Rácalmás, 2022 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2022-05-01 / 5. szám
7 Rácalmás Az összeírásokban felsorolt rendkívül változatos adónemekből következtethetünk a termésre, a családok életszínvonalára. A lakosság adót fizetett a gabona, must, szőlő, gyümölcs, lencse, bab, borsó, vöröshagyma, fokhagyma, lenmag, len, kender, tűzifa, szalma, széna, hal, méhkas, sertés, malom, menyasszony, után. Volt telekadó, hagyatéki „illeték”, kapuadó, bírság. A súlyos adóterhek ellenére a rendelkezésünkre álló defterekből azt látjuk, hogy a lakosság gyarapodása, a borkultúra fellendülése jellemezte a török uralom első ötven évét. A harcok elmúltával lassan megindult az élet, művelni kezdték a földeket, állatokat tartottak. Az első adóösszeírásban szereplő adatokhoz képest 1590-re meghétszereződött a búzatermés, megtízszereződött a sertések (25-ról 250-re) és méhkasok (20-ról 200-ra) száma, malom is működött. Tartottak aprójószágot és bitang állatot (szarvasmarhát). A szőlőművelés, gabonatermesztés, állattenyésztés még ebben az időszakban is komoly árutermelésre volt képes. Azt láthatjuk, hogy környező településeken élők is birtokoltak Almáson szőlőskerteket. Mindezek ellenére a meghódított területeken folyamatos volt a pusztulás, „pusztásodás”. Ennek oka az volt, hogy a török és a magyar katonák rendszeresen késve, vagy egyáltalán nem kapták meg a zsoldjukat, és igyekeztek a másik fél területén lévő falvakból élelmiszert, állatokat rabolni. Egy-egy martalóc csapat betörésekor a lakosság a löszfalba a főként bor tárolására fúrt pincékben keresett menedéket. Aztán kijavították a feldúlt házakat, folytatták az életüket. Rácalmáson legendákat mesélnek a titkos földalatti pincehálózatról. Nagybátyám egy nagy guriga spárgát legombolyítva indult a Kiss Ernő utcai nyugati irányban fúrt pincéjükben a domb belseje felé, és csak akkor fordult vissza, amikor a föld alatti járat egyre romosabbá vált. Visszaérve aztán lemérte, hogy mekkora zsineget tekert le, és az elért a mai Deák térig. Fiú kortársaim is tudnának mesélni a Somogyi Béla utcából induló és Kossuth Lajos utcában kibukkanó pincejáratokról. Nem is csodálkozhatunk, hogy szekér szakadt be lovastól, vagy napjainkban autó, egy elfelejtett pincébe. Benczkober Gyula (későbbi nevén dr. Bárdos József) emlékirataiban olvasható, hogy a Szigetfián álló házuknak lefelé két emelet mélységű pincéje volt, a felső téglával kirakva, az alsó csak a földbe ásva, de a negyedik szomszédig elnyúlt. Az öregek mesélték, hogy egyszer egy vasfazék pénzt találtak az egyik lépcső alatt, és mire a munkások az utcára értek vele elejtették és így az egész falunak jutott belőle. Ezért aztán az egymást követő kincskeresők felfeszegették a lépcsőket. Arról is írt, hogy 20 m mély volt a kútjuk. Hasonló lehetett a tőlük nem olyan messze álló Tallián kastélyban is, ahol - úgy mesélik - belesett a tyúk az üregbe, és lenn a Deák téren jött ki. A hódoltságon élő parasztság helyzetét tovább nehezítette, hogy a királyi Magyarországra menekült földesurak, az egyház Rácalmás a török korban (2.) és az uralkodók is igényt tartottak korábbi jövedelmeikre. A kettős adóztatás rendszerébe idővel a török hatóságok is beletörődtek. Időnként egyeztettek is egymással a török és magyar földesurak az adók mértékéről, sőt közösen telepítették be az elnéptelenedett falvakat. Rácalmáson legendákat mesélnek a titkos földalatti pincehálózatról 1689-ben „Almás jobbágyiadó és szolgáltatás a török alatt: tizedek, robot, készpénz, bárány. Keresztény földesúrnak karmazsin csizma, vaj, zsír, hízott sertés.” Az 1590-es évek elejétől az ország tartós hadszíntérré vált. A tizenötéves háború során az oszmánok és az ellenük vívó, zsákmányra éhes idegen zsoldosok egyaránt könyörtelenül sarcolták, gyilkolták a lakosságot. A harcok következtében éhínség és szörnyű járványok pusztítottak. Az emberek elmenekültek, vagy meghaltak. (1684-es ráckevei bírói krónika feljegyzéseiben olvashatjuk, hogy 26 helység, többek között Almás, földönfutóinak adtak menedéket „Kevi” szigetei). 1685-ben azt jegyzik fel az összeírók: ,Almás lakatlan, mint a környékbeli községek nagy része: Ivancsa (Iváncsa), Adony, Pentele, Szabolcs (Puszaszabolcs), Czikulya (Cikola), Perkath (Perkáta), Venya (Venyim), Baracsa (Baracs), Előszálás, Földvár, Erchin (Ercsi), Batta (Százhalombatta)”. A Duna menti településeket a kortársak „elpusztult földként” emlegették. 1686-ban felszabadult Buda és hamarosan ez a terület is. Évtizedek kellettek, hogy meginduljon az élet a romok felett. Az elpusztult lakosság helyére határainkon túlról jöttek telepesek. A Duna melletti községekben végig rácok telepedtek le. Az első időkben vándorló, váltakozó volt ez a lakosság, sokan a zsoldosokkal érkeztek, és rendkívül egyszerű körülmények között, földbe vájt kunyhókban éltek, amint ezt az összeírások rögzítik. A második hullám I. Lipót hívására Csernijevicz Arzén pátriárkával lépett országunk területére 1690-ben. Az 1696. évi összeírásban Rácz Almáson 40 porta szerepel, valamennyi név szerb (ma is itt élő család a Vukalo, ma Vukajlovics). Az egységes utasítás szerint egy portához négy jobbágycsaládot kellett számítani. 1698. november 1-én azt jelentette Radics harmincados a budai kamarai adminisztrációnak, hogy a katonai executiók (végrehajtás, zaklatás) miatt Pentele és Almás lakosságának nagy része elköltözött. Az 1715. évi országos összeírásban az áll Almásról, hogy „rácok használják”. Forrás: Németh Miklósné hungaricana.hu/ Könyv - és Dokumentumtár/Pest Megye Múltjából 6. sz. Káldy Nagy Gyula: a budai szandzsák 1546-1590 évi összeírásai. Demográfiai és gazdaságtörténeti adatok. (Budapest 1985) Káldy-Nagy Gyula: Harács szedők és ráják hungaricana.hu/Urbáriumok és összeírások