Törökszentmiklós - Törökszentmiklósi Hírlap, 2019 (13. évfolyam, 1-26. szám)

2019-07-01 / 14. szám

Törökszentmiklósi HÍRLAP 2019/14. szám július/1. VÁROSI HÍREK Tisztelt Végtisztességtevő Gyülekezet! Közel három héttel ezelőtt kelt szárnyra a hihetetlennek tűnő hír: Fehér Imre tanár úr - ahogy mindenki hívta, Cézár tanár úr - elhunyt, meghalt, itt hagyott bennün­ket... Magam sem hittem el - nem akartam elhinni - első hallásra, hogy e nagyszerű ember örökre eltávozott közülünk. Aztán beletörődve a megváltoztathatatlanba, egyre több emlék jutott eszembe róla, mondatai, tanácsai, bölcsességei, beszél­getéseink és... és idézetek. Idézetek, amelyek némelyikét még tőle hallottam, hallottuk a gimnáziumban, esetleg ké­sőbb, mások pedig vele, személyiségével kapcsolatban ötlöttek belém. Ezek közül az elsők egyike volt Gárdonyi Géza sír­jának felirata: „Csak a teste”. Az ember három részből áll: test, szellem, lélek, s e három közül Cézár tanár úrnak is csak a teste nincs többé. Szelleme, lelke tovább él, ennek tudatában idézem fel alakját... A tanárét, az emberét, akinek legnagyobb tette az volt, hogy gondolkodni tanított bennünket, tö­rökszentmiklósi gimnazistákat. Kosztolányi Dezső írja Hajnali részeg­ség című versében: „Virradtig marad­tam így, és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam, hát te mit keres­tél ezen a földön, mily kopott regé­ket...” S Tamási Áron Ábele a kérdésre rögtön válaszol: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harma­tával. ” Fehér Imre tanár úr megtalálta ezt az otthont. Sokszor meg is vallotta ezt. Szavait idézve: „Szerelmes vagyok ebbe a tájba, az Alföldbe, a Tiszába. ” És ezen kívül még szerelmes volt családjába, a gimnáziumba, ahová nyugdíjba vonulása után is szinte naponta bejárt, Törökszent­­miklósba, az irodalomba, a történelem­be, a sportba, a hagyományba és a magyar kultúrába, a magyar nemzetbe. Büszkén vállalta fel gyökereit, s megmaradt szű­­kebb hazájában őrzőnek. De nem csak őrző volt, hanem alkotó, teremtő ember is. Van egy régi, szép mondás, mi­szerint: „Akit az Isten ujja megérintett. ” Ő ilyen volt. Egész lényét áthatotta a szabadság, a függetlenség iránti vágy, nehezen visel­te a kötöttséget. Ugyanakkor precíz, rendszerető, rendszerető ember volt. Ez egyrészt sportemberi mivoltából - minden nap edzett -, másrészt talán történelem­­tanári hivatásából is adódott. Hiszen a történelmi tényekből fel kell állítani az analízist, majd meg kell alkotni a szin­tézist. Azaz elemezni kell, majd le kell vonni a következtetéseket. Ő tanította meg nekünk azt az örök tételt is, hogy minden egyes történelmi kort az adott kor szempontjából, lehetőségeit vizsgálva kell megítélni, azaz érthetőbben: utólag könnyű okosnak lenni, illetve ítéletet mondani. Érdekes, hogy ennek ellenére a legfontosabb három tantárgynak a magyar irodalmat, a matematikát és a testne­velést tartotta. Mert az irodalom hazasze­retetre, a matematika a logikus gon­dolkodásra, a testnevelés pedig rendsze­rességre és kitartásra nevel. Kiváló humora volt, bizonyítva azon mon­dás jogosságát, mi­szerint: „Akinek hu­mora van, az mindenre képes, akinek nincs, az meg bármire. ” Tisztelte és elfogadta kollégáit. Soha senkit sem becsmérelt közülük, még ha esetleg oka lett volna rá, akkor sem. Szárnyai