Érd - Érdi Újság, 1999 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1999-10-22 / 42. szám

1999. OKTÓBER 22. Erdély tájai a geológus szemével Fotókiállítás a Magyar Földrajzi Múzeumban A Magyar Földrajzi Múzeumban egyedülálló fotókiállítás megnyitó­jára kerülhetett sor 1999. szeptem­ber 29-én, az Érdi Napok rendez­vénysorozatához kapcsolódva. Ba­logh Ernő (1882-1969) tudós, geo­lógus, karsztkutató és nem minden­napi tehetséggel bíró fotográfus al­kotásaival ismerkedtek meg az ér­deklődők. A fekete-fehér techniká­val készített fotókon Erdély elbű­völő tájai, karsztterületei, barlang­jainak csodavilága elevenedik meg. Nehéz, régi típusú fotókamerájával, állványával és fotólemezeivel akár a Fogarasi-havasok több ezer mé­teres csúcsaira is felkapaszkodott, ahol dokumentálta a magashegysé­gi eljegesedés formakincsét, vagy éppen a Párisi-karsztfennsík bar­langjainak föld alatti világát. A ké­pek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem tudományos és oktató értékeket is hordoznak: szak­cikkek, tankönyvek illusztrációja­ként is szerepelhetnek. Az érdi közönség elsőként láthat­ta a kiállítást. Erdélyben még nem volt mód a képek bemutatására. A jeles geológus mintegy 900 nega­tívból álló gyűjteményének megőr­zésében, közkinccsé tételében, il­letve az érdi kiállítás megvalósítá­sában legnagyobb szerepe az uno­kának, Balogh Ernőnek volt, aki gondos hozzáértéssel válogatta össze a bemutatandó képanyagot. Remélhető, hogy az értékes gyűj­temény a közeljövőben négy nyel­vű album formájában is megjelen­het, hozzáférhetővé válik a széle­sebb nagyközönség számára is. A fotókiállítást Magyar Gábor, Balogh Ernő egykori tanítványa, geológus és barlangkutató nyitotta meg. Beszédében megelevenedtek a tudós kutató emberi vonásai, ki­finomult humorérzéke, eltökélt ta­nári vénája, egy-egy fénykép meg­születésének körülményei. A tudós életútját Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igaz­gatója méltatta. Beszédét Kónya Ádám, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum vezetője levelének felol­vasásával kezdte. Kónya Ádám is Balogh Ernő tanítványa volt, aki egészségi állapota miatt nem tudott részt venni a rendezvényen, de le­velén keresztül üzent. Hangsúlyoz­ta Balogh Ernő emberi példáját, aki az EKE (Erdélyi Kárpát Egyesület) főtitkáraként bejárta a Bánság, Er­dély és Máramaros városait, hogy diapozitívekkel illusztrált előadása­in keresztül minél több ember is­merhesse meg a természeti értékek­ben igen gazdag tájegység vidéke­it. Balogh Ernő iskolateremtő tudós volt. Szellemi hagyatékának nem­csak az Érden látható kiállítás ékes bizonyítéka. Tudományos dolgoza­tai, tankönyvei, szakcikkei, illetve a rendezvényen személyesen meg­jelenő tanítványok, Ajtay Ferenc, Martis János tudományos munkás­sága is erről tanúskodnak. A karsz­­tok és barlangok kutatása során ke­rülhetett szakmai kapcsolatba Ba­lázs Dénessel, a Magyar Földrajzi Múzeum megalapítójával. A tudós ember, aki fontosnak tart­ja a kapcsolatteremtést, eleven részt vállal a tudományos közéletben a nehéz politikai szituáció ellenére. Cseppkővilág című könyvének el­olvasása sokak számára jelentette az első lépést a természet értékei­nek megismeréséhez, vagy éppen a barlangok elbűvölő föld alatti vi­lágának kutatásához. A fotókiállítás november elejéig tekinthető meg a Magyar Földrajzi Múzeum konferenciatermében. Tímár Edit Balról Balogh Ernő geológus unokája látható B. a haját tépte: - Nem, ez