Érd - Érdi Újság, 1999 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1999-08-20 / 33. szám
1999. AUGUSZTUS 20. Olykor-olykor végigsimítják Már a múlt században is ittak belőle. Kihúzták ügyes kis dugattyúját, egyenesen a száj felé irányították, jól megdöntötték, hogy aztán szomjukat oltsák édes, vörös nedűjével. Ma ritkábban használják, inkább a polcra helyezik, olykor-olykor végigsimítják bársonyos szőrét, a csikóbőrt, helyesebben a lószőrt, ugyanis hosszú idő óta ezzel fedik a mára dísztárggyá nemesedett csikóbőrkulacsot. Kitzberger János és Kitzberger Jánosné egyike azon keveseknek, akik magyaros tárgyakat készítenek az országban, és portékájukat a világ legkülönbözőbb pontjain szívesen fogadják. Érdi műhelyükben ezerszámra bújnak meg a kis kulacsok, szőlőfürtként foglalnak helyet a falakon. - 1981-ben megszűnt Érden a Népművészeti Szövetkezet - mondja Kitzberger Jánosné amelynek mi a kezdetektől tagjai voltunk. Én akkor úgy gondoltam, hogy tovább folytatjuk a szakmánkat és a férjemmel megpróbáltunk önállóan dolgozni. Először nem voltunk biztosak abban, hogy kellő érdeklődés mutatkozik a termékeinkre, hogy megfelel a piacon a kínálatunk. Néhány év telt el, és biztosnak tűnt a siker. A szövetkezet felbomlásával átvettünk néhány népművészt, és hamarosan önálló társaságot alakítottunk. Minden jel arra mutatott, hogy szükség van a munkáinkra. - Ez elsősorban külföldi érdeklődést jelent? - A külföldiek nagyon vonzódnak a magyaros tárgyakhoz egyedi jellegük miatt, ami világviszonylatban is egy abszolút sajátos kultúrát feltételez. A szűrökre hasonló a kereslet. Kevesen gondolnák, de ma is használati tárgy a szűr, és a magyaros mellény szintén a mindennapi viselet részét alkotja. - Mennyire manuális munka a népi tárgyak elkészítése? - Ez a hagyomány része, hogy megmaradtunk a kézi kivitelezésnél. Továbbá nem is lehetne azokat a nagyon finom és míves mintákat másként megmunkálni. Szerencsére az országban talán csak hárman-négyen specializálódtunk erre a műfajra. Ha valaki ellátogat a Váci utcába a népművészeti boltba, találkozhat a termékeinkkel. Népművészeti fesztiválokról, táncbemutatókról kapunk felkéréseket. Legújabb megrendelésünket a Belügyminisztériumtól kaptuk. Göncz Árpád és öt miniszter számára készítünk csikóbőrkulacsokat, amit a BNV rendezvényén nyújtanak át nekik. - Az elmúlt években sem ingott meg az érdeklődés? - A háború természetesen megmutatta hatását, főleg idén kevesebb a turista, így kevesebb a vásárló is. Inkább a termék milyenségében voltak jelentős különbségek. A rendszerváltás előtt például nagyon divatosak és kelendőek voltak a „szerzetesek”, a kis bábszerű figurák, amit a „Szürke barát” ital nyakára kellett ráhúzni. Ez hirtelen kiment a divatból. Az elmúlt hónapokban kerestek fel bennünket, hogy újítsuk fel ezt a figurát is. A tárgyakat vizsgáztatni kell, hogy megfeleljenek a népművészet követelményeinek. Ezzel nem lehet drágábban eladni, viszont ha nincs valami zsűriztetve a külföldi nem veszi meg, giccsnek, bóvlinak tartja. Ez a figura, amire most készülünk, nem biztos, hogy megnyeri a bírák tetszését. Ugyanakkor nagyon ötletes: felvidítja az ivó embereket. Ezért aztán igazán megéri elkészíteni. O.E. TÁRCA . TÁRCA • TÁRCA . TÁRCA . TÁRCA • TÁRCA Lány, zöld overallban Csak hátulról látta. Biciklin kerekezett a poros vidéki úton. Egy pillanatra megfordult és