alá vette a fiatalokat, a fizikai dolgozókkal baráti viszonyt ápolt, a nőkkel szemben kedves, tisztelettudó és tiszte­letet adó volt, bármilyen beosztásban is voltak. Ugyanakkor nem szerette a jellemtelen, egoista embereket. Mindig elismerte a teljesítményt. Soha nem került saját maga hatása alá, vi­­szolygott az öntömjénezéstől, a kivagyisá­got, az elvileg értelmiségi lét rendszeres bizonyítási vágyát pedig egyszerűen kinevette. Nem volt rabja a kitünteté­seknek, nem szerette, ha dicsérik... Talán most is szólna: „Gazsikám, ne hülyéskedj már, hagyd már abba!" Tanár úr! Jelentem nem hülyéskedek... S ha már itt tartunk, még egy axiómáját idézzük fel: „Jegyezd meg magadnak. A hülyeség tértől és időtől függetlenül határtalan. ” Tisztelt Végtisztességtevő Gyülekezet! Magyarok! Nem véletlen a megszólítás. Gimnáziumi éveinket is szeretném néhány mondatban felidézni. Mindig ezzel a megszólítással kezdte az órát. 1982 szeptemberében ke­rültem a Bercsényibe, történelemtanár­nak pedig Cézár tanár urat kaptuk. Aztán bejött az órára egy farmernadrágot, pólót, esetleg inget, pulóvert viselő em­ber, aki fehér köpenyt viszont sohasem hordott. Alkatából adódóan sokan test­nevelő tanárnak gondolták, ennek meg­felelően soha nem ült le, mindig járkált, úgy tanított. Mi pedig pár év alatt meg­szerettük erőt sugárzó, férfias, mégis a gyereket emberszámba vevő, partner­nek tekintő egyéniségét. Sokunkkal meg­szerettette, vagy még jobban megsze­rettette a történelmet. És aztán eljött a nap, amikor kitört a vihar- Harmadikosok voltunk, amikor egyik fiú osztálytársunk felelt volna, s kicsit fleg­mán, kamasz világfájdalomtól áthatva közölte, hogy nem készült. Erre szélvész támadt, villámok csapkodtak, s a fergetegből egy dörgő hang többek között ezt rivallta: „Ha férfi vagy, légy férfi, és ne anyámasszony kato­nája! ’’Pisszenni sem mertünk, de tud­tam, éreztem, hogy valami történt. Hosszú-hosszú évek múlva jöttem rá, hogy nagy nap volt ez. Ez volt férfivá avatásunk napja Cézár tanár úrnak köszönhetően. S azt is csak jóval ké­sőbb tudtam meg, hogy idézett tanár úr, mégpedig Petőfit. Fehér Imre tanár úr nem szerette a materializmust, az anyagelvűséget. Hitt a világot összetartó szellemi erő­ben, a lelkek összességében. Sohasem panaszkodott. Életművész is volt, aki meg tudta őrizni a maga konzervatív, értékőrző és -átadó mikrovilágát. Ugyanakkor tudott örülni az értékek gyarapodásának, volt szeme a jóra, a szépre. 78 év adatott meg neki a földi életben. S különös kegyelemként megadta neki a jó Isten, hogy nem öregedett meg, - bár ő úgy érezte - hanem mindig fiatalos, derűs maradt, így őrizzük meg emlékezetünkben! William Shakespeare-t idézve: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni...” S akik járatosak az irodalomtörténetben, azok tudják, hogy ez pont az ellenkezőjét jelenti. Tanár úr! Megtiszteltetés volt az ön ta­nítványának lenni! Imre! Megtiszteltetés volt a barátodnak lenni! Szellemi ha­gyatékodat őrizzük elménkben, testa­mentumodat pedig ígérem, valóra váltjuk! Drága Imre! Isten veled! Hitünk szerint a lélek él! Találkozunk! Galsi Zoltán (Elhangzott 2019. július 5-én, pénteken délután a katolikus temetőben megtar­tott gyászszertartás zárásaként.) Fehér Imre (1941-2019) A gyászszertartáson elhangzott búcsúztató

Next