Kunszentmárton - Kunszenti Hírek, 2006 (19. évfolyam, 1-21. szám)
2006-07-15 / 11. szám
ÉVFORDULÓ : Kunszentmártoni Hírlap 550 éve győzött Hunyadi János Nándorfehérvárnál A 14. század közepére egy hihetetlen dinamizmussal terjeszkedő, katonailag rendkívül jól szervezett hatalom jelent meg Délkelet-Európában, amely a következő évszázadokban döntő módon határozta meg a hatósugarába eső balkáni és kelet-közép-európai térség népeinek, így a magyarságnak a sorsát. Ez a hatalom az oszmán-török birodalom volt, amely a kisázsiai szeldzsuk-török szultánok örökébe lépve, a 13. század végétől rettegett hódítóként lépett fel valamennyi szomszédos, vagy közeli állammal szemben. A magyarság törökellenes küzdelmei az 1365. évtől számíthatók: ebben az évben ütköztek meg először Nagy Lajos portyázó csapatai a Balkánon előrenyomuló törökökkel. Ettől kezdődően az összecsapások sűrűsödtek, különösen az 1389. évi rigómezei csata után, váltakozó hadszínterekkel és váltakozó sikerekkel. Miután pedig a török terjeszkedéssel érintett kelet-közép-európai államok, - köztük különösen a Magyar Királyság -, nem tudták kihasználni a szultáni hatalom 15. század eleji átmeneti megrendülését, a század harmincas éveinek végére Galambóc várának (1428) és Vég-Szendrő várának (1439), a Duna-vonal ezen fontos erősségeinek elestével Magyarország egyszeriben a török birodalom közvetlen szomszédjává vált. Ettől kezdődően mind a temesi végek, mind a Szerémség folyamatosan ki lettek téve a határmenti török helyőrségek pusztító betöréseinek. A magyar ellenoffenzívák, elsődlegesen Hunyadi János balkáni hadjáratai időlegesen gátat vetettek a török észak-balkáni terjeszkedésének, melynek folyományaként a Porta a Konstantinápoly környékére zsugorodott bizánci görög császárság ellen fordult. II. Mehmed szultán 1453. május 29-én foglalta el a várost és 400 évre megszilárdította a törökök balkáni pozícióit. 1453 után a Balkán államainak végleges bekebelezésével a Magyar Királyság került a török előrenyomulás útjába. Zsigmond a török ellenében a Száva és a Duna vidékén építette ki 1423- tól a magyar végvárrendszert, amelynek legfontosabb erőssége Nándorfehérvár volt. Noha a törökök már 1440-ben is eredménytelenül ostromolták, világhódító terveinek megvalósítása során a szultán 1456 nyarán ismét a Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár ellen fordult. Az európai közvélemény megrémült Konstantinápoly elestének hírétől. A várható török támadás elhárítására, Magyarországot megsegítendő, a német birodalmi rendek zsoldosokat fogadtak, 111. Callixtus pápa pedig keresztes hadjáratot hirdetett, amelynek szervezésével a neves olasz ferences hitszónokot, Kapisztrán Jánost bízta meg és elrendelte azt is, hogy délben harangszó figyelmeztesse a keresztény világot: imádkozzanak Magyarországért. Az ígért nyugati segélyek döntő része azonban nem, vagy csak késve érkezett meg, az országon belül pedig a magyar rendek széthúzása hiúsította meg az erők egyesítését, melynek következményeként Hunyadi Jánosnak, az ország főkapitányának gyakorlatilag egyedül kellett a vár védelmét megszerveznie. Hunyadi János 1400 körül született, apja, Vajk, Havasalföldről került Magyarországra, s 1409-ben Zsigmond királytól megkapta az erdélyi Hunyadvár birtokát. Az ifjú Hunyadi János 1430 körül került Zsigmond udvarába, elkísérte a királyt Itáliába, s mint udvari lovag 1437-ben már az ország egyik zászlósura, két évvel később pedig Szörényi bán. Karrierje 1441-től kezdett meredeken felfelé ívelni kiemelkedő katonai képességeinek köszönhetően. Előbb erdélyi vajda, majd 1442-től nándorfehérvári főkapitány. Ilyen pozícióból indította nevezetes balkáni hadjáratait a török ellen az 1440-es években. Hunyadi 1446-ban ért pályája csúcsára: a rendek az ország kormányzójává választották, amely tisztéről való lemondása után 1453-ban kinevezték Magyarország főkapitányává. Ilyen minőségben tehát az ország védelmének biztosítása elsődlegesen Hunyadi János kötelessége volt. A szultán mintegy hetvenezer fős seregével 1456. július elején kezdte meg Nándorfehérvár ostromát és néhány hét alatt a fellegvár kivételével rommá ágyúztatta a várat, amelyet Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály védett hősiesen ötezer válogatott katonával. Hunyadi tizenkétezer fős magánhadseregével és a Kapisztrán János által vezetett huszonhétezer felkelő keresztessel július közepén ért a vár alá és július 14-én a Dunán felállított 200 hajóból álló török hajózárat áttörve erősítést és ellátást hozva a védőknek, maga is a várba húzódott. II. Mehmed további hétnapos ágyúzás után július 21-én indította meg a döntőnek szánt rohamot. A janicsárok első rohamát a védők Hunyadi irányításával emberfeletti küzdelemben visszaverték, de az éjfél körül indult második rohamban a janicsárok ismét betörtek a fellegvárba, más egységek pedig a falakra is feljutottak. Az