visszamosolygott rá. A fürtjeibe tépett a szél. Lány, zöld overallban. Aznap nem tudott aludni. Randevúznia kell vele, nyomozni kezdett utána. Kitudódott, hogy a lány tizenöt éves, fodrásznak tanul, és néhány nap múlva a fővárosba utazik. Csak nyaralni jött ide, ahogy ő. Lángolt az arca. Kinyomozta hol lakik. A kerítésen átmászva egy levelet dobott be a ház postaládájába, amelyre ügyetlen betűkkel ennyit írt: randevú este nyolckor. Egy kis térképet mellékelt hozzá, a helyszín vázlatos rajzával. Délutánra megbetegedett. Hőemelkedése volt, megfázott, úgy érezte rettenetes láz gyötri, nem mehet el. Azzal mentette ki magát önmaga előtt, hogy az ember nem randevúzhat betegen. Ez lett volna az első randevúja. Ő sem volt több tizenöt évesnél. Egyébként is: egy ismerőse nemrég nevetve mondta neki: - Ez a lány a műveletlen vagányokat szereti! Azokat, akik tánclépésben nyargalnak az utcán, mozog a válluk és csettegnek az ujjaikkal. Szóval, különös ízlése van... így tehát otthon maradt. Aztán elfelejtette azt a zöld overallt, elfelejtette a lányt a biciklin, mindent. Leérettségizett, aztán szakmát tanult. Egy évig főiskolára is járt. Végül portás lett egy gyárban, de akkorra már volt egy felesége és négy gyereke. A legnagyobb építészmérnök lett, a második pincér, harmadik szállodaportás, a negyedik buszsofőr. Hullani kezdett a haja. Felesége gyakran mondta, hogy szörnyen horkol, ő ilyenkor mindig sértődötten a falnak fordult. Számolta az éveket. Még néhány éve volt a nyugdíjig. Akkor végre minden nap eljárhat tekézni barátaival. Újságot olvashat, hátradőlve a karosszékében, amikor csak akar. Egy nap furcsa dolog történt. Ahogy hazafelé ballagott a közértből, egy fiatal lány süvített el mellette, zöld overallban. Mintha megfordult volna, és ismerősen nézett volna rá. Legfeljebb tizenhat éves lehetett. Nem értette, mi történik vele. Követte a lányt, mint egy vadászeb, a falhoz lapulva. Otthon ledobta a konzervekkel teli szatyrot az asztalra, és a következőket vetette egy papírfecnire: „Sürgős dolgom akadt. Egy darabig nem tudok hazajönni. Nem tudom, mikor jövök. Talán holnap.” Aztán összetépte, és csak ennyit írt fel egy másik cetlire: „Elmentem. Ne keressetek. Sziasztok.” Megőrjítette ez a friss, késő őszi levegő. Érezte, hogy lángol az arca. Rohant az utcán, és lesben állt a ház előtt. Csurgott róla a veríték. Végre! Ő volt az, most már bicikli nélkül. Kamaszos önbizalommal, kipirult arccal rohant utána. A járókelők csak annyit láttak, hogy egy jó ötvenes, erősen kopaszodó kövér férfi, lábán nyári szandálban furcsa tánclépésekben halad előre, a vállait ütemesen mozgatja, és csettintget az ujjaival. Csepregi György 3 KÖNYVEKRŐL • KÖNYVEKRŐL • KÖNYVEKRŐL Ünnepeink Az a hír járja, hogy mi magyarok szeretünk ünnepelni. Magam is így tapasztalom, de sietve hozzáteszem: legalábbis külsőségekben. Véleményemmel nem vagyok egyedül. Annyira nem, hogy szavaim visszaköszönnek az egyik nemrégiben megjelent könyv lapjairól. Legelső mondatait idézem: „Halandó testünket könnyű ünneplőbe öltöztetni. Lelkünket nehezebb. Pedig e nélkül nem ünnep az ünnep. Nincs két egyforma ünnep. Mindegyikhez más szokások, más emlékek, más várakozások fűződnek.” Nem csinálok titkot felfedezésemből: az Ünnepeink című, 230 oldalas, szép kiállítású könyvet tartom a kezemben. A csinos kötetet Varga Domokos szerkesztette, akit az írótársadalom „Dombi” néven