek, hogy - és fölhívta Patajon a figyelmet, elsőnek, a HARMINCAS évek elején, hogy nem a magyarkodó és kávéházi asztal sarkán írt műdalokkal kell etetni a magyar gyerekeket, hanem népdalokkal, tehát amit már Kodály és Bartók is elkezdett - nos tehát, ha egy ilyen pap mondja, méghozzá gazdag pataji parasztoknak is a lelkipásztora, és Patajnak, amely egy református fészeknek számított, mondja ezt a fölvilágosítást Erdeinek - hát kell ennél hitelesebb forrás?...” (Folytatás a 4. oldalon) 3. kép A Pataji Múzeum citeragyüjteményének részlete. (Gyűjtő: Pastyik István. Fotó: Schill Tamás, 2014.) 4. kép Simon Ernő református lelkész fúvós hangszeres csoporttal (PM archívum)