lehetetlen, ez semmiképp sem lehet. Ez... ez merő képtelenség!!! - egy székbe ros­­kadt. A homloka vadul lüktetett. Valóban lehetetlen, teljességgel meg­magyarázhatatlan események sorozata követte egymást ma reggel... Nem, ezt még most sem hiszi el. Reggel, ahogy szokott, elindult a munkába. Középtisztviselő volt (sa­ját rangját igen komolynak, fontosnak élte meg, sőt, néha „hatalmasnak” látta magát, aki mások sorsa fölött ítélkezhet); reggelente a lépcsőházban gyors, fölényes köszönéssel illette a házmestert, aki alázatosan sepregetett előtte, és mindig előre köszönt...(ha nem köszönt előre, B. szótlanul csör­tetett el mellette). Nos, a házmester egy nap nem köszönt, B. tehát szóra sem méltatta a vén szenilist... csak valami furcsa feltűnt a szorgosan sep­­regető emberen. Az arca... B.-nek meg kellett fordulnia olyan furcsa volt ez az arc. Egy nap alatt egészen meg­változott volna? Olyat látott, ami egé­szen feldúlta az egész napját. Egy pil­lanatra úgy tűnt, mintha a házmester őrá hasonlítana... mintha az ikertest­vére lenne... csak érzékcsalódás - gondolta. De visszafordult, odasetten­kedett az öregember mögé. A házmester megfordult. Alteregók Semmi kétség. „Ez én vagyok” - gondolta B. Először életében, előre köszönt rémisztő alteregójának. Azu­tán angolosan távozott. Felszállt az első buszra kóválygó fejjel. (A könyö­kével tört utat magának mindig, ha útban voltak, nem is törődve azzal, hogy nőket vagy idős embereket ta­szít odébb.­ Most is ezt tette. Az első utas, akit odébb taszított, rosszallóan felé sandított... Nem!...Ez lehetet­len...!!!... Ő is... ugyanazt az arcot viselte, a buszon mindenki az altere­­gója volt. B, a tisztviselő, negyven­két példányban utazott a hivatal felé... Rettenetes rémálom volt. De nem álmodott, ez volt a különös. A hiva­talba érve lecsapta a táskáját, hogy végre kiordíthassa magát a beosztott­jaival... de amikor magához rendelte őket, kiszaladt a vér az arcából. Ők is... Táskáját, kalapját hátrahagyva me­nekült a városból. A vonaton egy üres fülkébe húzódott. Mindenki az arcát viselte, őrá hasonlított itt is. A kala­uz, az öregemberek, de még a női uta­sok is. Meghúzta a vészféket és leugrott a szerelvényről. Bevetette magát az er­dőbe. Sötéten rengő lombok között haladt kigombolt zakóval, lobogó hajjal. Fogalma sem volt, hogy jutott végül haza. Nem értette, mi történt. Egész éjjel töprengett, forgolódott az ágyában. Számot vetett egész életé­vel. Beletörődött, hogy ezután már mindig így lesz: saját arcát fogja lát­ni mindenkiben. Másnap, amikor kilépett a szobá­jából (hisz munkanap volt), már nem lepődött meg azon, hogy önmagát lát­ja mindenkiben. Előre köszönt a ház­mesternek, mély tisztelettel szólítot­ta meg beosztottjait (jól tudta, milyen érzékeny... nem viselte volna el, ha fájdalmat lát a saját arcán, amelyet beosztottjai viseltek...) így lett lassacskán együttérző, be­csületes polgár, egy tökéletes világ­ban, ahol mindenki valóban egyfor­ma. Csepregi György 3 JEGYZET • JEGYZET • JEGYZET • JEGYZET VANNAK MÉG CSODÁK! Tavaly április hetedikén (Érdi Újság 32. szám) e helyen elsirattam az érdligeti MÁV vasúti megálló tönkrement épületét, mivel azt a MÁV Rt. eladta lebontásra egy helybéli vállalkozónak. Miután a megálló marad­ványait ott találták az őszi ködök, a téli hófúvások, de még a tavasz is, idén, az április 23-án megjelent jegyzetemben - ugyancsak e helyen - a többi között ezt írtam: „BUSZMEGÁLLÓI RANG - A koszovói