Érd - Érdi Újság, 1999 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1999-10-22 / 42. szám
1999. OKTÓBER 22. Erdély tájai a geológus szemével Fotókiállítás a Magyar Földrajzi Múzeumban A Magyar Földrajzi Múzeumban egyedülálló fotókiállítás megnyitójára kerülhetett sor 1999. szeptember 29-én, az Érdi Napok rendezvénysorozatához kapcsolódva. Balogh Ernő (1882-1969) tudós, geológus, karsztkutató és nem mindennapi tehetséggel bíró fotográfus alkotásaival ismerkedtek meg az érdeklődők. A fekete-fehér technikával készített fotókon Erdély elbűvölő tájai, karsztterületei, barlangjainak csodavilága elevenedik meg. Nehéz, régi típusú fotókamerájával, állványával és fotólemezeivel akár a Fogarasi-havasok több ezer méteres csúcsaira is felkapaszkodott, ahol dokumentálta a magashegységi eljegesedés formakincsét, vagy éppen a Párisi-karsztfennsík barlangjainak föld alatti világát. A képek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem tudományos és oktató értékeket is hordoznak: szakcikkek, tankönyvek illusztrációjaként is szerepelhetnek. Az érdi közönség elsőként láthatta a kiállítást. Erdélyben még nem volt mód a képek bemutatására. A jeles geológus mintegy 900 negatívból álló gyűjteményének megőrzésében, közkinccsé tételében, illetve az érdi kiállítás megvalósításában legnagyobb szerepe az unokának, Balogh Ernőnek volt, aki gondos hozzáértéssel válogatta össze a bemutatandó képanyagot. Remélhető, hogy az értékes gyűjtemény a közeljövőben négy nyelvű album formájában is megjelenhet, hozzáférhetővé válik a szélesebb nagyközönség számára is. A fotókiállítást Magyar Gábor, Balogh Ernő egykori tanítványa, geológus és barlangkutató nyitotta meg. Beszédében megelevenedtek a tudós kutató emberi vonásai, kifinomult humorérzéke, eltökélt tanári vénája, egy-egy fénykép megszületésének körülményei. A tudós életútját Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója méltatta. Beszédét Kónya Ádám, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum vezetője levelének felolvasásával kezdte. Kónya Ádám is Balogh Ernő tanítványa volt, aki egészségi állapota miatt nem tudott részt venni a rendezvényen, de levelén keresztül üzent. Hangsúlyozta Balogh Ernő emberi példáját, aki az EKE (Erdélyi Kárpát Egyesület) főtitkáraként bejárta a Bánság, Erdély és Máramaros városait, hogy diapozitívekkel illusztrált előadásain keresztül minél több ember ismerhesse meg a természeti értékekben igen gazdag tájegység vidékeit. Balogh Ernő iskolateremtő tudós volt. Szellemi hagyatékának nemcsak az Érden látható kiállítás ékes bizonyítéka. Tudományos dolgozatai, tankönyvei, szakcikkei, illetve a rendezvényen személyesen megjelenő tanítványok, Ajtay Ferenc, Martis János tudományos munkássága is erről tanúskodnak. A karsztok és barlangok kutatása során kerülhetett szakmai kapcsolatba Balázs Dénessel, a Magyar Földrajzi Múzeum megalapítójával. A tudós ember, aki fontosnak tartja a kapcsolatteremtést, eleven részt vállal a tudományos közéletben a nehéz politikai szituáció ellenére. Cseppkővilág című könyvének elolvasása sokak számára jelentette az első lépést a természet értékeinek megismeréséhez, vagy éppen a barlangok elbűvölő föld alatti világának kutatásához. A fotókiállítás november elejéig tekinthető meg a Magyar Földrajzi Múzeum konferenciatermében. Tímár Edit Balról Balogh Ernő geológus unokája látható B. a haját tépte: - Nem, ez lehetetlen, ez