ismer és tisztel. Amint átfutom a tartalomjegyzéket, a szívem is felvidul. Egy ilyen könyvre régóta várnak az ünnepi műsorokra, köszöntőkre készülők, a pedagógusok és a diákok. És, persze a szülők, a nagyszülők. Egyszóval mindnyájan. Mert nagyon is igaza van Varga Domokosnak, odahaza „kicsíphetjük” magunkat, amennyire anyagi javainkból telik, de lelkünket már sokkal nehezebb ünneplőbe öltöztetni. Lélek-öltöztetésre nagy segítséget ad ez a válogatás. A fejezetek címét sorolom: A magyar kultúra napja, Farsang, Nők napja, Március tizenötödike, Húsvéti köszöntők, A költészet napja, Május elseje, Anyák napja, Szent István napja, Október hatodika, Október huszonharmadika, végül Betlehemesek, Karácsony. És az írók? A középkorból megmaradt legrégibb, Szent István királyról szóló magyar vers éppúgy szerepel benne, mint az 1956. október 23-át idéző Piros vér foly a pesti utcán című vers máig ható sorai. Több, mint száz magyar írót, klasszikus költőt kellene itt felsorolnom, de erre itt nincs hely. Irodalmunk színe javának ünnepi gondolatai megtalálhatóak ebben a könyvben. Az itt szereplő írások lényege, tartalma az, amely felöltözteti az illető ünnepre kitárulkozni kívánó lelkünket. A nagy írók, költők csodálatos adottsága éppen az, hogy az ünnep legbenső értelmének gyökerét ragadják meg, s mondják el helyettünk amit mi is érzünk, de képtelenek vagyunk megfogalmazni. A magam részéről csak dicsérni lehet a Hét Krajcár Könyvkiadót, hogy e nemes lépésre vállalkozva, kezünkbe adja ezt az Ünnepeink című, értékes könyvet. Persze, lehetne ezen még javítani azzal, hogy kiegészítik majd más művekkel, mert bizonyos hiányai vannak e munkának, de ennek bírálata nem ennek az írásnak feladata. A kiadó ráadásul ha nem is hét krajcárt de viszonylag kis összeget kér a könyvért. Szerintem, nagyon megéri! Bíró András „Tied vagyok” Petőfi Sándor halálára Kiskőrösbön, az 1790-es évek tájáról származó népi-barokk épület homlokzatán ez állt: „Itt született 1822. december 31-én Petőfi Sándor”. Illyés Gyula így emlékezik meg minderről: „Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön, egy parasztházból végre gyermeksírás hangzott bentről: Fiú született. Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt... Óriási feladat vár reá: bevezetni a kisemmizett milliókat, a népet a nemzet közösségébe, és az elmaradt, illetve a fejlődésben erőszakosan visszavetett nemzetet, a világ népeinek közösségébe.” „Vén épület már e világ...” - úja a költő egy helyen. (Ha Petőfi idejében az volt, akkor milyen most?) Nagy költőnk szerette a világot, szerette az életet. Ő felelősséget - már-már nyomasztó felelősséget - érzett az életért, a nemzetért, a jövőért, a hazáért. „Tied vagyok, tied hazám!/E szív, elélek;/Kit szeretnék, ha tégedet/Nem szeretnélek?/...)” Hol bizonyíthatta mindezt jobban, mint a Szabadságharc színterein, ahol is ismerve a kilátástalan helyzetet úgy döntött, ő mégsem nem futamodik meg. Petőfi bízott abban, hogy Bemnek sikerül az egész hazát felszabadítani, és így nem titkolt szándéka szerint „fészket rakhat” valahol Háromszéken „kedves, édes Juliskájával”. 1849. július 31-én a segesvári csatavesztés zűrzavarában Fehéregyházánál látták utoljára. Eltűnt az ütközetben. Kívánsága beteljesedett: a haza nagy magyarja, nem „párnák közt halt meg.” Hutzler Vilmos a Petőfi Sándor Műv. Egy. tagja Orlai Petrich Soma festménye