állapotok végre megszűntek az érdligeti vasúti megálló romjainak területén. A munkába menő és dolgukra utazó emberek széltől, esőtől verve és napsütéstől szikkasztva azt kérdezgetik egymástól: mikor éri el ez a vasúti megálló a buszmegál­lók szokásos rangját, a legalább három üléssel és szélfogóval ellátott aprócska pavilont?” Írásom megjelenése után megnyugodtam, mert úgy éreztem, legalább megírtam, hogy mi fáj sokaknak, s reménykedtem a szívem legmélyén, hátha történik valami? És képzeljék el, kedves olvasóim: történt! Cso­da­ számba menő. Egy reggelen kiballagva a vonat elé, mit látok? A Pest felé menő oldalon afféle munka-autóbusz, mellette a gyepre rakva vastraverz, amolyan forma­szerkezet, amelyet a földre helyezve, milli­méterre jelöli az alapzat nyomát és helyét! Hat-hét narancsszín overálba öltözött izmos férfiú gödröket ásott és méricskélt a helyszínen. Persze hogy megszólítottam őket! Elmondták, hogy ők Cinkotáról valók, lift­­ben dolgoznak a Máv Rt. megbízásából. Úgy bizony, ne is csodálkozzak, várakozó pavilonok fognak itt állani mégpedig rövidesen! Pavilonok? Tehát nem egy, hanem több? Igen, kaptam a felvilágosí­tást, összesen három lesz! Higgyék el, győződjenek meg róla, mind a három elkészült és máris örömmel birtokba vettük, mindahányan. A Pusztaszabolcs felé utazók részére egy pavilont létesítettek. Éppen ele­gendő, hiszen abba az irányba kevesebben utaznak. Pest felé azonban kettőt építettek. Egyiket a vonat elejébe felszállók részére, másikat tőle harminc méternyire hátrébb. Valóban így a jó, telibe találták az utazási szokásokat. Érdemes elmondani: ahogyan írásomban kívántam, minden pavilonban hárman tudnak leülni. Anyaga pedig acél és törhetetlen pán­célüveg! A pavilon át- és betekinthető. Kipróbáltam már esőben és szél­ben. Remekül védi az embert... És persze, jól tudom: nem azért épültek fel ezek a pavilonok, mert újságcikkek jelentek meg e témában! Ennek - a dolgok természetes rendje szerint - meg kellett lennie. Hiszen nem azért kel fel keleten a Nap haj­nalonként, mert a kakas kukorékol, hanem... Hiszen tudják: a Föld fo­rog és megállítani - nincs hozzá erő -, nem lehet. Mindettől függetle­nül: köszönjük a MÁV-nak a pavilonokat! Ugye, hogy vannak csodák?! Bíró András TÁRCA . TÁRCA . TÁRCA. TÁRCA . TÁRCA Nyugdíjasok köszöntése Délelőtt és délután is kedves mű­sorban gyönyörködhettek, hiszen meglátogatták őket és műsort ad­tak a Gárdonyi Géza Általános Is­kola tanulói és a Fejlesztő Napközi gyerekei. Utóbbiak szorgos keze munkáját dicsérik a névre szóló bögrék is, mely a napközi ajándé­ka volt „időseiknek”. Nincs is há­­lásabb közönsége a sok-sok lelkes gyereknek, mint az a korosztály, mely tiszta szívből tud örülni az üde, zsenge fiataloknak. Emberséget, kedvességet, figyel­mességet bőven kaphattak a hálás emberek, ám ünnepi ebéd nem fu­totta a keretből. GA: Ismét olyan ünnepség részesei le­hettek az Idősek Napközi Otthoná­nak „bejárói”, amit csak nagyon meleg szavakkal lehet leírni. Közismert, hogy a Thököly ut­cában, egy kedves kertes házban napközben idősebb embereket fo­gadnak, akik otthon unatkoznának egyedül, itt viszont baráti közösség­ben lehetnek. Reggel kisbusz megy értük, és délután az is viszi őket haza. Ezen a napon nem a megszo­kott életüket élték, hiszen ünnep volt­ a nyugdíjasok ünnepe. Ezt varázsolta széppé számukra Szász­né Csobánki Szilvia vezető, mun­katársai: Nagyné Lábadi Katalin és Kovács Sándorné segítségével.

Next