semmiképp sem lehet. Ez... ez merő képtelenség!!! - egy székbe roskadt. A homloka vadul lüktetett. Valóban lehetetlen, teljességgel megmagyarázhatatlan események sorozata követte egymást ma reggel... Nem, ezt még most sem hiszi el. Reggel, ahogy szokott, elindult a munkába. Középtisztviselő volt (saját rangját igen komolynak, fontosnak élte meg, sőt, néha „hatalmasnak” látta magát, aki mások sorsa fölött ítélkezhet); reggelente a lépcsőházban gyors, fölényes köszönéssel illette a házmestert, aki alázatosan sepregetett előtte, és mindig előre köszönt...(ha nem köszönt előre, B. szótlanul csörtetett el mellette). Nos, a házmester egy nap nem köszönt, B. tehát szóra sem méltatta a vén szenilist... csak valami furcsa feltűnt a szorgosan sepregető emberen. Az arca... B.-nek meg kellett fordulnia olyan furcsa volt ez az arc. Egy nap alatt egészen megváltozott volna? Olyat látott, ami egészen feldúlta az egész napját. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a házmester őrá hasonlítana... mintha az ikertestvére lenne... csak érzékcsalódás - gondolta. De visszafordult, odasettenkedett az öregember mögé. A házmester megfordult. Alteregók Semmi kétség. „Ez én vagyok” - gondolta B. Először életében, előre köszönt rémisztő alteregójának. Azután angolosan távozott. Felszállt az első buszra kóválygó fejjel. (A könyökével tört utat magának mindig, ha útban voltak, nem is törődve azzal, hogy nőket vagy idős embereket taszít odébb. Most is ezt tette. Az első utas, akit odébb taszított, rosszallóan felé sandított... Nem!...Ez lehetetlen...!!!... Ő is... ugyanazt az arcot viselte, a buszon mindenki az alteregója volt. B, a tisztviselő, negyvenkét példányban utazott a hivatal felé... Rettenetes rémálom volt. De nem álmodott, ez volt a különös. A hivatalba érve lecsapta a táskáját, hogy végre kiordíthassa magát a beosztottjaival... de amikor magához rendelte őket, kiszaladt a vér az arcából. Ők is... Táskáját, kalapját hátrahagyva menekült a városból. A vonaton egy üres fülkébe húzódott. Mindenki az arcát viselte, őrá hasonlított itt is. A kalauz, az öregemberek, de még a női utasok is. Meghúzta a vészféket és leugrott a szerelvényről. Bevetette magát az erdőbe. Sötéten rengő lombok között haladt kigombolt zakóval, lobogó hajjal. Fogalma sem volt, hogy jutott végül haza. Nem értette, mi történt. Egész éjjel töprengett, forgolódott az ágyában. Számot vetett egész életével. Beletörődött, hogy ezután már mindig így lesz: saját arcát fogja látni mindenkiben. Másnap, amikor kilépett a szobájából (hisz munkanap volt), már nem lepődött meg azon, hogy önmagát látja mindenkiben. Előre köszönt a házmesternek, mély tisztelettel szólította meg beosztottjait (jól tudta, milyen érzékeny... nem viselte volna el, ha fájdalmat lát a saját arcán, amelyet beosztottjai viseltek...) így lett lassacskán együttérző, becsületes polgár, egy tökéletes világban, ahol mindenki valóban egyforma. Csepregi György 3 JEGYZET • JEGYZET • JEGYZET • JEGYZET VANNAK MÉG CSODÁK! Tavaly április hetedikén (Érdi Újság 32. szám) e helyen elsirattam az érdligeti MÁV vasúti megálló tönkrement épületét, mivel azt a MÁV Rt. eladta lebontásra egy helybéli vállalkozónak. Miután a megálló maradványait ott találták az őszi ködök, a téli hófúvások, de még a tavasz is, idén, az április 23-án megjelent jegyzetemben - ugyancsak e helyen - a többi között ezt írtam: „BUSZMEGÁLLÓI RANG - A koszovói