elkeseredett küzdelem során ekkor történt meg az a nevezetes eset, amikor Dugovics Titusz, Hunyadi régi katonája, végső megoldásként a vár fokáról magával rántotta a mélybe a már-már feljutó török zászlótartót. Hunyadi lovasságával most is rácsapott a várban harcoló janicsárokra és kiverte azokat a falakon túlra, így a vár felszabadult ugyan, de a csata ezzel még nem ért véget, mert másnap délután a Száva túlsó partján táborozó keresztes tartalék átkelt a folyón és Kapisztrán irányításával kemény harcba keveredett a török balszárnyat tartó anatóliai hadrenddel. A kialakuló nagy csatába a szultán is beavatkozott a ruméliai lovasság élén, fedezetlenül hagyva ezáltal a török ágyútelepeket. A váratlan esélyt felismerve, Hunyadi lendületes rohammal elfoglalta az ágyúállásokat, miközben a várból kitört lovasság oldalba kapta a török jobbszárnyat. A két tűz közé szorult török súlyos veszteségeket szenvedve, poggyászát és hadi felszereléseit hátrahagyva megfutott. A kortársak szerint negyvenezer török halott maradt a falak alatt, de a védők is súlyos veszteséget szenvedtek. „Magyarország hasonló győzelmet még sohasem aratott ellenségein, s ily nyereséget nem szerzett” - mondotta Szilágyi Mihály Kapisztránnak. A győzelem valóban hatalmas és rendkívül fontos, sőt az akkori geopolitikai helyzetben világraszóló volt, mivel a rettegő keresztény világ előtt eloszlatta a török legyőzhetetlenségének mítoszát. Természetesen Hunyadi János nevét szárnyára kapta a hír, olyannyira, hogy Európa csaknem minden országa máig őrzi emlékezetét! Hunyadi élete legnagyobb diadalára alapozva megvalósíthatónak látta nagy célját: a keresztény hatalmak összefogásával Bizánc felszabadítását és a török kiűzését Európából. Nagyívű terveit azonban keresztülhúzta a magyar és a török tábort egyaránt tizedelő pestisjárvány. Ennek esett áldozatul a zimonyi táborban 1456. augusztus 11-én. Testét a gyulafehérvári székesegyházban helyezték örök nyugalomra, szarkofágja ma is ott látható. Harcostársa, Kapisztrán János két hónappal később, október 23-án hunyt el a járványban az újlaki (ma: Ktok, Szerbia) ferences rendházban. /A sírjánál történt csodák miatt a katolikus egyház 1690-ben szentté avatta./ Történelmi összefüggésekben szemlélve, Hunyadi János azzal írta be nevét a magyar történelem legfényesebb lapjaira, hogy biztosította és megszilárdította a Zsigmond-kor legfontosabb örökségét, a déli magyar határvédelmi szervezetet. Ennek legragyogóbb fegyverténye pedig a Nándorfehérvárnál kivívott európai jelentőségű győzelem volt. A török-magyar háborúskodás további menetében csaknem hatvan éves állóháborús szakasz következett, Mátyás világhírű humanista udvarának felvirágzásával. Az 550 év előtti nándorfehérvári diadal a magyar nemzettudat talpköve. Az önfeláldozó hazaszeretet és a hősies vitézi helytállás mindenkor tiszteletet parancsoló, soha el nem halványuló példája, amely, ha jelképesen is, de erőt adhatna a ma küzdelmeiben is. A több mint félezer esztendő alatt azonban nagyon sok víz folyt le a Dunán és a Száván. Nándorfehérvár ma Beogradként Szerbia fővárosa és az volt már a török uralom hosszú évszázadai során is. A valamikori Magyar Királyságot pedig 86 éve hideg számításból és területrabló önkényből feláldozták a szabadkőműves nagyhatalmi érdekek oltárán, területét az egykori harmadára zsugorították. Ezek a változások, különösen pedig az utóbbi 50 év elnemzetietlenítő politikája lényegesen elhalványította, de még inkább kiölte régi dicsőségünk eme ékkövét és annak a nemzeti önbecsülést erősítő szerepét a ma élő generációk tudatából. A magyar romlás legújabb stációjában nem a török, hanem az annál összehasonlíthatatlanul veszélyesebb globális pénztőke külhoni és gerinctelen hazai kiszolgálói fenyegetik elveszejtéssel a mai Csonka-Magyarországot, amelynek jelenlegi nemzetidegen államvezetése teljességgel alkalmatlan az ország irányítására, lényegében virtuális „honvédelme” pedig teljességgel méltatlan a nándorfehérvári győzők örökségére. Hunyadi János és megannyi harcostársa emlékezetét nekünk kell tehát elemi kötelességként híven őrizni és továbbadni magyarnak maradásunk és Magyar Hazánk megtartása érdekében! Dr. Szabó János írem: iróco multié baue Mqnit.itcsiii fc od'céocrc fpaimlmsibancranM; felnő ipfc oo. min9 wayiiow túlit, flccttie cft tqtt cnitmi regni eregio nego tiatangércert? in pibmiato:c.<2tiia,pprrrakia bmigana regín piche toli falta,ptcaouiiugtií mór oiflbluta teiultatiótm alt.rvüccocolaiiecsreoocbat:cäpanäriiq5rtttbaü fon9 vtrittű p terem fereb af: pjctäq e täte electióio p” gliam főbe bt|f qui fc bitit boMO’.iotgnoecécrcocbátcoocfnilírattcotoctnrti vilim taméfmmlatarubimagmcleio incchciittb'quifq; rrgnicolariij gtnioco ,pp:ia rnicrfuo c ao babinaila.fMacmtunPC) p’bcc oomio gubcniJto;i.i Pultul wJYiicoairifjIpiiiofik'aipitiHta. ■is cpgcrc Miltoné: iiúdüciií ingtuu gipfu Tibi ojbibira bofpu