Gödöllő - Gödöllői Szolgálat, 1999 (8. évfolyam, 1-47. szám)
1999-02-04 / 5. szám
Gödöllői Szolgálat • 1999. február 4. 10 ■ Kultúra Fotókiállítás a művelődési központban Balázs István, az ácsmester Vasárnap a művelődési központban nagyszámú érdeklődő jelenlétében nyílt meg a Duflex Fényképtár 9. kiállítása. A folyosón Balázs Gusztáv képeit láthatjuk, Balázs István, az ácsmester címmel. Kecskés József köszöntő szavai után a kiállítást megnyitó Rados Virág az alkotó, Balázs Gusztáv szavait idézte: ha újra pályát kellene választania, akkor ács lenne. Ugyanis a magasban tisztább a levegő, másrészt ez a tevékenység kiemelkedik a hétköznapi dolgok közül, és végül, ha a tető rendben elkészül - már nem szólhat bele senki. A kiállítás megnyitása után a képek keletkezéséről beszélgettünk Balázs Gusztávval. - Az ember nincs könnyű helyzetben, amikor közeli hozzátartozójához kötődő érzéseit tárja a nyilvánosság elé. Neked most láthatóan sikerült megoldani ezt a feladatot. A képeken nagyapádat látjuk, azt az embert, aki hosszú élete során mindvégig hűen őrizte a maga és a szakmája becsületét. A nagyapám nagyon közel állt hozzám, mióta nincs közöttünk, kevesebbnek érzem magam. A munkaszeretete volt az, ami engem lenyűgözött; én is igyekszem sokat dolgozni. Ő volt az, akin keresztül én összeköttetésbe kerültem a megelőző korokkal. A mi családunkban, a házunkban mindig több generáció élt együtt. Ő volt a legidősebb, olyan személyiség volt, aki a család egységét jelentette. Kisgyermek koromtól özvegyen élt velünk. - Mikor kezdted őt fényképezni? - 1975 táján lehetett, amikor ácsmunka közben először képeket készítettem róla. Érettségi után voltam akkor. Azért fényképeztem, mert a templom mellett dolgozott, és tudtam, hogy a torony ácsmunkáit ő készítette. Erre nagyon büszke volt: a munkáról fényképeket őrzött szobája falán. Egyébként évtizedekig volt egyházgondnok. A háború alatt találat érte a templomtornyot, a harang is lezuhant. Azután csak egy ideiglenes fedést csináltak, 1961-ben készült el a végleges toronysisak, amit nagyapám tervrajzok nélkül csinált meg. Az akkori váci püspök levélben köszönte meg a munkát. Sajnos ezt a levelet nem találtam meg, pedig szerettem volna most kiállítani. A mi generációnk szerencsés volt; még ismerhettük azokat, akik a századfordulón születtek. Tőlük még tanulhattunk tisztességet, állhatatosságot. De a nálunk fiatalabbaknak ki mutat példát? - Ez bennem is felmerült, amikor nagyapám meghalt. A halála napján írni kezdtem, hogy milyen változások történnek az életemben. Rá kellett döbbenjek, hogy most már nekem kell mintát adnom a saját családomnak. Egyszer mindenki ebbe a helyzetbe kerül, amihez nem könnyű alkalmazkodni. Ezzel a kiállítással tehát nem csak nagyapádnak állítasz emléket, hanem ennek az előttünk járó generációnak. Van-e további terved ezzel az anyaggal, hogy esetleg később majd bővebben, talán egy kötet részeként rendezed egybe az általad készített fényképeket és a régi dokumentumokat? - Remélem, hogy sikerül ezt teljesítenem. Itt most negyven fotót állítottam ki. Ezek között több olyan van, melyet nagyítva én is most láttam először, mert éveken át a szekrényben állt az előhívott film. Előkerült előhívatlan negatív is, szerencsére sikerült jó minőségű fekete-fehér képet készíteni róla. Érdekes volna nagyapám történetével fölvázolni, hogy földműves családból indulva hogyan válik polgárrá valaki. Már amennyire ez lehetséges volt, hiszen a háború után nem sokáig lehetett önálló iparos. Mindehhez dokumentumokat kellene még találjak, és tervbe vettem, hogy lefényképezem az általa ácsolt tetőket. Radó Gábor