állapotok végre megszűntek az érdligeti vasúti megálló romjainak területén. A munkába menő és dolgukra utazó emberek széltől, esőtől verve és napsütéstől szikkasztva azt kérdezgetik egymástól: mikor éri el ez a vasúti megálló a buszmegállók szokásos rangját, a legalább három üléssel és szélfogóval ellátott aprócska pavilont?” Írásom megjelenése után megnyugodtam, mert úgy éreztem, legalább megírtam, hogy mi fáj sokaknak, s reménykedtem a szívem legmélyén, hátha történik valami? És képzeljék el, kedves olvasóim: történt! Csoda számba menő. Egy reggelen kiballagva a vonat elé, mit látok? A Pest felé menő oldalon afféle munka-autóbusz, mellette a gyepre rakva vastraverz, amolyan formaszerkezet, amelyet a földre helyezve, milliméterre jelöli az alapzat nyomát és helyét! Hat-hét narancsszín overálba öltözött izmos férfiú gödröket ásott és méricskélt a helyszínen. Persze hogy megszólítottam őket! Elmondták, hogy ők Cinkotáról valók, liftben dolgoznak a Máv Rt. megbízásából. Úgy bizony, ne is csodálkozzak, várakozó pavilonok fognak itt állani mégpedig rövidesen! Pavilonok? Tehát nem egy, hanem több? Igen, kaptam a felvilágosítást, összesen három lesz! Higgyék el, győződjenek meg róla, mind a három elkészült és máris örömmel birtokba vettük, mindahányan. A Pusztaszabolcs felé utazók részére egy pavilont létesítettek. Éppen elegendő, hiszen abba az irányba kevesebben utaznak. Pest felé azonban kettőt építettek. Egyiket a vonat elejébe felszállók részére, másikat tőle harminc méternyire hátrébb. Valóban így a jó, telibe találták az utazási szokásokat. Érdemes elmondani: ahogyan írásomban kívántam, minden pavilonban hárman tudnak leülni. Anyaga pedig acél és törhetetlen páncélüveg! A pavilon át- és betekinthető. Kipróbáltam már esőben és szélben. Remekül védi az embert... És persze, jól tudom: nem azért épültek fel ezek a pavilonok, mert újságcikkek jelentek meg e témában! Ennek - a dolgok természetes rendje szerint - meg kellett lennie. Hiszen nem azért kel fel keleten a Nap hajnalonként, mert a kakas kukorékol, hanem... Hiszen tudják: a Föld forog és megállítani - nincs hozzá erő -, nem lehet. Mindettől függetlenül: köszönjük a MÁV-nak a pavilonokat! Ugye, hogy vannak csodák?! Bíró András TÁRCA . TÁRCA . TÁRCA. TÁRCA . TÁRCA Nyugdíjasok köszöntése Délelőtt és délután is kedves műsorban gyönyörködhettek, hiszen meglátogatták őket és műsort adtak a Gárdonyi Géza Általános Iskola tanulói és a Fejlesztő Napközi gyerekei. Utóbbiak szorgos keze munkáját dicsérik a névre szóló bögrék is, mely a napközi ajándéka volt „időseiknek”. Nincs is hálásabb közönsége a sok-sok lelkes gyereknek, mint az a korosztály, mely tiszta szívből tud örülni az üde, zsenge fiataloknak. Emberséget, kedvességet, figyelmességet bőven kaphattak a hálás emberek, ám ünnepi ebéd nem futotta a keretből. GA: Ismét olyan ünnepség részesei lehettek az Idősek Napközi Otthonának „bejárói”, amit csak nagyon meleg szavakkal lehet leírni. Közismert, hogy a Thököly utcában, egy kedves kertes házban napközben idősebb embereket fogadnak, akik otthon unatkoznának egyedül, itt viszont baráti közösségben lehetnek. Reggel kisbusz megy értük, és délután az is viszi őket haza. Ezen a napon nem a megszokott életüket élték, hiszen ünnep volt a nyugdíjasok ünnepe. Ezt varázsolta széppé számukra Szászné Csobánki Szilvia vezető, munkatársai: Nagyné Lábadi Katalin és Kovács Sándorné segítségével.