Vác - Váci Napló, 1996 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1996-03-15 / 22. szám
Váci Napló I Kanapé 5 KisNflPE + SZÓRAKOZÁS + KALANDOK + HOBBI *Bartha Gyula Mindig minden helyzetben különös és fölemelő kötelesség 1848. március 15-re emlékezni. A nemzet életében az olyan történelmi sorsfordulók egyike ez a nap, amely által többnek és igazabbnak tudjuk magunkat, érezzük egy közösség törvényszerű összetartozását, s magunk mögött tudjuk azt a szellemi erőt, amit Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Arany, Vasvári, Táncsics, Jókai életműve jelent a magyarságnak. Akkor is a haza és haladás legfontosabb kérdései dőltek el, s bár nem szerencsés a történelmet példatárnak, s lehetséges párhuzamok gyűjteményének tekinteni. 1848 maradandó sugárzása abból is adódik, hogy Petőfiék forradalmában és szabadságharcában a legjobbak fogtak össze, s adtak választ a lét vagy nemlét nagy kihívására. Cselekedetük történelmi érvényét még a szabadságharc legyőzetésének tragédiája se vonhatja árnyékba. A lét és nemlét nagy kihívásával azóta többször kellett szembenéznünk. Példára és párhuzamra, a múlt erkölcsi támasztékaira gyakran volt szükségünk. A példák vonzásától aligha szabadulhatunk. Csak a felvetődő kérdések mások, de a velük való szembenézés bátorsága évszázadok múltán is egyforma lehet. Rémlik, nem ünnepelhettük március 15-ét mindig egyformán. Volt idő amikor tiltották, de nem tűnt el a kokárda a kabátokról, hanem nőni kezdett: utóbb már tányér nagyságú, térdig lógó nemzetiszínű bokrétákkal és szalagokkal pompáztak hetykén a fiatalok. Főként azok, akik nem találtattak alkalmasnak arra, hogy a Nemzeti Múzeum kertjében hallgassanak meg egy ünnepi beszédet és közösen elénekeljék a Himnuszt, a Szózatot: ők nem hazamentek, hanem Petőfi és Bem szobrához. Aztán később már a fiatalok azon tanakodtak, hogy a hivatalos vagy a spontán ünnepélyre menjenek-e. (Senki sem csodálkozott, ha az utóbbit választották!) Ez is már történelem - még ha közeli is. 1848-ban a nemzeti függetlenség és a polgári haladás volt a tét. S aki a tétlenséget, a maradást választotta, eleve kirekesztette ezt a népet az európai fejlődés lehetőségéből. "Ha a legjobbakban, s magában a népben nincs bátorság a cselekvésre, Magyarország politikai, társadalmi, gazdasági értelemben hosszú időre a perifériára szorul" - mondta Kossuth. Ez az, ami ma is tanulságos: a helyzet józan felismerése és a cselekvés bátorsága. Most más kérdéseket vet fel a történelem, elsősorban azt, hogy képesek vagyunk-e a kor követelményeihez igazítani a jelen magyar valóságot. De a cselekvés és nem cselekvés kettősége éppolyan sorsmeghatározó dilemma, mint volt 1848 históriai napjaiban. Mert mit jelent a tétlenség? A perc, a pillanat esetleges és látszólagos nyugalmát, s ugyanakkor a teljes távlatvesztést, a jövő bizonytalanságát. A cselekvés vállalása persze egyéni és közösségi fájdalmakkal, átmeneti veszteségekkel is járhat, de a jövőt csak a cselekvés bátorságával lehet megváltani. Ilyen értelemben újra történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk a XXI. század küszöbén. A vagy-vagy állapotába. Perifériára szorulni a következő században is lehet. Hiába hivatkozunk arra a sok áldozattal is járó történelmi útra, amelyet az 1848-as nagy elődeink megtettek. Mert vitathatatlan eredményeink ellenére kihullhatunk az idő rostáján, ha nem fejlesztjük magunkban a változás és változtatás képességét, ha nem tudjuk követni a szükségszerűségek hívását. Előttünk a címben is idézett Vörösmarty szavával - ma is - “egy nemzetnek sorsa áll”. S ez a sors a fölzárkózás vagy lemaradás ellentétében villantja fel önmaga távlatait. A világ nélkülünk is halad, de nekünk egyáltalán nem mindegy, hogy a történelem a “futottak még" kategóriájába sorol-e minket. Ma már nincs értelme annak a kérdésnek, hogy adott körülmények között lehet-e tenni valamit. A kor más megfogalmazást követel, fordított kérdésfeltevést. Szabad-e semmit sem tenni? Lehet-e főleg a fiataloknak sikeres egyéni életben reménykedni, miközben az ország a közösség súlyos gondokkal néz szembe? Egyénnek és közösségnek ilyen kettéválása csak ideig-óráig képzelhető. A reformok korában élünk, s ezeket a korszakokat nem csak a magánérdekű, a személyes érvényű gondolatok kormányozzák, hanem azok, amelyek a köz ügyét és boldogulását viszik előbbre. Meglehet, hogy a közelmúlt történelmi tapasztalatai nem mindenben kedveznek az új társadalmi magatartás elfogadásának. De tudni kell, hogy aki meg akarja haladni a jelent, annak törvényszerűen vitája van a meglévő állapotokkal, a tétovasággal, s konfliktusa a visszahúzó erőkkel. E nélkül ez nem megy, s mindig is így volt a történelemben. 1848 nagy példája ebben is megnyilatkozik. Ma az idő kemény önfeláldozást kér tőlünk, de cselekedeteink távlata nem a segesvári csatamező. Mégis kérdés: a mostani ifjú nemzedék fölkészült-e arra, amire a mai kor szólítja egyre erőteljesebben? Beilleszkedik abba ami van, vagy elegánsan kívül marad? Nem! Ma nem lehet ilyen munkamegosztás. Be kell látni: olyan helyzetben vagyunk, amikor egy generációnak a gyakorlat mezején kell megmérnie önmagát: képes-e vállalni a történelem által rámért küldetést. Előttünk valóban egy nemzetnek sorsa áll. Mint Petőfi írja: “Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd ha mindjárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad. Hadd vesszen el az élet, ha A becsület marad." A márciusi ifjak példája -1996-ban - leginkább erről beszél nekünk. “Küzdeni erőnk szerint...”